Műértő voyeurizmus

François Ozon: Dans la maison / A házban

„Magamat is elragadott a kivilágított ablakok látványa. Én is égő fantáziával gondoltam az ablakok mögött pihegő élet egyszerű, naiv boldogságára. Ott az erény győz s a gazság elbukik” – Denis Diderot Rameau unokaöccse című tragikomédiájának sorai „kísértettek”, miközben François Ozon A házban című filmjét néztem. A filmet, amely egyszerre szól a voyeurizmusról, a műalkotás és műértés (befogadás) folyamatáról, a hatásvadászatról, a magasirodalomról, a posztmodern művészetről és nem utolsó sorban a filmes műfajok átszabásáról. Hogy ki, mi a győztes, még átgondoljuk.

A szatirikus humoráról és az emberi szexualitás kötetlen ábrázolásáról elhíresült François Ozon legújabb filmjére csak akkor üljünk be, ha a kilenc évvel korábbi Uszoda (Swimming Pool) című rendezését is letudtuk már. És persze több más film- és irodalomtörténeti mérföldkövet is bezsebeltünk – de egyelőre maradjunk csak az Uszodánál. (És próbáljuk meg elfelejteni azt, hogy a film Juan Mayorga spanyol drámaíró a Fiú az utolsó sorban című 2006-os színművének az adaptációja.) A prűd írónő és a szexuálisan túlfűtött Julie kapcsolata, illetve a regényírás (fikció és valóság összjátéka) egyértelműen A házban – La Fontaine- és Céline-bolond Germainról (Fabrice Luchini) és az írópalánta Claude Garciáról (Ernst Umhauer) szóló – történetét vezette be 2003-ban.

Kép a Dans la maison (A házban) című filmből

A film cselekményének középpontjában egy átlagos középiskola irodalomtanára – akinek a hócipője tele van már a diákok silány fogalmazásmódjával – és egy rendkívüli fantáziával megáldott gimnazista áll. Germain akkor figyel fel a diákra, amikor a Hogyan töltötted a hétvégét témájú fogalmazásra nem a sablonos „pizzát zabáltam”, „tévé előtt döglődtem”, kezdetű, helyesírási hibáktól hemzsegő mondatokat írja, hanem egy novellát arról, hogy hogyan lopta be magát a középosztálybeli Raphael Artole otthonába. A történet az „À suivre…” („Folyt. köv...”) kijelentéssel végződik, felkeltve ezzel az irodalomtanár érdeklődését, olyannyira, hogy az mindent megtesz annak érdekében, hogy megismerje a bomlott elméjű (?) kis irodalmár szándékait és a történet folytatását. És bár a sztori langyos szappanoperaként indul, amelynek már az elején sejtjük, hogy a kisdiák fejben megdugja osztálytársa anyját, szolgál némi izgalommal.

Kép a Dans la maison (A házban) című filmből

A tanár ugyanis megpróbálja maniplulál(tat)ni a család történetét, így késztetve írásra és kreativitásra a diákot, akiről azonban nem sejti, hogy erkölcsileg nem teljesen makulátlan. Germain a film második harmadában Thészeuszként kezd lézengeni a Claude (Minótaurusz) által uralt labirintusban (felesége galériája egyébként a Minótaurusz labirintusa nevet viseli), ám sem fonalat, sem kardot nem kap, amelyek segítségével kijuthatna az útvesztőből. Az irodalomtanár, hogy szakmailag is stílusosak legyünk, úgy szorul ki a saját életéből, mint Julio Cortázar Az elfoglalt ház című novellájának főhősei, de boldogan távozik. Ezt erősíti a vége főcím előtti utolsó, Hitchcock Hátsó ablakára utaló kép is, amely jelzi, hogy a kis Claude, ha Hannibal Lecterként nem is kanalazta ki a tanár agyát, de rábírta, hogy neki adja mindenét.

Kép a Dans la maison (A házban) című filmből

A film tehát komoly pszichológiai-lélektani kérdéseket boncolgat, a feszültséget azonban nem tudja úgy átadni, ahogy azt egy thrillertől elvárjuk. Ernst Umhauer remekül alakítja ugyan a megkattant Claude Garciát, de ez nem elég ahhoz, hogy a történetvezetés hiányosságait pótolja. S ahogy nem tudjuk eldönteni azt, hogy Garmier feleségének a galériájában műalkotásoknak lehet-e tekinteni a Sztálin-fejű gumibabát vagy a férfi nemiszervből megformált horogkeresztet, nem tudjuk azt sem, hogy minek tekintsük a filmet (és Claude sztoriját). És mit kezdjünk a valóság és a képzelet ilyen arányú összeolvasztásával? Hát a szegényes képekkel? Remekül illusztrálja ugyan egy műalkotás születését, ő maga azonban nem tud azzá teljesedni. Ozon az irodalomtanár által arra buzdítja a diákot, hogy merjen jó értelemben véve hatásvadász lenni, ő maga azonban nem tud példát mutatni. Így filmjét legfőképpen azért érdemes megnézni, mert az említett irodalmi utalásokon kívül felidézi Pasolini Teorémáját és Gus van Sant Good Will Huntingjét – így legalább maradunk valamivel, miközben hazafelé botorkálunk a moziból, s közben be-belesünk az utcára nyíló kivilágított ablakokon.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó