A haza bölcse

Steven Spielberg: Lincoln


Ha lenne az Egyesült Államoknak Nemzeti Filmalapja, amely európai mintára állami költségvetésből készíttetne múltat, népet és nemzetet dicsőítő programfilmeket, akkor a Lincolnhoz hasonló alkotások születnének. Az Egyesült Államoknak viszont nincs szükségre ilyen bizottságra: az Oscarra áhítozó alkotók időnként maguktól is előrukkolnak efféle, saját küldetése miatt szenvedő, pátosszal túlterhelt alkotásokkal.

Papíron nagyon jól néz ki a képlet: Spielberg, aki nem először készít háborús eposzt, Day-Lewis, aki generációjának egyik legnagyobb színésze, Janusz Kaminski, akit gyönyörű képeiről ismerünk, és megannyi nagyszerű mellékszereplő egy megunhatatlan korszak, az amerikai polgárháború filmre vitele szolgálatában. A ludas természetesen itt is a forgatókönyv, illetve a film rossz értelemben vett küldetéstudata, amely alig leplezett erekcióként állandóan kitüremkedik, s a legnagyobb baja, hogy saját magára izgul be a legjobban. A filmben egyetlen csatajelenet van, azon is az első pár percben túlesnek az alkotók, mint egy kötelező rosszon. Utána pedig egy hosszúra nyúlt tévéfilmet látunk, amely alatt a szereplők alig lépnek ki a dohos belsőkből a levegőre, csak dumálnak, dumálnak, és dumálnak. Nem kell félreérteni, jelen sorok írójának semmi baja nincs a dumálós filmekkel, simán ki lehet tölteni két órát párbeszéddel – ha a figurák izgalmasak és megragadják a nézőt. A Lincolnban viszont alig van valami igazi konfliktus, minden szereplő arcára rá van írva a történelmi tudat, amivel büszkén masírozik a végkifejlet felé.

Kép a Lincoln című filmből

Az amerikai polgárháború végnapjaiban vagyunk, a – joggal – körberajongott és szeretett Abe Lincoln elnök második mandátuma alatt. Az asztalon lévő nagy téma az alkotmány módosítása azzal a kiegészítéssel, ami végleg eltörölné az Egyesült Államokban a rabszolgaság intézményét. A film azt a politikai hadjáratot mutatja be, amit Lincoln és a többi abolicionista folytat a hiányzó szavazatokért, amelyeket a demokratáktól kell megszerezniük a kétharmados többségért. Izgalmas és fontos történelmi fordulópont szemtanúja lehetne tehát a néző, hogyha jobban beavatnák az előzményekbe. Zavaró pont például az, hogy a filmben egyetlenszer sem hangzik el rendesen argumentálva, hogy Lincolnék pontosan miért is akarják eltörölni a rabszolgaságot. Persze, párszor elszavalják a „minden ember egyenlőnek teremtetett” szlogent a moralitásra hivatkozva, de a déliekkel ellentétben – akik egy az egyben elmondják, hogy nekik gazdasági hátrányuk származna a rabszolgaság eltörléséből – egyszer sem tudjuk meg, hogy pontosan mi motiválja az elnököt és politikai frakcióját. Tudom, tudom: az igazságosság eszménye hatalmas erkölcsi fölényt kölcsönöz a rabszolgaság-elleneseknek, de ha már efféle tényfeltáró történelmi filmet csinál az ember, akkor nem árt az alapszituációt tisztázni, például az iskolások kedvéért, akiket – el tudom képzelni – csoportosan ültetnek be a moziba az ilyen filmekre. A másik hiányosság a filmmel kapcsolatban a feketék hiánya. Vicces, hogy miközben folyamatosan pont róluk és jogaikról van szó, csak mutatóba kapunk néhány színesbőrű epizódszereplőt, akik közül egyik sem válik teljes értékű filmes karakterré.

Kép a Lincoln című filmből

Utóbbiból csak egy van a filmben, s az maga az elnök. Day-Lewis előtt tényleg le minden cilinderrel, visszafogott játéka és átalakulótehetsége a szó szoros értelmében megmenti a filmet. Az ő alakításában az ötdollárosról ismert jó öreg Abe egy kontemplatív, szerény, csendes karakter, aki inkább gondolkozik, mint cselekszik, de ha kell, akkor a piszkos munkát is elvégzi. Nem tisztem, hogy a történelmi hűséget nyomonkövessem és számonkérjem a filmen, de Day-Lewis Lincolnja hihető: egy szerethető és tisztelhető, bölcs elnök, egy olyan történelmi figura, akiről – jelenkorunk politikai vezetőit ismerve – alig tudjuk elképzelni, hogy létezhetett.

A magánéleti problémáktól is marcangolt elnököt aztán a film végén, jeleneten kívül – amint azt már megannyi más filmből és szövegből tudjuk – lelövik, s az addig unalmasan, de viszonylag korrektül csordogáló alkotáson erőt vesz a pátosz és a giccs. Lobogó gyertya képére ráúsztatott, szépiaszínű elnökportrék, az elmaradhatatlan John Williams-zongoraszólamokra szipogó nemzet: hihetetlennek tűnik, hogy a valaha inventív, izgalmas műfajfilmekkel nevet szerző Spielberg ilyen telenovellás filmnyelvi eszközökhöz folyamodott.

Kép a Lincoln című filmből

Az elsődleges célközönséget – az amerikai publikumot – ez persze nem zavarja: az amúgy is magas szénhidráttartalmú étkekhez szokott nép nemcsak beveszi, hanem szereti is a vastag cukormázat, még a legcinikusabb kritikusok is leborulnak a film előtt. Lehet, hogy egyik sem meri megreszkírozni az alkotás alapos megkritizálását? Pedig a film becsmérlése nem jelenti a történelmi személyiség becsmérlését is. De lehet, hogy csak nem akarnak hülyén kinézni, ha a Lincoln kapja majd az Oscart. Ami viszont sötét nap lesz az amerikai film történelmében. S nem azért, mert rossz film lenne a Lincoln. Hanem mert nem jó.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó