Az identitáshiányos klisétolvaj

Seth Gordon: Identity Thief / Személyiségtolvaj

A Személyiségtolvaj már első hétvégéjén visszatermelte gyártási költségét, és 100 millióig nem valószínű, hogy megáll, tehát kijelenthető, hogy sikerfilm született. Ez csak azt bizonyítja, hogy Hollywoodban a marketingesek többet dolgoznak, mint a filmek alkotói.

Sandy Bigelow Patterson (Jason Bateman) harmonikus életet élő családapa szerető feleséggel, két aranyos gyerekkel, meg egy jól fizető számlakezelői állással. Egy nap azonban a teljes élete a feje tetejére áll, amikor egy piti tolvaj, Diana (Melissa McCarthy) ellopja a személyazonosságát, és az Államok túlsó felén, Miamiban kezd el bűncselekményeket és hatalmas számlákat halmozni Sandy nevében. Mivel a rendőri szervek tehetetlenek egy másik államban történő bűnöző ellen, Sandy egyetlen választása a nő nyomába eredni, majd törvény színe elé juttatni a Denverben. Ugyanakkor nem csak ő ered a nyomára: egy idős, makacs fejvadász (Robert Patrick) és két alvilági figura (Genesis Rodriguez, T.I.) is szeretné kézre keríteni..

Kép a Személyiségtolvaj című filmből

Nem ártott volna a filmnek egy kedvelhető, legalább két alaptulajdonsággal rendelkező főszereplő, hogy mondjuk berántson a film, és érdekeljen is, hogy mi történik vele. Szerencsétlen Sandy-ről ugyanis többet megtudunk a szinopszisból, mint a filmből: olyannyira átlagos, hogy nehéz bármilyen jellemzőjét is felsorolni. Ráadásul attól még nem lesz szimpatikus egy karakter, hogyha azt (az egyébként szimpatikus) Jason Bateman játssza, főleg akkor nem, ha a film egy adott pontján verekedésbe bonyolódik a női főszereplővel, és egy akusztikus gitárral arcon veri. Karakterfejlődésről pedig kár is beszélni a karakter megírása nélkül.

Eme karakterfejlődés ellenben jelen van Melissa McCarthy karakterénél, Dianánál – legalábbis elvileg. Vagyis elmondják a filmben, hogy márpedig van, kár, hogy ennek jelét nem igazán látni, az egész lezajlik a filmben egyetlen jelenet cirka 2 másodperce alatt, lendületből arcul köpve saját hitelességét. Diana elsírja magát az asztalnál, majd elmondja, hogy milyen rossz neki, ebből pedig az következne, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz (sőt, tulajdonképpen jó ember, Sandy ki is mondja). A probléma csak az, hogy az addigi cselekedetei teljesen mást támasztanak alá: hogy a francba lehetne valaki jó ember, aki felelőtlenségből és önzőségből majdnem tönkretesz egy embert, és közvetett módon a családját is? Ráadásul az adott jelenetben is csak önmagát sajnáltatja, amiből szintén csak az következik, hogy egy végtelenül önző, felelőtlen figuráról van szó, aki megint csak hárítja a nyilvánvaló felelősségét az által, hogy olcsó kifogást keres rá. Ezen pedig a film vége ment ugyan kicsit, de összességében ez is ugyanolyan összecsapott és kidolgozatlan, mint minden más a filmben, így kicsit sem lehet sajnálni őt.

Kép a Személyiségtolvaj című filmből

Ezek alapján pedig már alapból megbukott Seth Gordon filmje. Hisz elsősorban egy felelőtlen karakter jó útra téréséről, és két, elsőre teljesen különböző és összeférhetetlen, de az események következtében összebarátkozó figuráról szól. Ehhez elengedhetetlen lenne a két jó karakter, meg a jól ábrázolt karakterfejlődés. Mivel egyik sincs, a sztori nem tud működőképes lenni, főleg, hogy a leginkább csak lassan csordogál, fáradt poénokkal üti el a játékidőt, a fontos dramaturgiai pontokat pedig többnyire ad hoc-jelleggel dobja be, amolyan tessék-lássék módon. Ráadásul mintha Craig Mazin forgatókönyvírónak kifejezetten az lett volna a célja, hogy összegyűjtse a létező összes, rongyosra használódott klisét, nincs egyetlen olyan elem a több mint 100 perc játékidő alatt, amit ne láthattunk volna már több tucatszor sokkal jobban az elmúlt évben.

Kép a Személyiségtolvaj című filmből

Mivel vígjátékról lévén szó, még valamennyire szemet lehetne hunyni a sablonok felett, ha lennének benne jó poénok. Na, de azok aztán végképp nincsenek. A film humorának minősége jobb pillanataiban is csak harmadrangú alánevetős szitkomok legfáradtabb és -erőltetettebb poénjaig jut, rosszabb pillanataiban pedig Adam Sandler-i mélységeket súrol prosztóság tekintetében. Ez egy olyan vígjáték, ami nem vicces. Tehát a film két sztárján kívül semmi semmi működik a filmben. Bateman és McCarthy viszont Mazin kontár munkája ellenére képesek némi életet lehelni figuráikba, és bár ez igazából rutinmunka a részükről, amit  az alapanyagból kihoznak, az mindenképpen dicséretes. Az látszik, hogy ez a film nem rajtuk múlott, vannak annyira tehetséges komikusok, hogy mentik a menthetőt. Viszont a film így – a mozinézők értékes percein túl – mindkettőjük tehetségét is pocsékolja. A Személyiségtolvaj ugyanis tipikusan az a film, amiből minden évben készül legalább 4-5, egy hónapon belül pedig már senki nem emlékszik rá, olyannyira jellegtelen és felejthető. Haladjunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló…

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó