Valahol Európában

Cate Shortland: Lore

A 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál fődíját elnyert ausztrál Lore különösen egyedi darabja a második világháborús filmek mezőnyének: a történet a náci Németországban játszódik, de a háború végnapjaiban, Hitler halálával veszi kezdetét, az eseményeket pedig német gyerekek szemszögéből látjuk.

Németország délnyugati részén járunk, a címszereplő Lore a legidősebb gyerek egy hétfős családban. Amikor magasrangú náci szüleiket letartóztatják, a serdülő lányra hárul a feladat, hogy gondoskodjon négy kistestvéréről. 900 kilométert kell megtenniük a szövetségesek által megszállt országon át, hogy eljussanak a Hamburg mellett élő nagymamájukhoz. A helyiek csak ideig-óráig segítenek nekik, ám útközben találkoznak egy magányos idősebb fiúval, aki melléjük szegődik, rangidősként kvázi-családfővé válva. Mint kiderül, a fiú zsidó, amivel problémája van a katonás nevelésben részesült testvéreknek.

Kép a Lore című filmből

A szinopszis alapján ponyvai love storyra számít az ember, de szerencsére alaptalanul. A Lore a brit Rachel Seiffert jó kritikákat kapott The Dark Room című regényén alapul, Cate Shortland rendező innen örökítette át a film nyers, doku-realista stílusát. Filmje leginkább felnövésfilm (coming-of-age) és road movie egyszerre: a gyerekek szüleik elvesztésével egyszeriben a maguk uraivá válnak, és a világ, amelyet útjuk során megismernek, ellenséges környezet. Paradicsomi otthonuk elvesztésével kényelmesen egyszerű világnézetük illúzió-volta is lelepleződik, ráadásul apáik bűneiért is kell felelniük. Átlagemberekként, egyszerű történetükkel reprezentálják a kor német emberének, de különösen a háborúba született fiatalok élményeit.

Kép a Lore című filmből

A Lore semmilyen értelemben nem szórakoztató mozi, szűkölködik fordulatokban. Hogy szabad-e egyáltalán egy ilyen témájú, igényesebb filmnek szórakoztatónak lennie? Igen, legalábbis Paul Verhoeven (a zseniális Fekete könyv) és Tarantino (a látszatnál okosabb Becstelen brigantyk) megcsinálták. A Lore ugyanakkor több egy játékfilmként megvalósított dokumentumfilmnél, kapunk például egy okos csavart, mely szembesíti a karaktereket saját rasszizmusukkal, és ezzel a velük azonosuló nézőt is. A gyerekhősök felnőtté válásukkal, intellektuális ébredésükkel együtt megszűnnek rasszisták lenni. Azt hiszem, ez univerzálisan reprezentatív, ilyesmin optimális esetben mindenki átesik, nem véletlen, hogy a rasszizmus az emberiség hajnalán volt mindennapos, manapság (az emberiség öregkorában?) nem dívik, ha pedig mégis, akkor is csak fejlődő országokban, nem a fejlettekben. A Lore tehát nem zsánerfilm, dramaturgiája elsősorban üzenetre van kihegyezve.

Kép a Lore című filmből

Kérdés viszont, hogy intellektuális nézőnek van-e szüksége egy olyan didaktikus üzenetre, mint „a rasszizmus rossz”. Nem hinném, az anti-rasszizmus az intellektualizmus velejárója. Persze én is láttam már intelligens rasszistát, de amit ők csinálnak, az a demagógia fogalmát meríti ki.  („Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet?” - fogalmazná meg Umberto Eco). A tudatosabb rasszisták elismerik, hogy a fajok közt nincsenek morális különbségek, de szerintük nagy árat fizetünk az anti-rasszizmusért, mivel a rasszizmus csak a túléléshez, élni akaráshoz szükséges egészséges önszeretet jelentéktelen mellékterméke. Minél jobban szeretjük magunkat és a sajátjainkat, annál jobban gyűlölünk mindenki mást, ezt diktálják ösztöneink. Egy rasszista álmából felkeltve is bebizonyítja, hogy az anti-rasszista országokban egyre csökken a népesség (pláne a fehér bőrűek), tehát az anti-rasszizmus az igazi holokauszt. Szerintem viszont ilyen (egyébként nyilvánvalóan amorális, inhumánus, állatias) motivációra az (értelmileg vagy bárhogy) gyenge embernek van szüksége, aki viszont ezzel megerősödve előbb-utóbb úgyis anti-rasszistává válik.

Kép a Lore című filmből

A filmművészet az az ágazat, ami – elsősorban a próza és a színház erősségeit hasznosítva – a leghatékonyabban képes empátiát fejleszteni az emberben a karakterekkel való értelmi és érzelmi azonosuláson keresztül (aki nem hiszi, nézze meg a A méhkas szellemét). Nem különösebben intellektuális film a Lore, ami nem is lenne probléma, ha anti-rasszistákat csinálna rasszistákból. Ez viszont nem történik meg, a film túlságosan is explicit ahhoz. A rasszista nézőből olyan reakciókat tud csak kiváltani, amilyen mondjuk egy „nem rossz film, de ha nem nácik és zsidók lennének benne, sose hallunk róla” (ezt nem én találom ki, ilyesmit konkrétan olvastam). Ők a film „célközönsége”, de az üzenetére immunisnak bizonyulnak. Összességében a Lore inkább erősíti az előítéleteket a nagyközönségben ahelyett, hogy leszámolna velük – tehát mondanivalója célt téveszt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó