Életet adó (állat)halálok

Adrian Sitaru: Domestic

Nem tudom, meg lehet-e unni valaha a román filmeket. Azt sem tudom, hogy elérhetnek-e a román filmek arra a szintre, hogy különösebb, fesztiváldíj által generált csinnadratta nélkül is megtöltsék egy hazai kisváros közepes mozitermét. Azt viszont igen, hogy Adrian Sitaru Domestic című nagyjátékfilmjével megérdemelné utóbbit.

„A mozi a lélekhez visz vissza minket, az anyag azon hitvallásához, ami megadja minden egyes dolognak a maga külön isteniségét, és istent lát minden dologban és élőlényben”. Ennek a Jim Morrison-kijelentésnek a szellemében érdemes beülni a Domestic című filmre. Adrian Sitaru harmadik nagyjátékfilmje ugyanis a (balkáni) lélekhez szól, anélkül, hogy fölöslegesen moralizálna, miközben megadja Istennek, császárnak, állatnak és nézőnek azt, ami neki jár. Bár mindenki számára ismerős valóságot mutat be, úgy teszi ezt, hogy közben egy pillanatig sem engedi elfeledtetni azt, hogy nem a romániai szürke hétköznapok történéseit látjuk, hanem egy filmet.

Kép a Domestic című filmből

Középpontjában, három tipikusan balkáni figura áll – Lazăr úr, az ötvenes éveihez közelítő pedagógus és „blokkfelelős” (házmester), a negyvenes éveit taposó Mihăeş, aki taxisofőrként keresi kenyerét és a huszonéves Toni, aki sefteléssel próbálja túlélni a mindennapokat – illetve olyan házi(asított) állatok, amelyekkel összehozta őket a sors. Egyéni élettörténeteik egymást átszőve, lépcsőházi korlátként fogják közre a film cselekményét, amely szabályos időközönként darabolja összefüggéstelen képekké a már említett valóságot, amelyben egyszerre van jelen a fekete humor és a dráma, amelynek sokszor abszurdnak tűnő jelenetein egyszerre nevetünk és szorul el a torkunk. Teljesen szokványos cselekménysorokat látunk: lépcsőházi kupaktanács, mely azt hivatott eldönteni, hogy mi legyen a sorsa annak az egyik lakó által örökbe fogadott kóbor kutyának, amelyik összepiszkolta a szomszéd lábtörlőjét. Az anyuka tyúkot kap ajándékba egy kolléganőjétől, kislánya fogadásból elmetszi a szárnyas torkát a fürdőkádban. A mészárlás után megszeretett állat ételként folytatja földi pályafutását. A taxisofőr apuka elkószált házinyulat fog, ajándékba hozza a gyereknek, aki mindennél jobban ragaszkodik a szőrcsomóhoz, ennek ellenére az karácsonyi nyúlpaprikásként kerül elé. Elkószál a kedvenc kandúr, a ház ura a családi békét is feláldozza, csakhogy még egyszer láthassa. S így tovább.

Kép a Domestic című filmből

Tipikus jelenetek ezek, amelyekhez a rendező nem fűz különösebb kommentárt, nem moralizál, mégis érezzük, tudjuk, hogy milyen következményekkel jár a kedvenc állat „feláldozása”, még akkor is, ha „annak húsától leszünk erősek”. A film azonban több (ezeknél) a banális események(nek a) sorozatánál: tele van intertextuális utalásokkal, amelyeket a nézők többsége nem tud értelmezni, így az egyébként laza, emészthető cselekménye nem kapja meg azt a többletjelentést, ami igazán eredetivé teszi az alkotást. A film ugyanis egyszerre utal Sitaru gyermekkorára (például a tyúk levágása a fürdőszobában) és előző filmjeire (például az egyes szám első személyben való filmezés), ezek pedig sok esetben teljesen átértelmeznek, különös jelentéssel ruháznak fel egy-egy képsort.

Kép a Domestic című filmből

Ugyanakkor azonban furcsa mód egy pillanatig sem próbálja elhitetni a nézővel azt, hogy a valóságot látja, mindvégig a filmiséget hangsúlyozza – az egy kameraállásból felvett jelenetsorok, a képből ki- és besétáló szereplők, a képbe belógó ajtókeretek mind-mind azt jelzik, hogy csak pusztán szemlélők vagyunk, akik adott felvételt látnak, adott élethelyzeteket konstruálnak meg, mindenféle moralizálás és lelkifröccs nélkül. Erre a jó értelemben vett műviségre erősít rá egyébként a filmkészítés során alkalmazott technika is: tiszta, élénk színeket érzékelünk, kontrasztos képsorokat, ami, ha nem lenne a rossz hang (bár lehet, csak én választottam rosszul filmszínházat) még a mozizás (mint tevékenység) élményét is feledteti velünk. (Ezt csak tetézi, hogy Marosvásárhelyen mindössze csak nyolcan voltunk az esti vetítésen, kötelező mozikellékek, az pattogatott kukorica és szívószálas üdítő nélkül. Tisztára mintha valamelyik havernél ültem volna a plazmatévé előtt.)

Sitaru egy olyan világot mutat meg, amely az újhullámos filmek miatt akár a könyökünkön jön ki, akár nem, nem másnak a kölyke (hogy maradjunk az állatoknál), hanem a miénk. És ebben állatokként vagy emberekként, de élnünk, ha pedig úgy hozza a sors, akár halnunk is kell.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.