Gondolatok a 12. TIFF Forgács-retrospektívjéről


Úgy érzem, hogy Forgács Péter kicsit a film első magyar rajongójának, Karinthynak a reinkarnációja, aki a századelő filmanyagait, történeteit mókolja, vágja, effekteli, variálja...

Nemrég egy barátom jóvoltából olvashattam el Karinthy Frigyes A gép hazudik (írások a filmről) című összeállítását, avagy novellagyűjteményét (gondolatait a filmről prózában), ami nekem egy újabb hihetetlen találkozás volt (az egyik) Karinthyval, természetesen mindenkinek nagyon ajánlom. A kötet bevezető novellájában, A mozgókép metafizikájában azt írja: „Íme tehát, a mozgókép vakmerően és csodálatosan megközelítette a szédületes fogalmat: a halhalatatlanságot. Én, az aki az Andrássy úton sétált, száz év múlva újra meg fog jelenni és sétálni fog: – s azok részére, akik látni fogják, egészen ugyanazt fogom jelenteni, mintha mostan látnának.” A századelőn élő Karinthynak a csodálata, már már gyerekes lelkesedése a kiskorú film iránt megmosolyogtató, a film, a videó ugyanis annyira beépült a mindennapi háztartásunkba, hogy egyszerűen alig találni embert, aki naponta legalább egy filmet és egy „netes videót” nem néz meg. Ma már a fiatal generáció egy Andy Warhol által megidézett jövőnek próbál megfelelni, és önmagáról legalább egy tíz percnyi videót feltölt az internetre, nehogy valaki véletlenül imígyen biztosított halhatatlansága nélkül haljon meg.

Úgy érzem, hogy Forgács Péter, aki az idei TIFF legnehezebben végignézhető filmjeit készítette, kicsit a film első magyar rajongójának, Karinthynak a reinkarnációja, aki saját (Forgács álarcában persze) kora (vö. századelő) filmanyagait, történeteit mókolja, vágja, effekteli, variálja... Nincs is rá jó szó, hogy mit is csinál. Talán ha azt írom, hogy feleleveníti, közel járok munkásságának lényegéhez. Azt a filmnek hála halhatatlanná tett kezdetet, a halhatatlanság első képkockáit keresi, és tálalja, amiről Karinthy, mint egy időgép premierjén beszélt. Forgács magát médiaművésznek, független filmesnek nevezi saját honlapján, de elhangzik vele kapcsolatban egy találóbb szó is: ő minden bizonnyal egy filmalkimista. Bódy Gábor kísérleti filmjeinek a nem használt nyersanyagait használta fel újra (az ún. „elhullott anyagot”), ezekkel kezdte „privát” történeteit, megközelítésmódját.

12. TIFF 2013 - Forgács

A TIFF-en háromszor volt Forgács Péter-vetítés, ami úgynevezett retrospektív program keretében zajlott, emellett a Tranzit Házban csütörtökön négy órától egy Forgács Péter-kiállítás megnyitójára is sor került.

A kiállítás, illetve az interaktív installácifió címe Dunai Exodus, ami 1997-ben Forgács Péter egy egyórás dokumentumfilmje alapján készült, melyet a Los Angeles-i Getty Museum ösztöndíjasaként 2000 és 2002 között hozott létre. A Getty Museum után az installációt bemutatta a németországi ZKM, a barcelonai CCCB, a helsinki Kiasma és a berkeley-i Judah Magnes Museum is. Magyarországon először a Ludwig Múzeumban volt megtekinthető a mű. A kiállításon Forgács Péter személyesen is részt vett, mint meghívott, Könczei Csilla, a délután házigazdája a megnyitón örömét fejezte ki, hogy Forgács Péter másodszor is ellátogatott a Tranzit Házban, Visky András pedig az egyik legjobb barátjaként, és kedvenc alkotájaként mutatta be a meghívott művészt. Forgács Péter azt nyilatkozta, hogy ezzel a kiállítással megpróbálja összehozni az összeegyeztethetetlent, és hogy ez egyébként a művészete alapja, ez a kiállítás pedig „minden amit tud”.

12. TIFF 2013 - Forgács

A Dunai Exodus három különböző történetet mutat be, illetve elevenít fel: az egyik a kelet-európai zsidók menekítése Pozsonyból a náci üldöztetés elől 1939-ben, amint megpróbálnak elérni egy Fekete-tengeri hajót, mely Palesztinába szállítja majd őket. A második történet 1940-ben zajlik, Besszarábia területeinek szovjet megszállása után. Emigráns német parasztok kénytelenek elhagyni választott otthonukat, hogy visszatérjenek a náci Németországba, azonban végül Lengyelországba telepítik őket. A két, ellentétes irányba tartó csoportot Andrásovits Nándor hajóskapitány szállította a Dunán és amatőr filmesként dokumentálta is ezeket az utazásokat. A harmadik történet a kapitányról és a folyóról szól, melynek fodrozódó hullámai számos kultúrát és korszakot kötöttek össze Közép-Európa viharos története során.

A kiállítás érdekesen volt szervezve, a terem két szélén két monitoron lehetett megnézni, illetve fülhallgatóval hallgatni a kelet európai zsidók menekítését, illetve a besszaráb német parasztok hazatérését, középen pedig, a vetítő előtt egy újabb asztalkán az érdeklődő kiválaszthatta az ikonok közül, hogy a történetek közül melyikre kíváncsi, és azt kivetítve megtekinthette. Forgács jelenléte a kiállítás megnyitón egy igazi filmőrült jelenléte volt, hiszen egy roppant fura pici kamerával járta a termet (ami nagyon hasonlított egy kazettára a kazettás magnó korszakából) és hatalmas előre hátra lépésekkel, gyors suhanással rögzítette kiállítását, majd a próbálkozóknak instrukciókat adott, hogy mit hogyan kezeljenek.

12. TIFF 2013 - Forgács

A kivetített film öt egymás után sorjázó filmkockán párhuzamosan, néha egyszerre, esetlegesnek tűnően, mégis fura egységben pörögtek egymás mellett, és azt hiszem, hogy abban a pillanatban világosodtam meg Forgács Péter munkásságának igazi erejéről, vagyis felfedeztem a magam számára is a spanyolviaszt, az egyértelmű üzenetet. A TIFF-en bemutatott filmjei és ez a kiállítása egyaránt olyan, mint az emlékezet. Emlékeztet az emlékezésre, vagyis az amatőrök által rögzített felvételek vannak töménytelen mennyiségben hasznosítva, és ezek szervezőelve valami megfoghatatlan, talán az álmokra, vagy a régmúlt eseményeire való emlékezés logikája szerint van felépítve. Állandóan kimerevít, beéget, belassít, vagy gyorsít, és a kedvencem az összes eljárása közül az egyik leggyakoribb, hogy abbahagy. Ezt a hatalmas archív anyagot így teszi homogénné (a maga módján persze), folyamatossá, a másik elem pedig természetesen a narráció. Pörögnek a képsorok, majd váratlanul abbamaradnak, kimerevedik a kép, és rövid áttűnés. Mintha egy álmot akarnál visszaidézni, majd... nem emlékszel, hogy mi volt a folytatás, nem tudod hirtelen visszaidézni.

Mint már említettem, azt hiszem a TIFF filmjei közül Forgács filmjei voltak a legnehezebben befogadhatók, főleg ha valaki főműsoridőben munka után azt gondolta, hogy akkor beugrik egy Forgács-filmre. Pihentetőnek mindenképp pihentető, de tényleg végtelen türelem kell a filmjeihez. Éppen ezért nem lepődtem meg, hogy visszatérő motívuma volt a filmjei vetítésének a csattogó székek, és a távozó nézők hada. Kedves, hogy általában nagy lélekszámmal jelentek meg idős emberek, ők viszont türelmesen végignézték ezeket a vetítéseket, majd széles mosollyal távoztak. Ez azért is pozitív, mert a Forgács-filmek nehézkessége egyben a filmjei pozitívumaként is felfoghatók, hogy azt a hatást érik el, mintha témájával kapcsolatban a legkisebb részletekig kiterjedt volna az alkotó figyelme, olyan mint, amikor nagytata leültet az ölébe napról napra, és a történeteit akarja elmesélni a lehető legaprólékosabban. Ezek szerint az idősebb korosztály a hiedelemmel ellentétben nemcsak mesélni szereti, de meghallgatni is mások „privát” történeteit.

12. TIFF 2013 - Forgács

Idén az El perro negro, az Az örvény, a Miss Universe 1929. és az Von Höfler vagyok című filmjeit vetítették, amire most nem akarok részletesen kitérni, hiszen Forgácsnál mindegy, hogy miről készít filmet, Lisl Goldarbeiterről, az osztrák szépségkirálynőről, aki európaiként először lett világszépe, vagy Von Höflerről, aki életművész és nőfaló volt, filmjei gyakorlatilag elmesélhetetlenek, mert mint mondtam hatalmas (archív, és néha nemcsak archív) anyaggal dolgozik, a képek pedig legtöbbször nem a szöveget illusztrálják, ami nagyon helyes egyébként, így miközben egy múltbéli (mozgó)képes albumot látunk, a közben valaki folyamatosan mesél.

Minden esetre aki szereti a történelmet, kosztümös filmeket, régmúltat és roppant türelmes ember egyébként is, az nagyszerűen szórakozhat ezeken a roppant igényes, és hatalmas történelmi munkáin Forgácsnak, aki viszont a BBC- vagy Discovery-típusú, egyre szenzációhajhászabb narratívával jegyezte el magát, annak rettenetesen monoton, redundánsnak és egy idő után aránytalanul hosszadalmasnak tűnhetnek Forgács alkotásai. Én mindenképp szép kezdeményezésnek, jó ötletnek tartom, hogy az idei TIFF műsorára tűzték a művész munkáinak a bemutatását.  



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.