/ / /

· írta

Behajolni veszélyes

Nae Caranfil-portré 1.

Tanulmány

Nae Caranfil jelen pillanatban a legfontosabb élő román filmrendező. Figyelem: nem legjobbat, legnagyobbat vagy legzseniálisabbat mondtam, hanem legfontosabbat. Ez nem is egy túl merész kijelentés, hiszen épülőfélben levő életműve a legjobb és megdönthetetlen bizonyíték rá. Távol áll tőlem, hogy kötekedjem a román filmművészet veteránjaival, vagy az újhullámos ifjakkal: változó mértékben ugyan, de szeretem és tisztelem őket. A jelenkori román filmtörténetben kétségtelenül ott van Nae Caranfil – és ott vannak a többiek. 

A „többiek” kifejezéssel senki szerepét sem akarom minimalizálni, csak annyit mondok, hogy neki van jelen pillanatban a legkoherensebb és legteljesebb életműve, még filmjeinek csekély számát tekintve is (talán csak Radu Mihăileanu vesenyezhetne vele, de ő – 1992-es, Trahir című debütfilmjét leszámítva – inkább román származású francia filmes).

Nae Caranfil

Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak és nincsenek a román filmnek hasonló vagy akár nagyobb személyiségei Paul Călinescutól és Liviu Ciuleitől kezdve egészen, mondjuk Cristian Mungiuig vagy Corneliu Porumboiuig. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy Nae Caranfil az egyetlen román rendező, akinek sikerült létrehoznia a művész(i színvonalú)film és a közönségfilm tökéletes fúzióját1 – anélkül hogy túlságosan közönséges lenne, vagy ellenkezőleg, felesleges intellektualizmust és okoskodást vetne be ama rafinált ízlésű rétegpublikum meghódítása érdekében2. Mindez egy átfogó filmes víziónak köszönhető, amely az őstehetségek sajátja, olyanoké, akik tudatában vannak saját értékeiknek és készek arra, hogy megküzdjenek az előítéletekkel, hogy lazán szembemenjenek írt vagy íratlan dogmákkal: „vallom, hogy egy műalkotás akkor tud érdekelni, ha foglalkozik többek között a könnyelmű, a kínos, a szégyenletes helyzetekkel is, sőt, a vulgárisokkal is. Mert ha felépítesz egy világot, ami a klasszikus irodalom közhelyeitől duzzad, az a való élettől igencsak messze lesz. Egy összességében emelkedett hangulatú munkának nem kell minden eleme emelkedett legyen, sőt, annál érdekesebb és eredetibb, ha ezek az elemek változatosak és kontrasztosak, akár ellentmondásosak. Így lesz a végső műtárgy önmagában, szervesen is felemelő élmény, nem szedett-vedett, összefoldozott darabok kollázsaként, amik csak azért kerültek oda, mert külön-külön valamiféle kulturális presztízzsel bírnak.”3 Merthogy számára „nem minden kommersz, ami megérinti érzelmileg a nézőt, s ugyanúgy nem minden művészet, amitől a műértő kritikus ovációban tör ki”4, de arról sincs meggyőződve, hogy „a »szép« film a butáknak, a »csúnya« pedig az erős gyomrú, hűvös értelmiségieknek szól, akik megértették, hogy a jó film záloga az, hogy Romániát »csúnyán« kell ábrázolni benne – s ez szerintem sokat elmond arról, hogy rendezőnk hogyan gondolkozik saját közönségéről, miféle tiszteletet tanúsít nézője iránt. Nae Caranfil divatok és hullámok felett áll, távol mindennemű konjunktúrától.5

Nae Caranfil 1993-ban debütált az E pericoloso sporgersi (magyarul Kihajolni veszélyes) című nagyjátékfimmel, de a film készítése nem is volt kellemetlen kalandoktól mentes. A cannes-i Quinzaine des Réalisateurs-ben mutatták be, s fontos, külföldi és hazai díjakat sepert be. Ezen első filmjével Caranfil egy olyan mozis történetmesélési modellt állít, ami a következő évtizedekben igen népszerűvé válik: „Egy évvel Tarantino Ponyvargénye előtt, Caranfil filmje idejekorán kiszabja a több szereplő szemszögéből bemutatott, intelligenesen egymásba font triptichon-sztorik modelljét, amit noha már Kuroszava is megpendített az 1950-es Rashomonval, csak a 90-es években lesz mérce, nálunk pl. Cristian Mungiu viszi tovább a Nyugattal [Occident]” – fogalmaz Mihai Fulger filmkritikus egy megjelenés előtt álló írásában.

Nathalie Bonnifay és Marius Stănescu az E pericoloso sporgersiben

Természetesen a film értéke nemcsak eme narratív cselben rejlik. Az árnyalatok pontossága, a kifogástalan filmes struktúra, a virtuóz forgatókönyv, a korszakkal gúnyolódó tendenciózus kommentár hiánya, a szívmelengető humor és a nosztalgia csak néhány vonás, amitől a film örökzöld marad. Trilógiaszerű szerkezete (I. A tanuló, II. A színész, III. A katona) – amelyben ugyanazt az eseményt látjuk háromszor, a főszereplők szemein keresztül –, tulajdonképpen a 80-as évek Romániájának nosztalgikus, de nem idealizált képét mutatja. De Caranfilt nem a korszak dokumentarista feltárása, vagy a szenvedés és nyomor megmutatása (amit annyiszor láthatunk a korszak többi román filmjében) érdekli igazán, hanem a kor lelkiállapota – ami nála nemcsak rettegésről és szorongásól szól, innen is ered a film magával ragadó nosztalgiája.6 De, amint mondottam, ez nem egy negédes, túlcukrozott látomás: a szereplők cselekedetei menthetetlenül a társadalom és a politika által meghatározottak, az esetlegesség függvényei, ahol a menekülés a legfontosabb álom. A katona (Marius Stănescu) meg akar szökni a kaszárnyából, a lány (Nathalie Bonnifay) a provinciális kisvárosból menekülne, hogy színésznő legyen, a színész (George Alexandru) pedig a rászabott szerepek nagyrészétől megundorova már nem is álmodik semmit. Hármuk sorsa pedig egy adott ponton találkozik, a következmények előreláthatatlanok. Caranfilnak sikerül – erőfitogtatás nélkül, ártatlanul és humorosan – megmutatnia, hogy a félelem (vagy inkább a félelemhez szokottság) hogyan változtatja meg radikálisan a totalitárius rendszerekben élők viselkedését. A színész megszökéséről – ami először elkeseredett, de bátor cselekednek tűnik – később kiderül, hogy egy rossz tréfa következménye. Ha elfogadjuk – kényszerből, de inkább csak kényelemből – valóságnak azt, ami nem valóság, akkor saját tehetetlenségünk rabjaivá válunk.

Mindenféle okoskodást és megfontolást félretéve, az E pericoloso sporgersi elsősorban a visszaemlékezés filmje: a történetben egy felnőtt „visszaszerzi” kamaszkorának emlékeit, ráadásul a filmművészet specifikus eszközei segítségével, a történészekre hagyva a kopott, realista, nyers, „igazi igazság” meghatározását. Mert a film „egy álomminta, amit olyasvalakinek mutatsz, aki meg akar feledkezni mindennapi életéről”.7

Caranfil második filmje, az Aszfalt tangó (1996) immár igazán időszerű történet, s természetesen az ábrázolt korszak jellegzetességeiből következnek erényei és hibái is. Az erények a rendezőnktől megszokottak: precíz forgatókönyv, a képekben mesélés tehetsége, humor, irónia, hatékony színészvezetés. Lehet, hogy eme erények más országok filmtermésésben megszokottnak tekinthetők, de nálunk, főleg azokban az időkben... A hibákkal kapcsolatban pedig hadd szólaljon meg maga a rendező később.

Charlotte Rampling és Mircea Diaconu az Aszfalt tangóban

Az Aszfalt tangó története tizenegy fiatal román lány köré összpontosul, akiket egy francia matróna (Charlotte Rampling) szed össze „eszkorthölgyeknek” (azokban az években a román lányok naivsága, ha nem is érthető, de valószínű volt...). A film enyhén mozaikos szerkezetű: mint minden road movie-ban, egy csomó apró mellékesemény tölti fel a főszálat, és egészíti ki a főhősök karakterrajzát. A (melo)dráma központjában a hervadt, de pragmatikus matróna és a naiv, látszólag ártalmatlan Andrei (Mircea Diaconu) párharca áll: az elhagyott férj nem képes elfogadni a szomorú valóságot, nem érti, hogy mi történt a feleségével, s képes elmenni a végsőkig, hogy megmentse házasságát. Van ennek a figurának egyfajta ártatlansága, ami nem hagyja hidegen a nézőt, nem mellőzhető, akkor sem, ha az első befogadói reakció a férj cselekedeteinek elutasítása – hiszen a naivitás inkább teher, mint pozitív jellemvonás. Az enyhén körülményes témát a rendezői találékonyság menti meg a bukástól, szereplőjéhez hasonlóan Nae Caranfil is megpróbálja a lehetetlent: a mese valósággá változtatását: „Azt mondanám, hogy az Aszfalt tangó szükségszerűen mese. A film egy olyasfajta naivitást mutat be, amely mindnyájunknak terhére volt, de amit a legtöbben elveszítettünk már. Ezért érdekes újra szembesülni vele, ezzel az elvesztett ártatlansággal: hogy lássuk, milyen érzéseink támadnak újra látván azt. Többféle lehet ez az érzés: nosztalgia vagy elutasítás. Egy olyan karaktert mutatok be ebben a történetben, akit könnyen hiteltelennek könyvelhetünk el, mert létezése már-már a meseszerűséget súrolja. Fontosnak, szükségszerűnek tartom azokhoz az értékekhez való visszatérést, amiket otthon, vagy az iskolában kaptunk, s amiket elfelejtünk, kidobunk – mert közben megtanultunk realistának lenni.”8

Nae Caranfil idén bemutatandó filmjét forgatja (Closer to the Moon)

S mégis, miért elégedetlen az író-rendező saját munkájával?9 Nos, ezért: „Az zavar ebben a filmben, hogy visszaéltem a rosszmájú társadalmi észrevételekkel, hogy a meglátásaim túlságosan is szatirikusak voltak, s hogy nem tudtam eltekinteni az átmeneti Románia kritizálásától. A film baja az, hogy két regiszterben játszik: az egyik vicces, a másik pedig komoly, mondhatni filozofikus – s nem találtam meg a kettő közti tökéletes összhangot.”10 Ezt az önkritikát támasztja alá részben egy szigorú, de tisztánlátó kritikus összegzése, aki a azért film erényeit sem feledi. Mihai Fulger szerint „a második nagyjátékfilmje, az Aszfalt tangó című road movie a kevésbé sikeres filmje a rendezőnek. Az átmeneti korszak szatirizálása néhol bökkenős, s a romantikus komédia (ami ráadásul meglepően happy enddel zárul) túl sematikus. Emlékezetes viszont az Andrei (Diaconu) és Marion (Rampling) közti konfrontáció – utóbbi azért érkezett Romániába, hogy 11 táncosnőt vigyen Párizsba, akik közt van Andrei neje is.” Az Aszfalt tangó persze távol áll attól, hogy elrontott film legyen, se nem csak azért, mert a pl. Variety „road movie-nak álcázott elbűvölő romantikus vígjátéknak”11 titulálja, hanem azért is, mert krédójához híven Caranfilnak sikerül egy látszólag egyszerű témára egy meggyőző mozis látványvilágot fabrikálnia, amelynek hiányosságait jól elfedi a rendező ama képessége, hogy közönségével „interaktív” viszonyt alakítson ki: „A rendező – spirituálisan, ironikusan, tisztánlátóan, hangsúlyosan, világosan és vitriolosan – ott van az Aszfalt tangóban, a nézőkkel való »bűnrészessége« itt is, mint az előző filmjében is, az alkotói vízió fontos ütőkártyája.”12

Fordította Jakab-Benke Nándor


1 „[Nae Caranfil] rendező-forgatókönyvíró specialistája a keserédes, intelligens vígjátéknak, amelyben a kibékül kommersz a művészivel, kézenfogva jár a zsáner az auteur-rel; ez az elegy magyarázza meg eme filmkészítő túlélését a román filmtörténet legsötétebb korszakában, a 90-es években is.” (Mihai Fulger)

2 „Számomra az egyszerű néző a legfontosabb. Szerintem a mozi az alkotó és a néző kettősségét jelenti, s az az érzésem, hogy sajnos a világ filmtermésében e kettő egyre inkább szétválik. Én a 70-es évek mozijának »terméke« vagyok, amikor a nagy filmkészítők szerzői filmeket készítettek ugyan, viszont azok hihetetlen nagyságú és minőségű látványosságok is voltak, így üzenetük sok emberhez eljutott. Vegyék csak Coppola Keresztapáját: piacradobásakor megdöntött minden lehetséges bevételi rekordot. Aztán persze más és más filmek döntötték meg ugyanazt, de manapság a helyén gőgösen az Avatar ül. Hasonlítsák össze a két filmet és íme, így fejlődött a filmművészet 40 év alatt.” (Andrei Rus és Gabriela Filippi: Nae Caranfil és a játék, amit mozinak hívnak. Interjú. Film Menu, 2011. február, 9. szám, 32. o1d.)

3 I.m.

4 Ioan-Pavel Azap: „Az az érzésem, hogy az igazi hivatásom a várakozás” Interjú, Tribuna, 2010. augusztus, 191. szám, 20. old.

5 „Azok a filmek, amiket szeretek, többször megnézek, elmesélek másoknak – és ez most rizikós kijelentés lesz – nem feltétlenül a filmnyelvet megújító, nagy filmek, amiket nehéz végigülni és csak lassan tudják felépíteni saját publikumukat” (Ioan Pavel-Azap: Kisgyerek korom óta Orson Welles akartam lenni. Interjú. In: Traveling. I. kötet, Tritonic kiadó, Bukarest.)

6 „Az volt a fontos, hogy elhatározzam, hogyan tekintek vissza azokra az évekre – dühösen, vagy anélkül. Úgy döntöttem, hogy egy nosztalgiázó, elbűvölő, de valamiképp szomorkás filmet készítek az én generációm életéről. Visszaemlékezvén éreztem, hogy a ifjúkorunk nem volt teljesen eltiporva a kommunizmus által: találtunk utakat, hogy örüljünk az életnek, kitolva a rendszerrel. A 80as évek Bukarestjében pl. minden tömbházi buli egy Ceauşescunak mutatott fityisz volt. Így azt mondtam magamnak, hogy az E pericoloso lesz az első nosztalgiafilm az Aranykorszakról.” (Andrei Rus és Gabriela Filippi i. m.)

7 Ioan Pavel-Azap: Kisgyerek korom óta Orson Welles akartam lenni. Interjú. In: Traveling. I. kötet, Tritonic kiadó, Bukarest.

8 I.m.

9 „Az Aszfalt tangó .mai szemme nézve eléggé szívszorítós, talán azért is, mert elég nehézkesen ment a forgatás. Ez az a film az öt közül, amit, ha ma újracsinálnám, teljesen másképp nézne ki.” (Ioan-Pavel Azap: „Az az érzésem, hogy az igazi hivatásom a várakozás” Interjú, Tribuna, 2010. augusztus, 191. szám, 20. old.)

10 Andrei Rus és Gabriela Filippi i.m.

11 Variety, 1997. augusztus 10.

12 Călin Căliman: Istoria filmului românesc (1897–2010) , Bucureşti, Ed. Contemporanul, 2011, p. 598.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Aszfalt tangó (Asphalt Tango)

Aszfalt tangó (Asphalt Tango)

Francia–román vígjáték, 1996. Rendező: Nae Caranfil. Szereplők: Charlotte Rampling, Florin Călinescu, Mircea Diaconu, Constantin Cotimanis, Cătălina Rahaianu, Marthe Felten, Adina Cartianu, Delia Nartea, Cziprián Mónika, Diana Dumbrava, Alina Nadelea, Brândusa Mircea, Oana Dobre, Erica Iscru, Andreea Măcelaru.

  • A Filmtett szerint
    8
  • Szerinted?

Kihajolni veszélyes (Don't Lean Out the Window)

Kihajolni veszélyes (Don't Lean Out the Window)

Román–francia vígjáték, 1994. Rendező: Nae Caranfil. Szereplők: Marius Florea Vizante, Nathalie Bonnifay, George Alexandru, Marius Stănescu, Valentin Teodosiu, Florin Călinescu, Liviu Topuzu, Marcela Motoc, Camelia Zorlescu, Rada Istrate, Coca Bloos, Cerasela Stan.

  • A Filmtett szerint
    7
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk