Szántai János

/ / /

· írta

Ha nincs mit mondanod, inkább hallgass

Robert Redford: The Company You Keep / A hallgatás szabálya

Kritika

Amikor valahol Robert Redford nevét látom, hallom, mindig beugrik a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis jelenete. Ha mást sem csinált volna emberünk egész életében, akkor is ott volna a helye a filmtörténet mérföldkövei között. Pedig rengeteg mindent csinált: 68 filmben játszott/játszik (néhány példa a fent idézetten kívül: Mezítláb a parkban, A nagy balhé, A nagy Gatsby, Az elnök emberei, A Las Vegas-i lovas, stb.), 10 filmet rendezett/rendez (első filmjéért, az 1980-as Átlagemberekért mindjárt meg is kapta a rendezői Oscart), megalapította a pályakezdő filmeseket segíteni hivatott Sundance Intézetet, satöbbi.

Amikor valahol azt látom vagy hallom, hogy politikai thriller, mindig küszködni kezdek a műfaji megnevezéssel. Érzésem szerint ugyanis (bár lehet, hogy tévedek) a két szó, vagyis a politikai meg a thriller úgy illeszkedik egymáshoz, mint mondjuk egy narancs egy anyacsavarhoz. Értem én, hogy a jelző által a beszélő konkretizálni kívánja, milyen dimenziójú thrillerbe merül bele a néző, nehogy esetleg elváráshorizontjának megcsúfolása okán, dühösen távozzon a moziból. Lényegileg azonban nem tudom összerakni a megnevezés értelmét, tekintettel arra, hogy egy politikai témát feldolgozó film (vegyük példának épp Redford egyik alakítását, az Alan J. Pakula rendezte 1976-os Az elnök embereit) politikai dimenzióján nemhogy nincs bennem thrill (izgalom azaz), de az egész értelmezési kísérlet, amit filmnézés közben elvégzek, másfele megy, mint a thrillerek által felkínált irány.

Kép A hallgatás szabálya (The Company You Keep) című filmből

Robert Redford sorrendben kilencedik rendezése, a 2012-es A hallgatás szabálya sok helyen politikai thrillerként jelenik meg. Az IMDb-n például nem, és egyetértek ezzel. A hallgatás szabálya egyszerű thriller. Viszont a rendező elköveti azt a hibát, hogy hangsúlyosan politikai felütéssel indítja a filmet. Sőt, megkockáztatom: nem is egy hiba rejlik a nyitóképsorokban, hanem kettő. Az első hiba elvárásbeli. Híradóbevágásokkal indul az opusz, a karhatalommal szembeszálló amerikai diákokat látunk, miközben a bemondó a Weathermen nevű szélsőbalos csoport felforgató tevékenységéről (zavargások, robbantások) beszél. Aztán újabb dokumentarista képsor következik, miközben a beszámolót hallunk egy bankrablásról, melynek végrehajtója a Weathermen csoport három tagja. A néző akaratlanul is (a valós vagy fiktív dokumentumfelvételek hipnotikus hatása alatt) igyekszik elhelyezni a látottakat 60-as, 70-es évek politikai és szociális kontextusában. Aztán meg, ha tetszik, „weathermeni” radikalizmussal vált a történet, és a rendező belemeríti a nézőt egy üldözős thrillerbe. Aki, szerencsétlen, hosszú ideig még azon rágódik, hogy miképp is van ez a politikai kontextus, minek következtében jó néhány fordulat, motiváció kiesik a figyelméből.

Kép A hallgatás szabálya (The Company You Keep) című filmből (2)

A második hiba, hogy is nevezzem, nemzetközi befogadásbeli. Lehet, hogy tájékozatlanabb vagyok, mint az átlag mozinéző, de a múlt hétig gőzöm nem volt arról, mi az a Weathermen, és hogy létezett-e egyáltalán. Őszintén, ez nem az én ügyem. Ez az amerikaiaké. Ugyanezt persze el lehet mondani például a westernről is, amit a szakma talán a legtipikusabban amerikai filmműfajnak tart. Viszont a westernek készítői igen hamar megtalálták azokat az egyetemes elemeket, amelyek az Antarktiszon is nézhetővé tesznek egy-egy jó vadnyugati dolgozatot. A Redford-féle témával nem lehet mit kezdeni, ezen a szinten legalábbis. Ismét kockáztatok: az európai nézőt rohadtul nem érdekli a Weathermen. Érzi ezt Redford is, hiszen jó két órányi filmidőt pazarol a csorba kiköszörülésére. Van benne szerelem, lemondás, önfeláldozás, sárba tiport ártatlanság, üldözés, tehetetlen FBI, szakadt, ám zseniális szimatú újságíró, némi (nem, jó sok) érzelgősség, és mindenek felett az idea: a múltat nem lehet kitörölni. De akkor kérdezem: mi a rossebnek kellett a politikai-szociális valóságot ilyen szinten belekeverni ebben a történetbe? A fikciós alap ugyanilyen jól működött volna, ha nem jobban.

Kép A hallgatás szabálya (The Company You Keep) című filmből (3)

Azt sem igen értem egyébként, miért ilyen hosszú a film. Ha csak nem azért, hogy a nagynevű kolléga által behívott jópár (szuper)sztárnak valamennyi filmidőt biztosítson a rendező. Aki szereti nézni a sztárok villanásait, annak igazi csemege ez a film: Robert Redfordon kívül feltűnik a vásznon Julie Christie, Susan Sarandon, Nick Nolte, Stanley Tucci, Richard Jenkins, Brendan Gleeson, Sam Elliott, a fiatalabb generációból pedig Shia LaBeouf. Mindent összevetve alig közepes filmnek tartom Redford legújabb rendezői teljesítményét. Az említetteken kívül, nem elég izgalmas ahhoz, hogy odaláncoljon a székhez, de nem is elég unalmas ahhoz, hogy artos szemüveget téve valamiféle magasművészi dimenziót lássak bele. Egyszerű, amerikaiaknak szóló közönségfilm.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A hallgatás szabálya (The Company You Keep)

A hallgatás szabálya (The Company You Keep)

Amerikai thriller, 2012. Rendező: Robert Redford. Szereplők: Robert Redford, Brit Marling, Stanley Tucci, Nick Nolte, Susan Sarandon, Julie Christie, Terrence Howard, Chris Cooper, Richard Jenkins, Anna Kendrick, Sam Elliott, Stephen Root, Brendan Gleeson.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film