Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

Film, arisztokratikus távolságtartással

Robert Altman: Gosford Park

Kritika

Grófnők, lakájok, lordok, komornyikok, cselédek és bárók forgatagába csöppenünk: angol vidéki kastélyban tartott vadászatra érkezik a vendégsereg. Urak és szolgáik elszállásolásának zűrzavarában, bőröndök és ékszeres ládikák között kapkodjuk a fejünket, nevek és címek röpködnek. Az egyszerűség kedvéért uruk nevén nyilvántartott lakájokat még el se helyezték, mire a szalonban az első pohár italt fogyasztják, néhány pillanat múlva pedig már az a legfontosabb kérdés, hogy ki kit öltöztet fel az esti vacsorához.

Ismerősként üdvözlik egymást a vendégek, egymásról pletykálgatva, mindenki által ismert eseményekre célozgatva senkinek sincs gondja arra, hogy minket, nézőket is bevezessen ebbe a világba, bemutasson a szereplőknek. Miért kell jóban lennie Lady Trenthamnak Sir Williammel? Miről kell apját meggyőzze Isobel? Kire haragszik a szobalányok felügyelője, a szigorú Mrs. Wilson? Ki kinek a felesége, szeretője, rokona? Sokkal hamarabb ismerjük fel a sztárszínészeket, mint hogy össze tudnánk rakni filmbéli kapcsolataikat, azonosítani helyzetüket.Robert Altman nem ad mellénk narrátort, aki felvezetné a történetet, megismertetne az előzményekkel, a viszonyokkal, hogy aztán, egy láthatatlan ám jól informált vendég pozíciójából, mi is ismerősként kapcsolódhassunk be a társalgásba. Úgy tűnik, a valószerűség illúziójának megteremtése érdekében a rendező igyekszik eltüntetni a filmet mint közvetítő médiumot, és a színházszerűség felé mozdul el: a megszokottól eltérően ebben az esetben az olvasó, a néző nem lesz a narráció kitüntetett célpontja. Altman szövege – látszólag – nem nekünk szól. Gosford Parkban idegen kukkolókként nézzük a színpadot – mi mások lehetnénk, hiszen kit ismerhetünk a harmincas évek angol arisztokráciájából? A szöveg sűrűjében azzal kell boldogulnunk, amit nem nekünk címzett párbeszédekből, félig elejtett mondatokból, óvatlan gesztusokból ki tudunk hámozni. A lassan kibontakozó történetben hiába keresünk fogódzót, egyetlen szereplő se emelkedik ki a tömegből, egyetlen cselekményszál sem részesül megkülönböztetett figyelemben.

Robert Altman: Gosford Park

A Gosford Park egy klasszikus mázba öltöztetett kosztümös film, amely éppen a klasszikus elbeszélésszerkesztés szabályait megszegve, sokpólusú, szerteágazó, középpont nélküli, posztmodern szöveget hoz létre. A krimik kliséinek megfelelően bemutatott gyilkosság hiábavalósága (a már halott házigazdába döfik bele a kést) szemléletesen jelzi, hogy a filmet nem lehet a meglehetősen későn lezajló bűntény, majd a tettes kiderítésének történeteként kezelni.A külön magyarázat hiánya arra kényszerít bennünket, hogy folyamatosan maximálisan koncentráljunk minden mondatra és gesztusra. Egy ellesett pillantás, egy jól megfigyelt mozdulat, egy félig kimondott szó fontos szerepet játszhat a szereplők egymáshoz fûződő viszonyának, a konfliktusoknak a megértésében. A bámulatosan megírt forgatókönyv eredményeképpen (Altman és Bob Balaban ötlete alapján Julian Fellowes munkája – a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscarral díjazták) mire a gyilkosság megtörténik annyira összeáll a kép, hogy a vendégeknek legalább a felét gyanúsíthassuk, urakat és szolgákat egyaránt.„Nem lehetsz egyszerre mindkét oldalon” – vágja szemrehányóan a magát az első napokban lakájnak kiadó színész szemébe egy cseléd. Gosford Parkban két világ van ugyanis: egy a lépcső felett és egy másik a lépcső alatt. Sok hasonló történet emlékének hatására azt hihetnénk, hogy az urak sznob, kényeskedő, képmutató világából menekülve a szolgák közt valódibb, igazabb, őszintébb életet, embereket találunk. Az alagsorban azonban szinte hajszálpontosan megismétlődik a fenti hierarchia, a pozícióhajhászás, a gyűlölködés. Amiként a film jelzés nélkül váltogatva mutatja a fenti és a lenti eseményeket, úgy kezdi értelmét veszteni a még a stáblistában is élesen jelzett különbség: a szolgák ugyanolyan undorítóan pletykálnak, mint az emelet lakói, ugyanannyira képmutatóak és hazugok.

Robert Altman: Gosford Park (2)

Az érzelmi azonosulás, a cselekményben való aktív nézői részvétel lehetősége szűnik meg ezáltal, a rendező nem engedi, hogy filmnézés közben stabil értékrendet érvényesítsünk, ítélkezzünk: nem sajnáljuk az áldozatot, és nem várjuk el a tettes megbüntetését; nem nézzük le túlzottan a fényűző uraságokat, sem az úri magatartást majmoló cselédséget. Nincsenek „jók” és „rosszak”. A világra még a hollywoodi mainstream filmek gyakorlata ellenére sem lehet ennyire sarkítva tekinteni – állítja Altman ebben a finom humorú, ironikus társadalmi szatírában.A film végig megpróbálja eltüntetni a narrációt, a teatralitás javára megszüntetni a filmszerűséget, kiiktatni a filmnézési sémák alkalmazását. A mozi, a filmipar azonban ennek ellenére sem hiányzik, magába a történetbe van beépülve: három meghívott a vendégseregből egy amerikai filmes stáb tagja. Az ügyeket állandóan telefonon intéző producer és két színésze, mint az egyik, még a gyilkosság előtt zajló étkezés közben kiderül, tapasztalatot gyűjteni érkezett: nagyon hasonló, angol vidéki kastélyban tartott vadászatról és a közben történő gyilkosságról készülnek filmet forgatni. Az elmesélt filmterv kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit éppen lát(t)unk.

Robert Altman: Gosford Park (3)

Mi van akkor, ha az urak és szolgák konfliktusa, féltékeny feleségek hisztériája, sőt maga a gyilkosság is csak színjáték volt, és valójában magát a film létrejöttét mutatták be nekünk? Gondoljunk csak bele: a filmsztárok hada, akiket az első jelenetekben felismertünk, valójában színészek, nem grófok vagy cselédek. Mi van akkor, ha a producer által tervezett film rendezőjét Robert Altmannak hívják, címe pedig Gosford Park? A Gosford Park pedig nem detektívtörténet, nem társadalmi szatíra, hanem egy FILM. Film a filmben, ahol a bemutatott film azonos az őt bemutató filmmel. Film, amely önmagáról, a túl sok érzékünket bombázó mozgóképről, a valóság határait eltorzító filmes illúzióról, végső soron pedig rólunk, elbolondított nézőkről szól.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Gosford Park

Gosford Park

Amerikai–brit–olasz filmdráma, bűnügyi, 2001. Rendező: Robert Altman. Szereplők: Emily Watson, Maggie Smith, Michael Gambon, Kristin Scott Thomas, Camilla Rutherford, Charles Dance, Ryan Phillippe, Clive Owen, Helen Mirren, Stephen Fry.

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film