Nagy Boglárka

/ / /

· írta

Nézünk, hallgatunk, aztán reagálunk Interjú Olivier Gourmet filmszínésszel Interjú

A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon járt Olivier Gourmet, a Dardenne fivérek állandó színésze – akit otthon Belgiumban úgy emlegetnek mint a „belga de Niro” –, hogy részt vegyen Marion Hänsel Gyöngédség című filmjének a bemutatóján. Főképp szigorú témájú filmekből ismerjük, de kedves, mosolygós, nyitott ember nézett velem szembe a beszélgetés közben.

Olivier Gourmet a Gyöngédségben

Hallottam, hogy olykor szakmát vált. Mivel foglalkozik, amikor nem színész ?

Rengeteg különböző dologgal foglalkozom, de már gyerekkorom óta. Tanyán nőttem fel, édesapám földműves volt.  Egészen kiskoromtól szeretem a természetet, a tanyát, az állatokat és a kétkezi munkát. Nagyapám asztalosmester volt és megtanított a fával dolgozni.  Úgyhogy amikor nem forgatok, ezekkel is foglalkozom.

De ez nem arról szól, hogy nem akarok művész lenni. Nagyon sok szerzői filmben szerepeltem, amelyek „igazi” emberekről, valódi gondokról szólnak, és ha valaki az emberekről akar beszélni, együtt kell, hogy éljen velük. Ha túl sokáig élünk ugyanabban a filmes családban Párizsban, és mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, a mozi elveszti a valóságérzetét, ezért szükségem van igazi hétköznapi emberekkel élni. Soha nem éltem Párizsban vagy nagyvárosban. Vidéken maradtam és kapcsolatban maradtam az emberekkel és a „normális élettel”. Szükségem van erre. Nekem, Oliviernek szükségem van erre. Ezen felül a feleségemmel átvettük édesanyámtól egy kis hotel vezetését, máskor meg régi házakat renoválok. Mindent újracsinálok: falazok, áramot vezetek be, ácsmunkát végzek. Van olyan is, amihez nem értek, olyankor az építkezésben dolgozó barátaim segítenek ki. Úgyhogy tényleg mindenfélével foglalkozom: főzök, asztaloskodom, villanyt szerelek és falat építek. Kicsit úgy mint Harrison Ford. Ő is asztalos! [Nevet.]

Jean-Pierre és Luc Dardenne: A fiú

Azt hittem, hogy azért tanult meg asztalosként dolgozni, mert a Dardenne fivérek A fiú című filmjében asztalost játszik és, hogy minden szerephez új szakmát tanul.

Bizonyos szerepekhez tényleg kell az ilyenfajta felkészülés... Amikor a szerep szempontjából fontos a szakma, tényleg tanulok új dolgokat. Nemrég fejeztem be egy filmet –  talán Cannes-ban lesz a bemutatója –, ami nukleáris közegben dolgozó munkásokról szól, akik fertőtlenítik az ilyen központokat. Minden négy-öt évben leállítják az atomerőműveket takarítás és karbantartás miatt. A karbantartással kapcsolatos munka előtt egy csapat mindent kitakarít és fertőtlenít. Akik ezt a munkát végzik, különleges, atomszennyeződéstől védő munkaruhát viselnek,  és folyamatosan nagyon erős sugárzásnak vannak kitéve. Épp ezért stopperrel mérik, hogy mennyi ideig maradhatnak az erőmű területén, hogy mindent fertőtlenítsenek, hogy aztán a mérnökök és a többi munkás biztonságban végezhesse a feladatát.  Ezúttal például képzésen kellett részt vennem, mert egyedi körülményeket és sok jellegzetes tevékenységet mutat a film. De ez kivételes eset.

A fiúra is fel kellett készülni, de másképp. A Dardenne fivérek azért írták asztalosmesternek a szerepemet, mert tudták, hogy olyan szakma, amihez értek. Sokáig ingadoztak a szakács és az asztalos között, mert főzni is jól tudok. De végül az asztalos maradt, főleg a képi világ miatt. Nem végeztem asztalosképzést a filmhez, mert már ismertem a szakmát, viszont hogy felkészüljek A fiú forgatására, sok gyászoló szülővel találkoztam, akik elvesztették a gyermeküket, és gyerekekkel, akiknek meghaltak a szülei.

Egy olyan film esetében, mint Marion Hänsel Gyöngédsége (La tendresse) igazán „színészfilm”. Olyan sok a közelkép, és annyi minden múlik a személyes jellegen. Ilyenkor hogyan készül?

Sehogy. Vannak ilyen filmek, ahol minden a történés pillanatán múlik, amikor a forgatás közben alakulnak ki a dolgok. Épp az tetszett ebben a forgatókönyvben, hogy nincs benne semmi. Nem történik majdnem semmi. Van egy pár, aki már rég elvált, és már nem is találkoztak hosszú ideje, aztán a felnőtt gyerekük balesetet szenved, együtt utaznak el, hogy hazavigyék és együtt térnek haza. Nincsenek veszekedések, nincs háború, nincsenek féltékenységi jelenetek – minden  olyan könnyű, olyan gyöngéd. Ez is a film címe: Gyöngédség. A hétköznapi apróságok, az egymás iránti tisztelet, a kedves gesztusok csodálatosak, szépek! Minden nap látjuk őket és épp ezért maradnak észrevétlenek. Ez a film pedig ezekre az észrevétlen apróságokra hívja fel a figyelmünket. Nem kellenek rendkívüli dolgok ahhoz, hogy az élet megszépüljön. Még csak szenvedély sem kell. A tisztelet, a gyöngédség,  a figyelem elég. Ilyen egyszerű. Ha mindenki egy kicsit figyelmesebb lenne, minden bizonnyal szebb világban élnénk.

A jelenetek a színészek között jöttek létre. Majdnem az egész improvizáció volt. Persze volt egy megírt szöveg, de talán egy regényben több érzelem sűrül. Ezt a forgatókönyvet csak olvastam és nem tudtam, hogy mi fog igazából történni? Nem volt benne semmi, amire felkiáltottam volna, hogy „Oh, wow! Jaj!” Minden a forgatáson alakult ki, a színészek és Marion között. Ráéreztünk egymás ritmusára és egy érzékeny, kedves humorú filmet hoztunk létre. Ilyenkor nem lehet készülni! Mindenkinek ismernie kellett a szövegét, de csak azért, hogy szabadon lehessen játszani, hogy ne arra kelljen összpontosítani, hogy mi következik.  Szabadnak kell lenni, hogy a dolgok maguktól történjenek.

Marion Hänsel: Gyöngédség

Milyen volt Marion Hänsellel dolgozni?

Ő nagyon kedves és nyugodt ember. Rendszerint hamarabb végeztünk , ami igazán ritka dolog forgatásokon. Általában két-három órával hosszabbak a forgatási napok, a Gyöngédség forgatása idején viszont mi két-három órával korábban végeztünk. Kevés felvétel készült, két, három, esetleg négy felvétel, persze azért is, mert felkészültünk. A színészek ismerték a szövegüket – ez fontos, mert elég sok szöveget kellett megtanulni. Aztán Marion hagyott minket játszani, kevés útmutatást adott, csak a leglényegesebbeket. Tudta, hogy akkor mennek a legjobban a dolgok, ha nem vagyunk görcsösek.

A színházban néha erőltetjük a dolgokat. Megfigyeltem Namurben, amikor a színházban játszottam, hogy különösképp a bemutatók voltak stresszesek. Ahányszor görcsös voltam, rosszul ment az előadás. A könnyedség és az improvizáció szép dolgokat hoz elő. Marion képes volt minket olyan állapotba hozni, hogy nyugodtak és felkészültek voltunk.

Erre felkészíti a színis hallgatókat is?

Mindig azt mondom a hallgatóknak, hogy amikor beszélgetünk valakivel a valós életben, először figyelünk, hallgatunk, érzünk, és csak azután cselekszünk. Először is történnie kell valaminek, hogy reagálni lehessen. Ez nem a fejben történik.  Valaminek történnie kell, hogy reakciót válthasson ki. A játék abból áll, hogy nézünk, hallgatunk, aztán reagálunk, nem lehet előre eldönteni, hogy mikor leszünk dühösek. Esetleg eldönthetjük, hogy jó lenne, ha egy adott pillanatban dühöt éreznénk. Az már érdekes tud lenni. Vagy megbeszélhetjük a rendezővel, hogy hol lenne jó egy erőszakosabb vagy erőteljesebb pillanat. Csakhogy addig a pillanatig el kell jutni, fel kell építeni. Ha váratlanul túl erős a reakció, az nem jó. Ki kell várni egy szereplő reakcióját.

Ahhoz, hogy ezt megtanulják, az erdőbe szoktam vinni a diákjaimat – nem szoktak erdőben járni. Elindulunk gyalog, figyelünk, hogy közös ritmust tartsunk, időnként megállunk. Mindent megfigyelünk, és apránként kialakul bennük, hogy lépésenként alkalmazkodjanak, mert az erdőben nem tudják, mit látnak majd három vagy tíz méterrel odébb. Aztán hirtelen megjelenik egy állat vagy meghallanak egy zajt és éreznek valamit, félelmet vagy örömet.

Tulajdonképpen csak érzékelni kell, és érezni. Fontos, hogy ne cselekedj mielőtt éreznéd, hogyan reagálnál.

Marion Hänsel: Gyöngédség (2)

Mikor utasít el egy forgatókönyvet vagy szerepet?

Amikor egy szereplő el van nagyolva, vagy karikatúraszerű, aránytalan, érzéketlen.  Előfordul. Gyakran  rosszul vannak megírva a szereplők, mert nem lettek igazán megfigyelve.  Máskor jól megírt és érdektelen szereplőket utasítok el. Máskor meg szívesen játszom apró szerepeket, olyan embereket, akik csak két-három jelenetben fordulnak elő. Rendszerint azok a szerepek érdekelnek, amelyek érzékenyek az emberiségre, mélyre áshatok általuk az emberi lélekben – attól függetlenül, hogy az fájdalmas vagy szép élmény. Az „igazi” szerepek érdekelnek, amelyek jól vannak megírva és a tehetségről tesznek bizonyságot. Sok a tehetséges rendező, aki ilyen szerepeket ír.

Vannak olyan romániai rendezők, akikkel szívesen dolgozna együtt?

Vannak. Mungiuval is, meg egyéb rendezőkkel is. Engem a rendezőnél sokkal jobban érdekel a történet, a forgatókönyv. Tőlem érkezhet az Amerikai Egyesült Államokból is – csak hogy egy teljesen különböző kultúrát említsek. Ha a történet és a szereplők csodálatosak, benne vagyok. Aztán, hogy ez Romániából, Dél-Afrikából vagy Koreából származik, az már kevéssé érdekel. A történet késztet álmodásra, nem a rendező. Természetesen vannak olyan rendezők, akik bármilyen témához nyúlnak, mindig nagyszerű az eredmény – néha gondolok is arra, hogy szívesen kapnék tőlük forgatókönyvet...

Abdellatif Kechiche: Vénus noir

Milyen történet hatotta meg a közelmúltban? Nem kell kizárólag a mozira gondolni.

Óh, rengeteg ilyen van, rengeteg apróság: például az, hogy tegnap olyan boldog volt Marion a film bemutatóján, de ez azért van, mert barátok vagyunk. Amikor bejöttem ebbe az épületbe, a bejáratnál ott állt egy fiú, aki olyan elveszettnek tűnt, nem tudta, merre induljon. Megláttam és arra gondoltam, ott van egyedül az utcán, szüksége lenne egy kis figyelemre és kedvességre. Sok ilyen dolog ragad meg napközben.

Philippe Falardeau: Congorama

Több olyan rendezővel dogozott együtt, akit nagyon szeretek. A Dardenne fivérek filmjeiből ismerem leginkább, de ott van például Philippe Falardeau, kanadai rendező, a Congorama című filmjében láttam. Miben különböznek ezek a munkák leginkább? Milyenek a színész szempontjából?

Hát teljesen különbözőek! Hogyan is magyarázhatnám el? Olyan hihetetlen gzdagság van mindegyikük filmjében, meg aztán a Dardenne fivérek nem is olyanok, mintha ketten lennének. Annyira összetartoznak, hogy soha nem veszekednek. Tudom róluk, hogy még forgatókönyvírás közben sem veszekednek. Legfeljebb kisebb nézeteltérésük volt. Olyan, mintha ketten egy rendező lennének.

A Dardenne fivérek világa nagyok radikális, nem akarják, hogy a néző együttérezzen a szereplőkkel. Több filmjükben játszottam nagy szerepet, például Az ígéretben vagy A fiúban. Nem akarják megengedni a nézőnek, hogy azonosuljon a szereplőkkel.  Náluk az a legfontosabb, ami történik, a szereplő valósága. Például A fiúban a karakterem néha kicsit lazábbá vált egy-egy megmosolyogtató jelenetben. Ezt nem tudták elviselni. Nem akarták, hogy a néző elmosolyodjon és együtt érezzen a szereplővel.

Philippe Falardeau ehhez képest lazább, ő szereti ha együtt érzünk a szereplőivel. Ő kevésbé szélsőséges. Falardeaunál a társadalmi témák kevésbé didaktikusak. Nem csak megmutatja, hogy milyen a társadalom ma, a történetei mélységesen emberiek és egyszerűek és sokkal humorosabbak, kicsit távolságtartóak néha. Ő másképp dolgozik, de mindkét féle filmet szeretem.

Igazából azért érdekeltek ők, mert a társadalommal foglalkoznak. És a Dardenne fivérek ugyanolyan meghatóak tudnak lenni az azonosulás mindenféle elutasítása ellenére is...

Igen, mert a társadalom megható. Maga a valóság megható, és ez megmozgatja és felháborítja a nézőt. A történetek, amiket elmesélnek néha elkeserítőek, de ez csak azért van, hogy a néző szembesüljön azzal, hogy a vad kapitalizmusban az emberek kényszerhelyzetben találják magukat, gyakran csak azért, hogy életben maradjanak, hogy ne haljanak meg. Ezt akarják megmutatni a Dardenne fivérek, de nem az én szereplőim által. Inkább a társadalmi közeg, az ábrázolt helyzet válik főszereplővé náluk. Philippe Falardeaunál pedig egyaránt megható a közeg és a szereplő, minden kicsit könnyedebb és humorosabb. Azért azt megnézném, hogy a Dardenne fivérek készítenének-e majd egyszer vígjátékot is.

Pierre Scholler: Államérdekből

A politika ezek szerint fontos... mégis egy filmje, úgy érzem, kilóg a sorból. Az Államérdekből-ben (L’Exercice de l’État) közlekedési minisztert játszik a sok munkásszerephez képest és ehhez még François Mitterand-t is nyomon követhette egy teljes napig. Mennyire változtatta ez meg?

Nem azért volt fontos egy napig nyomon követni, hogy a miniszteri feladatokat megismerjem, hanem, hogy érezzem azt a feszültséget, ami ezt a nagyon agresszív politikai közeget jellemzi. Oda kellett menni, hogy érzékeljem az erőviszonyokat és az „áramosságát” ennek az életvitelnek. Ha belépünk egy terembe, egyből érezzük a hangulatát, a jellegét. Ez általánosan érvényes. És ha belépünk egy minisztériumba, a levegőben van az erőszakosság.

Bevallom, az Államérdekből-ben játszottamaz egyik legnagyobb szerepemet, azért is, mert Pierre Schoeller egyedi rendező. Hihetetlen pontossággal készül fel mindenből. Sokat dolgozik, alaposan ismeri a témáját és a politikát, semmit nem mond, ha nem biztos benne.  Azóta még készítettünk egy filmet a korzikai autonómiai kísérletekről. Jól ismeri a szereplőit, és kicsit Falardeauhoz hasonlóan, sokszínű, sokrétű, érzelemdús szerepeket talál ki. Soha nem adatott még egy ilyen lehetőségem, hogy másfél óra leforgása alatt ennyiféle érzelmi állapoton menjek át a szélesvásznon. Egy színésznek ez igazi öröm.

Mit mozgatott meg Önben ez a téma?

Régóta foglalkoztat a politika kérdése, mert emberek között élek, és szerintem ez együtt jár a politika iránti érdeklődéssel is. Hiszen a politika a köz ügye. A barátaim között sokan építkezéseken dolgoznak, van közöttük mindenféle politikai beállítottságú, van aki a baloldalra szavaz, van aki a jobbra, viszont sokan közülük azt mondják, hogy „úgyis mindegy”, „a politikusok úgysem foglalkoznak velünk”. Én meg mindig ellenszegülök és azt mondom, hogy de, igenis érdeklődni kell a politika iránt, mert így lehet megtartani a változtatás szabadságát és a mozgásszabadságot, és hogy mi magunk felelősök vagyunk a kormányunkért. Pierre filmje erről is szól. És megértettem azt is, hogy mekkora mennyiségű munkáról szól egy minisztérium. Tudtam, hogy sok munkával jár, de arra, amit láttam, nem számítottam. Az egyik első dolog, amit Mitterand mondott nekem, hogy ez napi 24 órás államszolgálat. És ő nem egy olyan „súlyos” miniszter, hiszen kulturális miniszter;szívesen megfigyeltem volna egy belügyminisztert vagy egy külügyminisztert. Gyakran meg kell feledkezni a barátokról vagy a saját személyünkről, s Mitterand azt is mondta, hogy vissza kellett szorítania a humoros megnyilvánulásait, és folyamatosan öntudatosan kell cselekedni 24 órából 24 órán át. Ezt nem tudtam volna elképzelni. Nagyon nehéz és kimerítő feladat. Nem is értem, hogyan tudjnak egyesek két-három mandátumot végigcsinálni. 

Szerettem a politikát és érdekelt mindig, de fontos volt filmet készíteni az állam működéséről, a hatalom hatásáról, hisz a hatalom minden szakmában hasonlóképp működik. Ha valaki főszakács, és soha nem pucolt zöldséget és súrolta az odaégett ételmaradékot mosogatás közben, nem fogja tisztelni a többiek munkáját. Ha ismeri ezeket a feladatokat, tudja, hogy unalmas és fárasztó munka a zöldségpucolás és a súrolás, és tisztelni fogja azt, aki elvégzi neki ezt a munkát. Akinek nincs meg a tapasztalata, lenézi a másikat, hiszen az „csak” zöldséget pucol. Bár távolinak tűnik ez a példa, a politikával is valami hasonló történik ebben a filmben: megismerjük, hogy milyen borzasztó nehézségekkel jár. Ez megváltoztatja  a gondolkodásmódot.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Államérdekből (L'exercice de l'État)

Államérdekből (L'exercice de l'État)

Francia–belga filmdráma, 2011. Rendező: Pierre Schöller. Szereplők: Olivier Gourmet, Michel Blanc, Zabou Breitman, Laurent Stocker, Sylvain Deblé, Didier Bezace, Jacques Boudet.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    9 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk