Édesanyám pillangói

Andrés Muschietti: Mama

Guillermo del Toro produceri bábáskodása most felemás szörnyszülöttet fialt: a Mamában ugyan feltámad pár messziről bűzlő horrorközhely, ám ez a spanyol rémfilm mégis velős borzongást kínál – szellemes móka, mesei körítéssel, del Toro módra. A Mama, ha nem is tökéletes, de legalább tökös film.

A legtöbb horrorfilm annyit ér, amennyit a szörnye. Ennyiben gesztusértékű, ahogy a Mama szellemének CGI-sminkje mögött felbukkan az egyéni színészi arc (Javier Botet, a spanyol horror ügyeletes szörnye). Ugyan maga a monstrum és élettörténete nem több a klisétemetőből kihantolt önző anyafiguránál, a Mama mégis más, mint a többi, kaptafára gyilkoló rémfilm. Pedig ebben is minden sarkon egy-egy jump scare várja a nézőt, digitális hangeffektekkel megvastagított, oszladozó hulla által kiáltott „búú”, csak a Mamában minden profán sokk zsigerekig hatol. Valószínűleg azért, mert a film nem blöfföl: itt nem a connecticuti huzat sípol és nem is a 150 éves falépcső nyikorog olyan beszaratósan, hanem a szörnyünk töri a főhős nyakát, a mami szivárog ki pillangók kíséretében a falból, hogy megszállja a gonosz nagynénit, és azt is látjuk, ahogy a mumussá transzformált anyuka tényleg beoson a kislányok ódon szekrényébe. Ráadásul ez a rémesanya amolyan szörnyszuperhős, alakváltó szellem, démoni entitás, csapdába esett álommanó és öntudatos gyereknevelő egy személyben, akinek a szakmájához mérten változatos repertoárja kellően felpörgeti ezt az alapvetően ismert toposzokra felhúzott történetet.

Kép a Mama című filmből

Ja igen, a történet. Az nem lett túl kiegyensúlyozott: egyszer karfakaparóan feszült, máskor csapnivalóan rémes. A nagyjátékfilmmel most debütáló Andrés Muschietti korábbi, alig 3 perces rövidfilmjét nyújtotta több mint másfél órára, ám a végeredményen nagyon látszik a tapasztalatlanság. Nem is a rendezésen, hiszen Muschietti ötletes beállításaiból kiviláglik remek térérzéke, és hogy ironikusan tudja kihasználni az elő- és a háttér kontrasztját. A forgatókönyv viszont – amibe testvére, Barbara is besegített – nem fukarkodik az otromba fordulatokkal. Pedig ígéretesen indítják be a sztorit, amikor is Lucas öt év után találja meg öngyilkosságot elkövetett bátyja két kislányát az erdőben, akik a szellemmama gondoskodásával élték túl ezt az időszakot. Victoriát és Lilyt aztán beköltöztetik Lucasszal és barátnőjével, Annabellel egyetemben egy pszichológusi megfigyelés alatt álló óriáslakásba – ám úgy tűnik, Mama nem rajong azért, hogy megossza a gyermekfelügyeleti jogokat, és amikor nem Lilyékkel játszik, akkor a többi lakót terrorizálja.

Kép a Mama című filmből

A probléma az, hogy a film sok epizódot vagy szereplőt csak azért zsúfol bele ebbe a sztoriba, hogy helyzetbe hozza magát. A gyerek gyámságáért küzdő nagynéni karaktere például csak azért kell, hogy Lucas alkut köthessen az orvossal: ha beköltöznek ebbe a rejtélyes zugokból és hosszú folyosókból álló házba, és ő tanulmányozhatja a gyerekeket, akkor Lucasék megkapják a felügyeleti jogokat is. Lepukkant panelben – ahol a rocker Annabel és a művész Lucas lakik – mégsem kísérthet szellem. Ahogy nappal sem olyan ijesztő az a CGI-pofa, amit Mama vág, ezért a doktor éjjel indul egy elhagyatott elmegyógyintézet felkutatására, csak azért, mert az alkotók el akarták sütni a Hátsó ablak vakuvillantós truváját. De az igazi Aranymálna-díjas pillanat az, amikor a szintén az erdőben kóborló Lucas kisiet az országútra, és belebotlik az arra autókázó Annabelbe, aki – mit ad Isten – szintén az elrabolt kislányok megmentésére siet. A Mamába még jóval több ilyen csavar szorult (ami egy parodisztikusabb, camppel kacérkodó B-horrorban akár jópofa is lehetne), de a filmet nem véletlenül karolta fel Guillermo del Toro: a Mama atmoszférikus szörnymozija leginkább Az árvaházhoz vagy a Pán labirintusához hasonlít, ám a komor-komoly hangvétel miatt még szembetűnőbbek ezek a bakik.

Kép a Mama című filmből

Aki akar, listát is írhat a fimben maradt blődségekből (IMDb-s adatlapján már elkezdték), de a Mama minden amatőr fordulata ellenére is érdemes a figyelemre. Egyrészt, mert próbálkozik, és ahol nem esik hasra miattuk, ott messzire kerüli a horrorkliséket. Nem használja el a „gonosz gyerekek” toposzát, sokkal inkább Victoria és Lily elállatiasodására fekteti a hangsúlyt. A civilizált viselkedés szabályaival nem túl ismerős lurkók vérfagyasztó pillanatokat produkálnak különcségüknek köszönhetően – ami a két gyerekszínésznek is köszönhető, akik talán még Quvenzhané Wallist (A messzi dél vadjai) is lejátsszák a vászonról. Méltó partnerük a Trónok harca Jamie Lannisterje (Nikolaj Coster-Waldau) Lucasként, és a laza rocker-basszusgitárost fekete parókában alakító Jessica Chastain. Az ő párosuk is szokatlan a szülői szeretetről mesélő anyahorrorokban; Annabel ugyanis a háta közepére sem kívánja a gyerekeket, eleinte kizárólag saját biztonságáért aggódik, és csak a jellemfejlődés rögös útjának végén válik „pozitív” karakterré.

Kép a Mama című filmből

De hőst szerencsére ekkor sem farag belőle Muschietti: a Mama nem húz elő valami poros okkult könyvből egy latinul elhablatyolt mantrát, amivel le lehet győzni a szörnyet; az ember kétségbeesetten próbálkozhat, de egy 150 éves szellemmel mégsem párbajozhat. A cinikus, de találó szörnykoncepció mellé a del Toro filmjeire jellemző egyéni vizuális világ társul, a természeti jelenségek (pillangók szállnak Mamából), a gyerekek által „képzelt” természetfeletti mesevilág (ld. Pán labirintusa), vagy a groteszk álmok mind egyedülálló képi élménnyé varázsolják a Mamát. Az pedig már csak amolyan bonusz sokkeffekt, hogy a gyerkőcök ügyesebb tornászok, mint Az ördögűző Lindája, a lebegő hajú Mama pedig A kör tévémonstrumában is megfagyasztaná a vért. Annyi biztos: a pillangók ártatlansága végleg odaveszett.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó