Szántai János

/ / /

· írta

„Fikció” és „Valóság” határán Sergiu Nicolaescu-portré 2. Tanulmány

Tény, hogy Sergiu Nicolaescu több mint 60 filmet rendezett hosszú-hosszú pályája során (egyes források 45 évről beszélnek), több mint 35 filmben pedig színészként is szerepelt. Az az érzésem, kevés olyan rendező van Európában, aki annyit filmezte volna saját magát, mint éppen ő – annak ellenére, hogy nem minden filmnek volt rendezője, amelyben játszott.

Mint már jeleztem, egyes források a Memoria trandafirului (A rózsa emlékezete) című „metaforikus dokumentumfilmet” említik mint elsőt, amelyben a rendező színészként is képbe lép. Más források szerint viszont a Dákokban szerepel először. Ugyanezek a források azt állítják, hogy Titus Popovici egy szép nap azt mondta Nicolaescunak: Joacă şi tu! Magyarán: Játssz te is! Breviáriumba illő idézet ez. (És ha nem hangzott el, akkor is igaz.) A Dákokban Nicolaescu egy Marcus nevű római katonát alakít, aki ivászatban felveszi ugyan a versenyt a jó dákokkal, egyébként viszont a kihalásra ítélt zsarnoknép (lásd még, zsarnokgyík) aprócska sejtje, akit az intrikáló hadvezér, Fuscus egy intésére kivégeznek. A szerep néma, vagyis Nicolaescu néhány nyögésen-hörgésen kívül egy szót se szól, aztán meg kicsi is – ennek ellenére Nicolaescu borzalmas alakítást nyújt.

Sergiu Nicolaescu forgat

A színészmesterségre biztos nem Virgil Calotescu tanította azon a konstancai padon, ez talán tény, hiszen maga a rendező is kihagyja az emlékeiből. Az az érzésem, Sergiu is úgy „tanulta” a színészmesterséget, mint mondjuk Radics Béla a gitározást, amikor Jimi Hendrix dalait hallgatta, és igyekezett lekoppintani a tudást. Nem jelenthetem ki, hogy ahol Radics sikerrel vette az akadályokat, Nicolaescu elvérzett. Inkább azt mondanám, hogy Sergiu Mesternek a színészethez sem volt nagy tehetsége. Viszont a hangyaszorgalom meghozta a gyümölcsét. A Mihai Viteazul Szelim pasájának szerepében már árnyaltabb alakítást láthatunk: a török vezér keveset mozog, van benne valami az indiánok szoborszerűségéből (ne feledjük, a Nagy Indiánkönyv filmrevitele után járunk), ami lényegesen megkönnyíti a színész dolgát, hiszen nem kell semmit csinálnia, mondjuk, a kezével. Az ezer közül is felismerhető, neveletlen, kicsit kappanszerű hang is elfogadható, hiszen idegen, oszmán, és azoknak ilyen a hangjuk (?!). Igazi filmbeli énjére viszont az „Igazságosztó”-korszakban talál rá a rendező.

Egymillió zöldhagymával (Nea Mărin miliardar, 1979)

Az „Igazságosztó”

Az 1960-as évek végére már örök időkre berendezkedett kommunista rezsim propagandagépezete úgy látta, nagy szükség van az állambiztonsági szervek (Szekuritáté) nimbuszának helyreállítására. Nem azért, persze, hogy elkendőzzék a tényt: az illetékes szervek vámpírként tapadtak a romániai társadalomra. Az volt a baj, úgymond, hogy az 1945-ös rendszerváltást követően, a kommunista személyi kultusz idején kissé besározódott az állambiztonság híre-neve. Nem tudom, nyájas Olvasó, érzed-e a fent leírtak visszás tartalmát. Mert az. Ugyanakkor tény: ez a „marketingelképzelés” képezte egy négy filmből álló „rehabilitációs sorozat” alapját, amelyet egyébként a Belügyminisztérium is támogatott. A tervek szerint négy filmnek kellett volna elkészülnie, egymással párhuzamosan, hogy a múltba zarándoklós-megkövetős tour de force-szal új, pozitív tartalmú mítosz kerülhessen a Szekuritáté köré. Magyarán, ismét újra kellett írni a történelmet. Ám ezúttal a közelmúltról volt szó, és sokan éltek még a hatvanas-hetvenes években, akik szenvedtek a negyvenes-ötvenesekben. Ezúttal tehát nem lehetett bevetni a mitikus ködgépet. Ezért a médiamanipulátorok (elképesztő paradoxon) egy olyan műfajhoz nyúltak, amelynek semmi köze nem volt az épülő kommunizmushoz. A gengszterfilmről van szó. Egy olyan műfajfilm kereteiben ítélkeztek a rothadó burzsoá világ ittrekedt szibaritái fölött, amit éppen az elítélt világ termelt ki olyan 45 évvel korábban és tart fenn azóta is. A gondolat briliáns: sok néző nem dőlt volna be egy közvetlen propagandafilmnek. Bebújtatták tehát az ideát egy, a tömegek által áhított lövöldözősfilm jelmezébe, és a siker nem maradt el.

A gengszterfilm műfaji kereteiben ítélkeztek a "rothadó burzsoá világ" fölött

A tervezett négyesfogatot három rendező készítette volna el: Sergiu Nicolaescu, Manole Marcus és Iulian Mihu. Az első darab A banditák alkonya (Cu mâinile curate) címen futott. Titus Popovici és Petre Sălcudean írta a forgatókönyvet, a rendezői székben Sergiu Nicolaescu ült. Miért éppen ő? Először is, sikeres filmrendező volt már ebben az időben. Aztán Titus Popovici ott állt a háta mögött. Aztán meg jól ismerte azt a világot, amiről beszélni akart. Egyrészt, a források szerint gyerekkora óta rajongott a gengszterfilmekért. Amit készséggel  elhiszek neki, hiszen az általa rendezett öt igazságosztó-opuszban lépten-nyomon felbukkannak a 30-as évek amerikai gengszterfilmjeinek idézetei, áthallásai, szereplőinek szellemisége (James Cagney, Cary Grant, Humphrey Bogart stb.). Az egyik legbizarrabb ilyen link a sorozat utolsó, Viadal (Duelul, 1981) című darabjában bukkan fel, amikor egy utcagyerek-banda tagjai (akik nemhogy tévét, rádiót se láttak életükben, a mozi pedig elérhetetlen holdbéli tájnak tűnik számukra) beszélnek James Cagneyről, élénk társalgási modorban. Másrészt családi szálak is kötötték a rendezőt a Szervekhez. Nicolaescu anyai nagyapja rendőrfőnök volt, nagybátyja pedig a „híres-hírhedt” Gheorghe Cambrea főfelügyelő, aki, apolitikus lévén, azt kapta el, akit az őt is irányító rendszer épp bűnösnek látott. 1941-ben a sors úgy hozta, hogy a nagybácsi letartóztatott egy Constantin David nevű kommunistát (aki egyben besúgó is volt, állítólag): az illető börtönbe került, és a vasgárdisták egy börtönrazzia során kivégezték. Pontosan 10 évre rá, 1951-ben, azok után, hogy alaposan megfordult a kocka, Cambrea úron volt a sor: a kommunista rendőrség letartóztatta és 15 év börtönbüntetésre ítélte a főfelügyelőt. Mindezt azért írom ide, hogy világos legyen az Igazságosztó-sorozat Miclovan, majd Moldovan felügyelőjének hitelessége és „pártatlansága”. Ez a filmbeli felügyelő ugyanis az általam ismert Nicolaescu-életmű leghitelesebb karaktere. Szinte minden momentumáról lerí, hogy személyes vagy „személyes” élményeken alapszik. Ez az a világ, ahol egyébként a rendkívül gyenge színészi képességekkel rendelkező rendező vízszintesekből és függőlegesekből álló arca megtalálta a helyét.

"Semmiség, kilyukasztottak" (A banditák alkonya / Cu mâinile curate, 1972)

A sorozat első darabja, A banditák alkonya – a Csillagok háborújához némileg hasonlóan – a nagy történet végével indít. 1945-öt írunk, a rendszerváltás megtörtént, a kommunizmus tiszta zászlaja magasan lobog, viszont a régi rendszer ősgonosz elemei még ott garázdálkodnak a nagy Bukarest pokolbugyraiban (burzsoá szalonok, régiségboltok, antikváriumok, nem vicc). A karhatalom természetesen felveszi a harcot, de egyrészt a rendőrök is halandók, ellentétben a gondolattal, másrészt kevés köztük a kommunista. A forgatókönyv ismerős: a párt, az átlagember számára titokzatos okokból kifolyólag kinevez egy Roman nevű gyári munkást (Ilarion Ciobanu) rendőrfelügyelőnek. (Hacsak az nem nyom valamit a latban, hogy az illető régebben rögbijátékos volt, és mint kiderül, Cary Grant a kedvenc színésze.) A muszáj-Herkules természetesen elvállalja a pártfeladatot, és így találkozik a román Dirty Harryvel, a Nicolaescu által megformált Miclovan felügyelővel. A két figura tulajdonképpen jól megvan egymás mellett. A törvénytisztelő, erkölcsös, legmagasabb hőfokon égő Roman és a cinikus, erkölcsileg kétes hírű (elvált), piszkos módszerektől sem visszariadó Miclovan szépen egymáshoz simul. (Itt említem meg, hogy az Igazságosztó-sorozatban gyakorlatilag hiányzik a hangsúlyos nőnemű karakter. Külön tanulmány tárgya lehet ez.) Kár, hogy az egész történetet belengi a kommunista propaganda illata. A film vége ilyen szempontból jelképes: az ideológiailag elkötelezett Roman felügyelő átveszi a stafétabotot, a letűnt idők magányos easternhőse, Miclovan pedig meghal. „Un fleac, m-au ciuruit” (szabad fordításban: „Semmiség, kilyukasztottak”), hangzik el az utolsó percekben a román filmtörténet egyik leghíresebb aranyköpése. (Olyannyira híres, hogy Traian Băsescu elnök is felhasználta 2009-ben, amikor megnyerte az elnökválasztást Nicolaescu párttársa, a szociáldemokrata Mircea Geoană ellen: „Semmiség, kilyukasztottam őket”.)

Viadal (Duelul, 1981)

A sorozat következő filmje, az Ultimul cartuş (Az utolsó töltény) eredetileg Iulian Mihu filmje lett volna, Panică în mănăstire (Pánik a kolostorban) címen, a Szekuritáté imázsát rehabilitáló négy film második darabjaként. Ám Titus Popovici-nak nem tetszett a dolog. Az RKP KB tagjának egy intésébe került, és – annak ellenére, hogy a tervezett költségvetésből egymillió lejt már elköltöttek a forgatásra – Mihut kidobták, és jött Sergiu Nicolaescu. Aki alaposan átírta az eredeti történetet (Miclovan hullaként, illetve szellemként jelenik meg a dolgozatban néhány perc erejéig), hogy a lehető legjobban illeszkedjen A banditák alkonyának világához. Így született meg a Nicolaescu-életmű és a román műfajfilm egyik legbizarrabb hibridje: egy össze se fércelt félig igazságosztó-, félig nemzetközi kémfilm, mintegy elokvens példájaként a pártdirektíva alapú filmkészítésnek. A mozinézők viszont szerették a filmet. Az Igazságosztó-pentalógia következő három darabján (ahol Miclovan feltámad, Moldovan felügyelő néven) jól érződik az érlelődő rendezői és színészi rutin. Az 1940-es évek elejére visszavágott történetekben egyre gördülékenyebbek a képek, egyre jobbak az akciójelenetek (a román kaszkadőriskola is Sergiu Nicolaescu érdeme, egyes források szerint)… és egyre nagyobb a rendező-színészsztár egója. A Viadal (Duelul) című utolsó film főcíme például már James Bondot idézi.

Végjáték helyett

1989-ben aztán véget ért a kommunista diktatúra, papíron legalábbis. A források szerint Sergiu Nicolaescu részt vett a „terroristák” elleni „felszabadító” harcokban. Moldovan felügyelő végre lejöhetett a vászonról, és élesben tehetett valami a hazájáért. Aztán következett a hosszú politikai pálya, melynek során Nicolaescu többször is szenátor volt, a Nemzeti Megmentési Front, majd a Román Szociáldemokrata Párt különböző variánsainak színeiben. A politikában betöltött szerepét egyes források szerint arra is felhasználta, hogy egyre rosszabb filmeket csináljon, egyre több pénzből.

Orient Express (2004)

Rögtön a Forradalom után, 1990-ben elkészül a Coroana de foc (Tűzkorona), amely egyfajta pendantja az 1974-es Nemuritorii (Halhatatlanok) című dolgozatnak, amennyiben mindkét film vallottan „történelmen kívüli” történetet dolgoz fel. 1994-ben következik az Începutul adevărului (Az igazság kezdete) című „történelmi” film: ez a II. világháborúról szól, különös tekintettel a Ion Antonescu marsall elleni államcsínyre. Rendezőnk kapott is érte jó néhány kritikát a román történetírás nagyjaitól, így visszatekintve nem is értem, miért, hiszen bárki józan gondolkodású néző tudhatta már, hogy nem a történelmi hűség a Mester legerősebb oldala. Ezután az I. világháború került sorra, a változatosság kedvéért: az 1999-es Triunghiul morții (Halálháromszög) című film a román hadsereg mărăşti, mărăşești és oituzi csatáiból merít. 2004-ben aztán művészfilmmel jelentkezik a rendező: az Orient Expressz című alkotást nagy bukásként regisztrálja a szakma, a kritika, de még a közönség is, amennyiben kevesen nézték meg a mozikban. A filmet egyébként román zászló alatt jelölték a legjobb Oscarra is, de nem jutott át az előválogatók szűrőjén. Az opusz leginkább arról híres, hogy a hazai jelölés kapcsán került sor az első nyílt konfrontációra Nicolaescu és a román újhullám alkotói – Cristian Mungiu, Tudor Giurgiu, Radu Muntean stb. – között. Nicolaescut persze kemény fából faragták, egyrészt, mert töretlenül hitt saját zsenialitásában, másrészt, mert az ő kezében volt a ceruza és a kapcsolatok.

Moldovan felügyelő újratöltve (Supravieţuitorul / A túlélő, 2008)

2008-ban életre kelti Moldovan felügyelőt, aki a Supraviețuitorul (A túlélő) című filmben, Nicolaescu alteregójaként, a filmtörténet talán első szeneszcens akcióhősének bőrébe bújva újra kiosztja az igazságot. Utána csinál még egy történelmi filmet (Carol I – I Károly, 2009), egy vígjátékot (Póker, 2010), illetve a vígjáték folytatását (Ultimul corupt din Romania – Az utolsó macher Romániában, 2012). Ezekért a filmekért már folyamatosan támadja a szakma, és ha belegondolunk, nem véletlenül. Nagyon sok állami (vagyis adókból származó) pénzt kapott, hogy nagyon rossz filmeket csináljon.Viszont az is igaz, hogy a fénykorban (vagy Aranykorban, ahogy tetszik) korrekt, nézhető, vállalható minőségű filmek sora került ki a kezei közül, és többek közt övé minden idők legnézettebb román filmje is: az Egymillió zöldhagymával (Nea Mărin miliardar) című, szerepcserés népmese-vígjáték.

Vissza a történelmi filmekhez: Carol I (I. Károly, 2009)

Van A banditák alkonyában egy másik rendkívül népszerű aranyköpés, ami első hallásra érthetetlen az avatatlan fül számára. Az egyik bandita, nevezett Lăscărică, egyébként szadista gyilkos, könyörögve kiált oda főnökének a végső leszámolás során: „Dom’ Semaca, eu sunt, Lăscărică... Dom’ Semaca, vă rog să credeţi că nu v-am trădat. Am fost adus aici cu forţa. Vă rog să credeţi, dom’ Semaca!” („Semaca úr, én vagyok, Lăscărică… Semaca úr, higgye el, nem vagyok áruló. Erőszakkal hoztak ide. Kérem, higgye el, Semaca úr!”) Úgy gondolom, ez a néhány mondat igen közel áll a mindenkori román valósághoz, s egyben Sergiu Nicolaescu életét és művét is tökéletesen jellemzi. A mioritikus létmódhoz hozzátartozik a „smekkerség”, ami valahol a nagyvagány és a tyúktolvaj között helyezhető el. Aki ilyen (ma hidegvérű gyilkos, holnap fanarióta talpnyaló), arra felnéznek. Nos, Sergiu Nicolaescu ilyen smekker volt. Csak nagybetűs: Smekker. Akinek talán éppen azért sikerült annyi minden, úgy, ahogy. Mert smekkerek közt jó Smekker tudott lenni.  És ez talán még egy tény lehet. Idézőjel nélkül.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk