Hangulatos etűdök lehangolt kapreál harmonikára

Cristian Mungiu: Occident / Nyugat

Jó filmről bajos is, kínos is írni – sajnálkozva és kényszeredetten feszíteném fel Cristi Mungiu Occidentjét az elemzés bonckeresztjére. Már csak azért sem, mert ennek a csöppet sem közhelyszerű, közhelyeket parodizáló filmnek bárminő megközelítése menthetetlenül olcsó közhelyekbe torkollna.

Mungiu filmje kihívás a publikum számára is, amely megszokta, hogy a filmeket illik valahova besorolni, a külföldi filmeket meg úgyis besorolja neki a filmkritika. Az Occident nem hagyománybontó film, de nem is illeszkedik a román filmgyártásba. Határkő. Egy tizenhárom éve tartó folyamat kikristályosodását érni tetten benne, ugyanakkor a leszakadást az eddig gyógyíthatatlannak tűnő, jónak induló filmek agyonhisztoricizáló-politizáló-moralizáló vonulatáról.

Egy jelentős szerzői film, három gunyoros-szomorkás filmetűdben vagy inkább ellen-epizódban elmesélve. Luci és Sorina (az első történet), Mihaela és az anyja (második), Nae Zigfried és az ezredes (harmadik) története ugyanazon cselekménytengely mentén pereg. A cselekmény időbeni felvezetése azonban nemcsak előbbre visz időben és a cselekmény kibontakozásában, hanem vissza is vet, időben, a narráció kibontakozásában és értelmezésében is egyben. Konkrétan (az elmaradt esküvő) és képletesen is: 2001-től 1988-ig. Éppen ez az időtartam az, amelyben az elvágyni vágyó generáció felnőtt. Mint megrázott kaleidoszkópban, úgy hullnak szét az eseményszemcsék, hogy újabb eseményképpé álljanak össze, új színfolttal, új szemcsével gazdagítva. A megtörő és egyre folyamatosabbá váló, egyszerre jarmusch-i és blier-i ihletésű elbeszéléstechnika a balkániság, ezen belül pedig a hírhedt kelet-európai tehetetlenség motívumának felerősítésével előlegezi meg az ellen-végkifejletet: Sorina gondosan lehúzza olcsó, fehér cipőjét az esőben, és végleg elmegy. Minek menne a három nővér Moszkvába, amikor úgyis elviszik őket? A dialógusokat, a képi kibontakozást akár realistának is mondhatnók, de szerencsére nélkülözik a tájainkon dívó lehangoló, komor realista palettát, amiként a balkáni elemek felpörgetését is: a film minden kockája visszafogottságról, ritkán tapasztalt jó ízlésről tanúskodik.

„Szög híján a patkó elveszett, patkó híján a ló elveszett, ló híján a lovas elveszett…” – a szög ez esetben az esküvői díszben, temetőben iddogáló vőlegény, aki képtelen eltántorogni a saját esküvőjére. A leendő após felkapja a flaskát, repül a flaska, a temetőig, az égi jelre váró Luci homlokán köt ki. Luci csalódott, változásra vágyó élettársa, Sorina segítségért siet, a sétányon le is kapcsol egy franciát, akit az ugyancsak csalódott menyasszony éppen lestoppolni készült. Luci munka után néz, így kerül össze az autóstoppos temetői menyasszonnyal, Mihaelával (csúfondáros utalás a blier-i posztmodernre), Sorina és Mihaela elmegy, Sorina védencei, az árvák köpködve vonulnak el Nyugatra. Aki elmegy, azt saját tehetetlensége taszítja, aki marad, azt a saját tehetetlensége húzza vissza. A három történet egy és ugyanazon cselekményre fókuszál, amelyből hiányzik a cselekményesség: senki sem cselekszik, a szereplők a véletlen kezére hagyván magukat sodródnak, ki Kelet, ki Nyugat felé. Klasszikus értelemben vett nézőpont sincs, a három történet nem a szereplők morális vagy személyes szempontjából bontakozik ki, hanem tehetetlenségük perspektívájából.

Keserédes film-sms a pionírdalok („Megvan a nyakkendőm, pionír vagyok… milyen csodálatos lesz, mire megnövök… én, kétezerben, amikor nem leszek már gyermek”) és manelék nosztalgiáktól fulladozó földjéről. A Ion Gyuri Pascu alakította örök balkáni „haver”, és a főhős, Luci kivételével ugyanis a szereplők nem nagyon zavartatják magukat sem a valóságtól, sem pedig a jelentől: térben és időben mindenki visszavágyik valahova, ahol sose járt, és egy olyan jövőbe, amely sosem ment végbe, de a rendszerváltással végleg lezárult. Sorina és Mihaela egy sosem volt, sosem lesz, amolyan Eliot-módjára létező sablon-Nyugatra, ahol minden csak egy hipotetikus világban lehet örök lehetőség. A sablon-nyugatiak (a francia Jerome, a hollandus), akikről kissé bajos megmondani, hogy cukrosbácsi  vagy „terézatyai” minőségben járják a nyugati részeken Európa menthetetlen hülyegyerekének elkönyvelt Romániát, amely számukra egzotikus ugyan, de ugyanolyan sablon-hipotetikus módon létező, mint a románok számára a NYUGAT. Az árvaházi jelenet Buñuel Tristanájának elhíresült kezdő képkockáját idézi, a hollandusról pedig végképp nem tudni, hogy árvák mentőangyala-e, gyerekkereskedő, avagy pedofil. A film zárókockáit nézve peches pedofil vagy gyerekcsempész: nem lesz könnyű dolga a köpködő kisdedekkel.

Románia mint az ígéret földje a nyugatiak számára. A nosztalgia után való nosztalgiázás, mert a régi gárda – a rendőr, Nae, Mihaela anyja – sem adja alább, kényszeredett megértéssel alkalmazkodnak a jelenhez, de régi veteránok módjára sírják vissza azt, ami a régi rendszerből sosem valósult meg. A fiatalok elmenetelével árva lesz a ház, de van kacagás. Az átkosban Nyugatra pattant Nae, akinek jól megy a sora Nyugaton, az átkos legátkosabbját idézi fel, nem leplezett nosztalgiával. Nae Zigfried és az exbelügyes, nyugdíj előtt álló rendőr beszélgetése a határon lekapcsolt szökni próbálók, jelen esetben Nae és barátja megpróbáltatásairól:

Ezredes: Mmm… igen, hogyne, hogyne… Te jó ég, hogy milyen gyalázatos alak volt az az alacsony, hogy elintézte azt a kölyköt…

Nae: Tehát emlékszik.

Ezredes: Ja igen. Honnan tudjam, maga melyik, régen történt, remélem, nem maga az az alacsony, gonosz kis alak…

Nae: Nem, én vagyok az a kölyök, akit elintéztek… (…)

Ezredes: Hát igen, más idők járták akkoriban, akinek nem tetszett, az nézhette magát… Ja igen, én úgy emlékszem, hogy mintha nem én vertem volna magát…

Nae (felmutatja két ujját): Kaptam két máriást…

Ezredes (mulat azon, hogy micsoda pretenciói vannak ennek az idegennek): … Két pofon… Ahhoz képest, hogy a többiek  mit műveltek. Biztos emlékszik, hogy én távolabb álltam.

Nae: Hogyne emlékeznék… (…), de nem is szólt rájuk, hogy hagyják abba.

Az ezredes leendő veje, az afrikai származású, olasz értelmiségi Luigi nem Romániába, hanem a szemében költői babérokkal kecsegetető Mihaelába vágyik be, és ezért akár Romániába is költözne, ahonnan viszont a csalódott Mihaela menne el. Kiváló, metsző iróniával felvázolt jelenet a két testvérnemzet („az olasz az testvérnemzet!”) találkozása a kiskatonák által giccses latin szentéllyé varázsolt lakásban, a háttérben Decebal és Trajánusz reliefje, egy vekkerköldökű milói Vénusszal megtoldva. A nyugati vőlegény afro-itáliai volta nem árt meg túlzottan a két nemzet testvériségének, tedd szét a lábad, és gondolj a Nyugatra. Luigi alakjának felvezetése remeklés: ő az egyetlen választékos, civilizált tónusban ábrázolt szereplője a filmnek, az egyetlen valóban nyugati figura a filmben – már ahogy az ember a Nyugatot elképzeli. Mihaela anyja mellett az egyetlen cselekvő szereplő is, és ugyancsak az egyetlen, akinek a cselekedetei némi motivációval is dicsekedhetnek.

A mű arról mesél, amiről szól, a csupa nagy vagy csupa kisbetűs életről. Egy temető és egy jegyűrű, egy flaska és egy homlok, egy sétáló plüssmackó és egy kétségbeesett, esküvője napján faképnél hagyott, szentimentális versezeteket írogató mobiltelefon, egy nosztalgiázó, nyugdíj előtt álló bumfordi rendőr és egy fehérből német-jugoszláv-afro-amerikaivá átvedlett guminő, valamint egy afro-itáliai és a fentebb említett mobiltelefon találkozása Cristi Mungiu vér, pálinka és nyálfoltos, hangulatosan balkánira vett boncasztalán. Ha lesz román újhullám, Cristi Mungiu neve fémjelzi majd. Ha Nyugatra nem megy addig.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.