Közhelyek közül kiragyogó (színész)nő

Wong Kar-Wai: My Blueberry Nights / A távolság íze

Jelenthetnek-e valamit a kínai/angol, a hongkongi/amerikai, a Tony Leung/Jude Law, avagy a Maggie Cheung/Norah Jones megfeleltetések? Születhet-e ugyanolyan Kar-wai-film a nyelvtől és a kulturális környezettől, a színészi játéktól és a színészi testektől függetlenül, attól függetlenedve? 2007-es filmjével Wong Kar-wai átlépte a „Keletet” a „Nyugattól” elválasztó határt.

Az Egyesült Államok gyártási körülményei között, angol nyelvű színészekkel és angol nyelvű forgatókönyvből elkészített My Blueberry Nights a hongkongi rendezőnek így ez az első „külföldön” forgatott filmje (ha ugyan van még ennek a terminusnak létjogosultsága manapság), amelyet a Weinstein Company és a Canal+ finanszíroztak, de saját két gyártócége (a Block 2 és a Jet Tone) is benne vannak a buliban. Új és „külföldi” az operatőr is, bár a francia-iráni származású Darius Khondji képei (gondoljunk akár a Sevenre, akár a Pánikszobára avagy az Alien 4-re) ugyanazt a légiességet és/vagy vaskos anyagtalanságot valósítják meg a maguk niché-jében – a mainstreamből egy kissé kilógó hollywoodi produkciókban – mint amit a művészfilm főáramában evező Kar-wai alkotásaiban is láthatunk. Ezúttal specifikusan az amerikai blues, country és melodikus jazz területéről érkeznek az andalítóan szép slágerek, bár Kar-wai tudvalevőleg eddig is szívesen nyúlt az ún. nyugati kultúra zenei világához a hangsáv kialakításakor. A forgatókönyv tekintetében a „külföldiség”-et Lawrence Block, a jól ismert amerikai krimi-szerző képviseli, aki Kar-wai ötleteit rendszerré szervezte.

A végeredmény azt bizonyítja, hogy az állítólag mindig Ray Ban napszemüveget viselő, enigmatikus rendező nem kényszerült megalázó kommpromisszumok megkötésére. A My Blueberry Nights-ban a Wong Kar-wai-os „művészi” beütések ugyanúgy felfedezhetők, mint az emberi érzelmek és távolodások tőle már jól ismert, hihetetlenül kifinomult megfilmesítése. Jelentenek-e hát valamit a kínai: angol, a hongkongi: amerikai, a Tony Leung: Jude Law, avagy a Maggie Cheung: Norah Jones megfeleltetések? Születhet-e ugyanolyan Kar-wai-film a nyelvtől és a kulturális környezettől, a színészi játéktól és a színészi testektől függetlenül, attól függetlenedve? A válaszom az, hogy nem. Az áttevődések eredményeként jó, elgondolkodtató, szórakoztató és elbűvölő film születhet, de olyan, amely a Happy Together-hez, a Chungking Express-hez avagy az In the Mood for Love-hoz hasonló filmes textúrából látszana élni és lélegezni, nos, olyan aligha.

Nem Wong Kar Wai-ról mondtam ezennel megsemmisítő „kritikusi ítéletet”, hisz a rendező és forgatókönyv-ötletes keze nyoma mindenhol ott van, ahol ott lehet: jók a karakterek, szépek a (nyelvi és képi) metaforikus áttevődések, erősek az (üveg-, fény-)felületeken keresztül filmezett képek, érdekes a történet íve, és, nem utolsósorban, brillíroznak a színészek (főként a saját eddigi pályájuk és szerepeik vonatkozásában). Szóval, az ázsiai hotshot rendező hozta a formáját, és mivel jómagam szeretem ezt a formát, még azt is bocsánatosnak vélem, hogy helyenként ismétlődnek (sematizálódnak?) az eddig bevált megoldások. A címbeli áfonyás palacsinta hosszan, nagyközeliben mutatott képe számtalan más étek hasonlóan komponált imázsát idézi, a képkettőzések, a lassítások, és a párbeszédek közbeni hirtelen kameraszög-váltások is jól begyakoroltak.

A gond, azt hiszem, máshol van: mégpedig a nyugati világ és mozi képeiben és a történetpaneljeiben, amelyek olyannyira túlterheltek az eddig rájuk aggatott jelentésekkel, hogy még Kar-wai-i bravúrral sem lehet rajtuk változtatni. Így aztán a New Yorkból a szerelmi bánata okán az Egyesült Államokon átlavírozó és közben pincérnőként dolgozgató, alkalmi ismeretségeket kötő lány története hozzátapad az olyan sztereotípiákhoz, mint a new yorki bohém kávézócska, a memphisi túlfűtött lokál és a nevadai kaszinó-éjszakák. Hogy ez az út ugyanott ér véget − ráadásul happy enddel −, ahonnan elindult (főhősnőnk rádöbben, szerelme mindvégig karnyújtásnyira volt tőle), az a fentiekben említett Kar Wai-filmek vonatkozásában ironikus, de vicces fordulat is lehet.

Az amerikai film-kép-közhelyek és a Kar-wai-os ismerősségek közepette van azonban a My Blueberry Nights-nak egy olyan csapása, amely megkülönböztetett figyelmet érdemel. A fentiekben arról írtam, hogy a színészek – és főképp a színésznők – brillíroznak: Rachel Weisz-ból, Natalie Portman-ból és Jude Law-ból is egy eddig (általam legalábbis) nem látott figura bukkan elő, szinte megnevezhetetlenül finom darabkákból – egy rakoncátlan hajtincs, egy mély és áhítatos slukk, a cukrászsüti egyszerre mohó és védtelen bekebelezése. Természetesen, tetemes része van e performanciákban a film divattervezőjének, fodrászának, díszleteseinek, és annak a William Changnak, aki Kar-wai állandó alkotótársa vágóként és a vizuális látvány kiötlőjeként. Mindezzel együtt a színészi alakítások egyediek, és nem csak a felsorolt sztárok vonatkozásában, hanem az olyan mellékszereplőkre is áll ez, mint az alkoholista memphisi rendőrt játszó David Strathairn vagy az emlékező egykori barátnő képében feltűnő, amúgy énekesnő Cat Power.

Szándékosan hagytam utoljára a női főszerepet alakító Norah Jones-t, aki az elmúlt években a Grammy-díjátadók kedvencévé lett dallamos jazz-zenéjével. Nem egyértelmű számomra, hogy miért volt szükség a zene világából választania főszereplőt Kar Wainak, de tény: Norah Jones helyénvalóan létezik a film világában, a lehető legkézzelfoghatóbb eszközökkel hozza karakterét, és talán erre a minimalizmusra valóban rászorulhattak a fentiekben ecsetelt „kiugró” alakítások. Sok rendezőről állítják lekicsinylően, hogy mindössze egy „women’s director”, azaz a színésznők fellelésében, instruálásában, vezetésében bír sajátos, egyedi képességekkel. Megkapta a címkét George Cukor, de meg Douglas Sirk is, és ezennel én is adományozok egyet Wong Kar Wai-nak, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt én csakis elismerő hangnemben tudom megtenni, valamint ennek a filmnek a tapasztalata alapján.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.