J. J. Abramsnek a második Star Trek-mozijában nem sikerül átlépnie saját árnyékát, filmje ugyan próbálkozik, de nem igazán jár sikerrel, így továbbra is büszkén viselheti a „Hollywood egyik legtúlértékeltebb filmese” plecsnit.

A folytatásban Kirk – bár egy sikeres expedíción van túl, amiben Spock életét is megmenti – forrófejűségével olyannyira kockáztatja a küldetést, hogy büntetésből elveszik tőle kapitányi címét, legénységét pedig máshova osztják be. Aztán amikor egy rejtélyes, John Harrison nevű egykori Csillagflotta-tag bosszúhadjáratot indít, és London városát óriási terrorcselekmény éri, Kirkre és legénységére hárul a feladat, hogy kézre kerítsék a veszélyes terroristát. Harrison viszont a Kronoson, a klingonok bolygóján rejtőzik, így az akció akár egy háborúhoz is vezethet, főleg hogy az Enterprise legénységére bíznak 72 új fejlesztésű, különösen veszélyes torpedót, ha esetleg nem sikerülne csendben véghezvinni a bűnöző elfogását.

J. J. első Star Trek-filmje, bár a közönség körében és a kritikusoknál is kedvező fogadtatásban részesült, az „őstrekkie-k” igen nagy táborát háborította fel azzal, hogy látványos űrcsatáival és közelharc-jeleneteivel akciófilmet csinált a Star Trekből. A franchise ugyanis pont végletekig elvitt pacifizmusáról volt híres, és egy tökéletes társadalmat mutatott be, ahol egymás mellett békességben él mindenféle faj, sőt, életforma, az erőszak a legrosszabb dolog, nincs pénz, és a legtöbb problémát a hősei intellektuális képességeik segítségével, diplomácia útján oldották meg, gyakran pedig filozófiai kérdéseket is feszegettek – még ha csak annyira is, amennyire azt mainstream mivolta azt megengedte. Ezzel pedig alaposan eltért a fősodortól, és nem véletlenül képezett ellenpontot a Star Wars világával, ahol rengeteg volt az erőszak, a háború, és igazi nagybetűs akció-kalandfilm volt, sokkal inkább fantasy, mint sci-fi, ellentétben Roddenberry univerzumával.

Nos, én azok közt voltam, akik szerették az előző részt, mert bár lényegi pontokban tért el a régi Trekektől, a reboot-jelleg ezt valamennyire indokolta, és a maga módján merész is volt, mert a széria történetében egy teljesen szokatlan stílust képviselt. De főleg azért, mert működött filmként. Volt benne jól végigvitt karakterfejlődés, még az apróbb figuráknak is megvolt a maguk jelenete, így senki nem sikkadt el (persze betartva azért a fontossági sorrendet a jelenetek számában). Az ösztönös, forrófejű fenegyerek Kirk és a túlságosan is kimért, megfontolt, érzelmeit folyton leszabályozó Spock közti éles jellem- és értékrendbeli különbség dinamikája nagyon jól működött, s ott volt végig benne az a könnyed humor, ami hiányzott az eddig magát sokszor túlságosan is komolyan vevő szériá(k)ból. Bár voltak a forgatókönyvnek apróbb hibái, például Scotty távolsági teleportja tipikusan az ötlethiányból megszülető „varázsige” volt, hogy valahogy visszajuttassák Kirköt Scottyval az Enterprise-re, de meglepően jó munka lett a korábban értékelhetetlen Transformers-filmeket író Orci-Kurtzman párostól.

Sajnos a folytatásból hiányzik a legtöbb olyan elem, ami miatt az első egy tökjó, látványos nyári blockbuster lett. Elsősorban az, hogy itt minden karakter súlytalan, s ez a legfájóbban a főgonosz, vagyis John Harrison karakterénél ütközik ki. Nincs elég ideig jelen a történetben, és hiába alakít nagyon jól a Sherlockból ismert Benedict Cumberbatch, ha a forgatókönyv miatt nem tud igazán nagy volumenű gonosszá válni. Leonard Nimoy cameójában elmondja, hogy ő az Enterprise legénységének történetében az egyik legnagyobb, legnehezebben legyőzhető ellenfél, ennek ellenére mégis nevetségesen könnyen győzik le. Ráadásul egy szimpla adok-kapokkal, ami méltatlan egy ekkora ívású gonosszal szemben, ráadásul a legtöbb hozzá kapcsolódó váratlan fordulat több fényévről előre kitalálható, így elpocsékol a film egy nagyon jó színészi alakítást. Ezentúl a főhősök is elnagyoltak, van valamiféle korrektnek mondható jellemfejlődés a két főszereplőnél, de mivel fájóan kevésnek érződik (nem pozitív értelemben) ez a két órás játékidő, így sem a kettőjük dinamikája, sem a személyes drámáik nem működnek elég hatásosan.

Éppen ezért a film fináléjában a drámai csúcspont is erőtlenné válik. Attól nem lesz valami szomorú egy filmben, hogy mindenki folyton sír. A hiányérzet pedig pont attól lesz még erősebb, hogy az előző rész első negyedórájában több drámai töltet volt, mint az Into Darkness teljes játékidejében. De nem csak ez a probléma a fináléval, ami amúgy tökéletesen mutatja be, mi a különbség a szorgalmas, de nem igazán kiemelkedő iparosok, meg a nagy formátumú alkotók közt. Míg mondjuk Nolan A sötét lovagban, Black a Vasember 3-ban, vagy Mendes (és írói) a Skyfallban mertek merész húzásokat véghezvinni, addig J. J. (és írói, kiegészülve ezúttal a blöffkirály Lindeloffal, aki ezúttal sem hazudtolja meg magát) nem mer kilépni a komfortzónájából, kerül mindenféle kockázatot, és éppen ezért a filmje unalmas, beszari biztonsági játékká válik.

Olyan, mint az eminens magolós diák. Bemagolta azokat a sémákat, amik az elmúlt évek legemlékezetesebb blockbuster-folytatásait emlékezetessé tették (elég, ha csak annyit mondok: „it's all part of the plan”-féle kamugyőzelem), vissza is öklendezi, de mivel már egyrészt ezeket sokszor láttuk, másrészt a már jól bevált „vázat” nem tudja elegendő önálló gondolattal, ötlettel, kreativitással megtölteni, így csak egy unalmas leckefelmondás lesz belőle, ahol a diák tudja, de nem igazán érti a lényeget. Ráadásul olyannyira meg akar felelni, hogy az már idegesítő. McKee megfogalmazásában a jó finálé megadja azt, amit a néző szeretne, de nem úgy, ahogyan azt várná. Nos, a Star Trek Into Darkness azt adja, amit a néző szeretne, de pontosan úgy, ahogyan azt várná, előre kiszámíthatóan, ráadásul egy hommage-nak szánt ötlettelen, pofátlan, és lusta remake-jelenettel. Szóval a legnagyobb probléma már nem az, hogy nem funkcionál „klasszikus értelemben vett” Trek-filmként, hanem az, hogy már a nyári blockbusterek tömegéből sem tud kiemelkedni (az előzővel ellentétben) minden izzadtságszagú igyekezete ellenére. Látványosnak látványos ez is, még valamennyire humoros is, de már messze nem olyan szórakoztató.