Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Nem egy turistafilm

Joshua Oppenheimer: The Act of Killing / Az ölés aktusa

Kritika

Az ölés aktusa úgy sokkol, hogy nem is sokkol; egy olyan országot, rendszert mutat be, amilyenről a legelvetemültebb hidegháborús sci-fi szerzők sem álmodtak volna.

Ha egy film plakátján maga Werner Herzog mondja azt, hogy „az utóbbi évtizedben nem látott ennél erősebb, szürreálisabb és ijesztőbb filmet”, akkor arra a filmre oda kell figyelni. Joshua Oppenheimer amerikai dokfilmes több mint hat éven keresztül forgatott Indonéziában, egy olyan országban, ami mai európai szemmel elképzelhetetlen és hihetetlen ugyan, de az öregebbek ismerősként üdvözölhetnek egy-két emberfajtát, aki felbukkan a vásznon: a film bérgyilkosokról szól, egy zsoldos félkatonai szervezet tagjairól, amely annyira beitta magát az indonéz hétköznapokba, hogy tagjai a helyi és országos hatalomban is ott vannak (a parlamentben is), meg egyáltalán, azt csinálnak, amihez éppen kedvük szottyan. A történet gyökerei 1965 környékére nyúlnak vissza, amikor Szuhártó elnök átvette a hatalmat. Ezt a hatalmat vaskézzel tartotta fenn, kíméletlen antikommunista hadjáratokat folytatott, így aztán jópár nyugati nagyhatalom szimpatizált vele. Militarista kormányzásának egyik pillére a Pemuda Pancasila (Pancasila Fiatalok, egyfajta indonéz Hitlerjugend) nevű szervezet. Ennek egyik alapítója, Anwar Congo a dokumentumfilm legfontosabb szereplője, és meglepő őszinteséggel mesél arról, hogyan nyírták ki fiatalkorukban a kommunistákat, hogyan égettek falvakat – egyszóval a hétköznapi belterror mindennapjairól.

Kép Az ölés aktusa című filmből

Ha csak erről szólna a film és klasszikus beszélőfejes dokumentum lenne, még akkor is elborzasztaná az elpuhult európai pupillákat, de van benne egy hátborzongató csavar: Oppenheimer odateszi „hőseit”, hogy rekonstruálják a történteket fikciós formában. Magyarul: csináljanak filmet a pár évtizednyi szörnyű valóságból. És az indonéz verőlegények neki is látnak, hihetetlen jókedvvel és fanatizmussal próbálkoznak filmszerűnek mutatkozni a kamerák előtt: díszletek épülnek, véres sminkek készülnek, iparkodva kiabálják az „action” meg „cut, cut, cut” szavakat, s közben azzal sem törődnek, ha a filmre kerülő fikció néha igencsak átcsap valóságba és felgyúl egy-két ház, elagyabugyálódik egy-két ember. A film attól olyan sokkoló, hogy egyáltalán nem próbál sokkolni, ítélkezni – csak hagyja kibontakozni a szereplőket. Az a határtalan lelkesedés, amivel ezek a megőszült gyilkosok újraelőadják tetteiket, egy olyanfajta naturalizmust kölcsönöz a filmnek, ami időzített bombaként csak jóval a stáblista felfutása után üt meg igazán. Akarva-akaratlan az ugrik be, hogy vajon mi lenne most Európában, ha a nácik uralmon maradtak volna ’45 után?

Kép Az ölés aktusa című filmből (2)

A stáb a tévébe is elkíséri a film szereplőit, és csak ott esik le a naiv nézőnek, hogy ezek az emberek nem gyilkosként vannak számontartva, hanem nemzeti hősökként. Rablók és pandúrok egyben. Külön említést érdemel a kvázi-főszereplő Anwar, aki mindvégig sztoikusan és objektíven tud saját magához viszonyulni, és őt hallgatva rájövünk, hogy egyáltalán nem buta ember, sőt, a maga módján félelmetesen okosakat mond a propaganda, film és valóság viszonyáról, ráadásul elsőkézből, nem egyetemi syllabusokból. Aki kibírja a filmvégi katarzisig, amikor pár rekonstruált snitt kedvéért áldozatszerepbe bújó Anwar eljut egyféle megbánás-modellig és nemcsak verbálisan, hanem fizikailag is megpróbálja kilökni testéből a bűntudatot, a rossz emlékeket, az talán maga is megtisztul kicsit. Ezek a szörnyek nem szörnyek, nem embertelenek, csak a világ, amiben élnek, annyira más, hogy hihetetlennek tűnik, hogy ugyanazon a bolygón vagyunk. S a fanyar humor, ami néha megvillan a vásznon, csak még elidegenítőbbé és szürreálisabbá teszi az élményt.

Kép Az ölés aktusa című filmből (3)

A TIFF-en a film kibővített, rendezői változatát lehet látni, ami egy jó háromnegyed órával hosszabb a korábbi verziónál, de nem biztos hogy jót tesz neki. A néző szó szerint belezsibbad a látottakba, főleg a redundánsabb részekbe; az a masszív vallomásroham, ami lejön a vászonról, letaglózza. Nem látunk benne egy halált sem, de ott sorakozik mögötte vagy kétmillió hulla. Azt kell mondanom, igaza volt Herzognak, ez tényleg egy emberpróbáló dokumentumfilm, amit látni kell.

Határok nélkül szekció, még vetítik: június 8., szombat, Cinema City Polus (volt Odeon), 6-os terem, 20.30 (Actul de a ucide)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Az ölés aktusa (The Act of Killing)

Az ölés aktusa (The Act of Killing)

Amerikai–dán–norvég dokumentumfilm, 2012. Rendező: Joshua Oppenheimer, Anonymous Content. Szereplők: Haji Anif, Syamsul Arifin, Sakhyan Asmara, Anwar Congo.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    9 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film