Szalkai Réka

/ / /

· írta

Jómagam és Fellini

Interjú Jiří Menzellel

Interjú

Jiří Menzel bizonyára a 20. század leghíresebb cseh rendezője, és életműve nemcsak Kelet-Európában, hanem az egész világban ismert. Már egyik első nagyjátékfilmjével, a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal Oscar-díjat nyert, majd életre szóló együttműködés alakult ki közötte és a cseh író Bohumil Hrabal között, ennek számos alkotás lett az eredménye. Mindemellett színházi darabokban is játszott, színészként is dolgozott, könyvet is írt. Olyan átfogó kérdésekről faggattuk a ma is alkotó rendezőt, mint hogy hogyan látja ő életét és műveit, vagy mit jelent számára a film, a színház és a színészet – persze mindez az ő ironikus, „menzeli” stílusában tálalva.

A filmjeiben fontos szerepet játszanak a nők, miért?

Ha nincsenek nők, akkor mi nem születünk meg. A többiről pedig ne is beszéljünk....

Ön szerint mégis melyik alkotásában a legfontosabbak?

Ó, ezt nehéz megmondani, inkább a nézők döntsék el. Vagy most arra vagy kíváncsi, hogy kivel feküdtem le a színésznőim közül? Azt úgysem árulom el...

Jó, nekem a Szeszélyes nyárban volt talán a legerőteljesebb a nők szerepe...

Igen, abban is vannak nők. Kettő is, méghozzá nagyon jó.

Ebből a szempontból akkor Milos karaktere a Szigorúan ellenőrzött vonatokból önéletrajzi ihletésű figura?

Nem, sőt, pont, hogy ellentétes irányú a dolog...nekem soha sem volt még korai magömlésem.

Ki ne ismerné ugyanebből a filmből a távirászlány hátsó fertályára pecsételő forgalmi tiszt, Hubicka jelenetét. Ön szerint is ez a leghíresebb menzeli képsor – vagy van másik kedvence?

Nemigen nézem újra a filmjeim, így a nézőkre bízom  a kedvenc jelenetek kiválasztását. Már annyiszor, és annyian elemezték a filmjeimet, én ehhez nem tudok mit hozzátenni.

Jiří Menzel (a szerző fotója)

Ön színészként is világhírre tett szert. Hogyan lett színész?

Jan Kadar egy fiatal, visszahúzódó ügyvédbojtár szerepére keresett valakit A vádlott című filmjébe, de az általa ismert színészeket túl magabiztosnak, önteltnek tartotta a figurához, ezért esett a választása rám, aki nem is voltam komédiás. Viszont elég szemérmes, visszahúzódó voltam a karakterhez, az arcomat a nézők egyáltalán nem ismerték: mintegy amatőrként, úgy, mint egy utcáról összeszedett valakit vitt be a kamera elé. Aztán annyira jól sikerült a karakter megformálása, hogy azt gondolták, tényleg színész vagyok. De én igazából nem játszottam szerepet, csak magamat adtam. Még szégyenlős is voltam a kamera előtt. Utána tehát színészként is használtak a rendezők, és például színházban is játszottam. A részemről azonban az, hogy színészként is működöm, egyfajta szemtelenség a pályával szemben, fricska, hogy még ezt is megengedhetem magamnak.

El tudja választani a színészkedést a rendezéstől?

Igen, amikor játszom, alszik bennem a rendező, hiszen én sem szeretem, ha a színészek belebeszélnek abba, hogyan instruáljam az egyes jeleneteket. Mégis, elég kellemetlen színész tudok lenni, sokat kell velem foglalkozni.

Ha már erről esett szót, bevezetne minket a rejtélybe – hogyan instruálja a színészeit, az olyan komédiás-óriásokat, mint például Bán János?

Az ő esetében is, vagy vegyük akármelyik másik színészemet, onnantól kezdve már nincs munka, hogy valakit kiválogattam az adott szerepre. Minden csak a jó választás kérdése, utána megy az egész magától. Én elmondom a színésznek hova álljon és hol mondja a szövegét, a többi meg az ő dolga. Olyannal például, hogy színészvezetés, nem terhelem őket.

Nem irigyelt még rendezőt egy-két filmért, amelyben „csak” színészként szerepelt?

Nem. Még Juraj Herzet sem a A hullaégetőért, pedig az legendás film.

Ön színházi rendezőként is aktív. Ez honnan jött, Ön ezt teljesen természetesnek tartja, hogy filmes rendező darabot is instruál?

Egyszerűen csak szeretem a színházat, a színészeket, nézőként is gyakran látogatok darabokat. Sőt, imádok mindent, aminek a színházhoz köze lehet: olvasni a színészek memoárját, színházelméletet tanulmányozni. Nagy kedvenceim a régi, klasszikus darabok, már tizennyolc éves korom óta sokat olvasok színházi műveket.

Akkor miért nem lett eleve színházi rendező?

Tudod, én eredetileg színházrendezői szakra felvételiztem, de oda nem vettek fel. És mivel éppen akkor indult a televíziós rendező szak Prágában, arra gondoltam, oda biztos könnyebb bekerülni, nem kell annyira tehetségesnek lenni. Ez akkor együtt volt a filmrendező szakkal, és mivel ott pedig megtanítottak filmet csinálni, így lettem filmes rendező. Ez mondhatni egy racionális alapokon, ésszel működő házasság, és az ilyen frigyek legtöbbször sokkal jobban működnek, mint a szerelemmel kötöttek.

Ismeretes Önnek Bohumil Hraballal való,  hosszú éveken át tartó művészi együttműködése. Hogyan kezdődött a közös munka, alkotói kapcsolat?

Olyan 1962–63-at írtunk, amikor olvastam tőle egy elbeszélést Próbaút címmel, amely nagyon tetszett. Aztán még egyet, és még egyet. Ezekre irodalmi folyóiratokban leltem, könyv alakban akkor még nem jelentek meg, holott Hrabal akkor már ötvenéves is elmúlt. Azután pár kollégámmal úgy döntöttünk, csinálunk egy szkeccsfilmet az írásaiból, első, megjelenésre szánt novellagyűjteményével azonos, Gyöngyöcskék a mélyben címmel. Ennek keretében megszületett az én epizódom, a Baltazár úr halála, amely annyira tetszett neki, hogy utána meg ő kért fel arra, készítsem el részére a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Hát így kezdődött minden.

És milyen Hrabal nélkül Hrabal-filmet csinálni – itt most például az Őfelsége pincére voltamra gondolok, amely 2006-ban, csaknem tíz évvel Hrabal halála után készült el...

Nehéz. Rendezni is, de legfőképpen a forgatókönyveket összehozni. Hiszen ő korábban sem járt ki a forgatásokra, a forgatókönyveket viszont együtt írtuk. Vagyis inkább ő írta, én csak úgy belebeszéltem. Most nélküle viszont nagyon nehéz. Én mindig attól tartottam, hogy Bohumil fentről néz, és dühös rám, hogy nélküle folytatom. De ez már sohasem derül ki.

Jiří Menzel és Szabó István

Ön számos magyar filmben is játszott, egyik leghíresebb talán Simó Sándortól a Franciska vasárnapjai, vagy egy másik neves Szabó Istvántól Az ajtó. Bár nekünk a lengyelek kapcsán van a testvériséget kihangsúlyozó mondókánk, érez ilyen összetartozást a magyarok és a csehek között is?

Ez nagyon individuális, személyenként változik. Simót például nagyon szerettem, jól megvoltunk, és örülök, hogy az általad említett film során is még egy kis időt tölthettem vele együtt, mielőtt eltávozott. Ugyanakkor vegyük például Hrabal úr esetét: tény, hogy mind a magyaroknak, mind a lengyeleknek sokkal mélyebb a viszonyuk hozzá, mint a csehek. Ennek oka pedig egyszerűen az, hogy honfitársaim ostobák. Hrabal még mindig túlságosan kortárs nekik, és ha jelenkori íróról van szó, akkor az legyen Amerikában, vagy legalább „Nyugat-Németországban” sikeres, csak az jelent „valamit”.

Mégis, nem érez egyfajta összetartozást a volt keleti blokk országaiban? Hogy itt mást jelentenek – és főleg a kommunista rendszerek idejében, mást mondtak a nézőknek a filmjei, mint Nyugaton?

Dehogynem. Bárhol rendezel bármilyen filmet, mindig a történelmi tapasztalatok tükrén keresztül fogják azt nézni. Például mi anno teljesen más szemmel tekintettünk a szovjet alkotásokra... Ugyanakkor nem minden film ilyen, van, ahol a világszemlélet egyáltalán nem is olyan fontos, a Szeszélyes nyár például hatalmas sikert ért el mind Svájcban, mind Karlovy Varyban is, még a Vasfüggöny ideje alatt is.

Ön hogy látja, a rendszerváltás után is van még miről beszélni, úgy értem, ugyanolyan intenzitású a mai cseh film, és annak társadalmi mondanivalója?

Természetesen. Talán a legégetőbb kérdés Csehországban ma a cigányok helyzete, ezen kívül egyre több film kritizálja az elmúlt rendszert, több ezek közül az 50-es években játszódik. Szóval téma van bőven, és tehetséges fiatal rendező is.

Most mivel foglalatoskodik?

Az új filmem forgatása után – amelyről most, akárhogy kérdezne is, nem fogok beszélni – csak annyit árulok el, hogy a saját kútfőmből származik a története, és tele van operával és szerelemmel [a címe Donsajni – Sz.R.] ...most éppen boldog vagyok... Mert én akkor vagyok a legboldogabb, ha nem kell csinálnom semmit sem.

Végül jöjjön két általánosabb kérdés, de az olvasókat bizonnyal nagyon érdekli: ha nem  filmrendező, akkor mi szeretett volna leginkább lenni?

Fiatal koromban újságíró vagy író akartam lenni, de aztán rájöttem, gondot okoz az írás, mint olyan, sőt, kifejezetten gyűlölök írni. Már általános iskolában is utáltam amúgy a betűvetést, a helyesírásom is ramaty volt. Ez a számítógépek elterjedésével sem változott meg. Inkább képekben gondolkodom.

Ki a kedvenc filmrendezője – példaképe, van ilyen egyáltalán?

Persze. Jómagam …és Fellini.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk