Amikor Rambo diktálta a kormánypolitikát

Kathryn Bigelow: Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza

A királyság, Kiadatás, Zöld zóna: a legtöbb iraki háborús vagy 9/11 utáni, amerikai politikát feszegető hollywoodi film sekélyes, semmitmondó és megkésett. A bin Láden-hajszát rekonstruáló Zero Dark Thirty sem sokkal különb, de erre legalább nem kellett hosszú éveket várni.

Egy ponton azért lényegesen eltér a Zero Dark Thirty az említettektől: az Oscar-kedvenc Bigelow-Boal duó látszólag nem akar semmilyen üzenetet a szánkba rágni. Meggyőződésük szerint csupán rekonstruálják az eseményeket úgy, ahogy megtörténtek. A filmet át is hatja egyfajta valósághűség, az archív bejátszásoktól kezdve a szakzsargonnal túltelített irodai vitákon keresztül a bin Ládent likvidáló végső akció pontos újrajátszásáig. Visszafogott a hangnem is, amiben Bigelow a terroristavezér hollétét felderítő ügynök történetét felmondja, és inkább az elmélázó kiábrándultság, mintsem a melldöngető patriotizmus árad belőle. „A nagy áttörésekre és a kis emberekre, akik azt lehetővé teszik!” – szól a filmbeli tószt, és Bigelow a „War on Terror” kvázi egyetlen sikertörténetét is darabosra tördelt dramaturgiával, mellékszálakkal átszőtt történetvezetéssel viszi vászonra.

Kép a Zero Dark Thirty - A bin Láden hajsza

Ez a realizmus volt az, ami A bombák földjént is olyan zsigeri feszültségforrássá alakította. Hiába hiányzott a kerek narratíva, a terepen járőröző katonák korlátozott információmennyiségéből fakadó bizonytalanságérzet egyszerre facsarta ki a feszültséget és a drámát a szituációkból. A bin Láden utáni nyomozás is a bizonytalanság, a kudarc és a kétely története, amit végül egy váratlan siker koronázott meg. A téves nyomok, sikertelen akciók, kétségbeesett keresések és sokkoló tragédiák ott lapulnak a Zero Dark Thirtyben is – de csak a rövid intermezzóként közbeszúrt epizódokban. A fő szólam Mayáé, aki annyit sem kételkedik, mint a vietkongokat irtó Rambo, ha arról van szó, hogy le kell csapni egy célpontra, vagy ki kell vallatni egy terroristát. Maya egy érzelmes Jack Bauer, aki elmorzsol pár könnycseppet, miután kiszedte az információt a terroristából. Láthatólag feszeng és kényelmetlenül érzi magát a vallatások és a rabkínzások során, ám mint a jó katona, száját befogja, és teszi a dolgát. Drámája így csak vágókép lehet a bürokráciával folytatott hadakozás és a kockázatos terepakciók között – egy rosszullét a WC-ben, egy kis sírás az epilógusban, többet nem is kapunk az érzelmekből.

Kép a Zero Dark Thirty - A bin Láden hajsza

Főhősünk drámai karakterként vékonyabb, mint az őt alakító Jessica Chastain, aki hiába próbál a dühtől a mellőzöttség-érzeten át a megszállott magabiztosságig mindent eljátszani, ha egyszer nincs mögötte hús-vér ember, akinek elhinnék ezeket. Pedig állítólag Mayát is ugyanarról a valódi CIA-ügynökről mintázták, mint a Homeland Carrie-jét. Ám míg Maya papírmasé alibifigura, akinek csak az a gondja, hogy meggyőzze az asztal mögött kuksoló fafejű vezetőit igazáról, addig Carrie-nek pont megrögzött magabiztosságából fakadt a drámája. Maya az intuitív amerikai hős mintapéldánya, aki a zsigereiben mindig érzi, hogy mit kell tennie, Carrie viszont az Egyesült Államok megszállott terroristaüldözésének ambivalenciáját szimbolizálja őrületével és igazával. Bigelow filmjét otromba túlzás a 9/11 utáni amerikai film sarokkövének kikiáltani, mikor a Homelandnek egyetlen epizódjába több morális kétértelműség, mélyérzésű dráma és szövevényes bűnügy szorult, mint a ZDT két és fél órájába.

Kép a Zero Dark Thirty - A bin Láden hajsza

Árnyaltság híján Maya inkább csak a macsó filmzsánerekben járatos Kathryn Bigelow rendezői alteregójaként működik, mintsem a szerteágazó cselekményt összefogó főhősként. Maya igazi rendező-hős, aki nem cselekszik, hanem irányít, kontrollál és szervez, és kitartásával inspirálja kollégáit. Számos jelenet is akad, amiben Maya még csak nem is szerepel, és ami a CIA sokrétű műveleteinek összetettségét hivatott tükrözni. Ám a forgatókönyv minden Mayától elkalandozó részlet után helyrerakja nézőjét, és eszébe vési: ez a magányos hős harca, az ő meggyőződése áll szemben az egész világéval. Maya harca pedig annyi, hogy látszólag törékeny, de valójában végtelenül elszánt nőként dacolnia kell férfi feletteseinek bizalmatlanságával. A körülötte lebzselő és nyomozgató ügynökök nem is kapnak többet statisztaszerepnél (közülük csak Jason Clarke Danje emelkedik ki a színészi alakításnak köszönhetően), és megfelelő azonosulási felület híján a híradókból és ismeretterjesztő műsorokból ismerős történet körülbelül olyan langyos érdektelenségbe fullad, mint Spielberg szintén túldicsért és moziforgalmazásba került történelemórája.

A ZDT-ben a Lincolnhoz hasonlóan a szakzsargon és a jelentéktelen, korhű részletesség jelenti a realizmust, amibe az alkotók újracsomagolhatták a már jól ismert hollywoodi kliséket. A kritikák úgy dobálóznak a valósághűség címszavával, mintha az valami gyógyír lenne a Hollywoodként diagnosztizált betegségre. De a ZDT realizmusa csupán dramaturgiai: kizárólag a lazán kapcsolt fejezetekre bontott narratíva az, ami tükrözi a valós nyomozás töredezettségét. A karakterkészletet már teljes egészében a hollywoodi klisékből töltötték fel, és a sormentén kifejtett gondolatok vagy magvas vélemények nélkül maga a sztori sem lesz több a szokásosnál nagyobb ívű bosszútörténetnél. Egy Rambo-film sem sokkal különb, csak ott nem a szavakat, hanem az ellent cséplik ilyen aktívan. Kevesebb kitérő, több lőpor, de a felső vezetés ugyanolyan korrupt és nemtörődöm, a katonák pedig szintúgy hősiesek és hatékonyak. Persze, ott még a véresszájú komcsik kínozták a Jézus-pózba feszült Slyt...

Kép a Zero Dark Thirty - A bin Láden hajsza

A ZDT-t persze komor-komoly hangvétele és felszíni realizmusa okán sokkal mélyebb műként kezelik, mint a tipikusan rosszfilmes Rambo-folytatásokat. Érett alkotásban viszont kéne átfogó perspektíva, a részletezésen túlmenő interpretáció. A ZDT az az Oszama-hajszának, mint A United 93-as volt szeptember 11-nek: precizitásra törekvő, ugyanakkor izgalmasnak szánt rekonstrukció. Ám a valósághűség és a műfajcentrikusság ezúttal kioltja egymást, a thriller-forma csúsztatásokra kényszerít, a realizmus pedig megöli az izgalmat. Ha A bombák földjén hardcore adrenalinpornó volt, akkor a ZDT az agyoncenzúrázott kínai verzió, amibe csak véletlenül jutott pár suspense-ejakuláció. Mivel Mark Boal írónak csak elcsépelt CIA-s jelenetek pattantak ki a fejéből, a filmben csupán két karfaszorongató epizód akad: a Camp Chapman elleni merénylet és az abottábádi búvóhely elleni akció. A végső küldetés ugyan kerüli a katarzist, de a magasztosságot nélkülöző filmhez pont ez a visszafogott végszó illik, amelyben nincsenek nagy csaták és látványos összecsapások, csak vaksötétben levezényelt, kegyetlen emberölések. Bigelowék ügyesen mutatják be a CIA által űzött véres játékot, amiben páran otthagyják a lelküket, ám ez még önmagában nem tesz ki egy érdekes filmet. Ha nem a világ legkeresettebb terroristáját iktatnák ki a filmben, aligha lenne érdemes a figyelemre.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó