Hubai Gergely

/ / /

· írta

Dezertőrök kíméljenek! A Koreai NDK filmgyártása Tanulmány

Egy rejtélyes ország, ahonnan csak államilag ellenőrzött beszámolókon keresztül juthatnak el hozzánk információk. Ha valaki mégis kiszabadul a Koreai NDK vonzásából, a kép máris sokat változik: a mindennaposnak mondható éhezés és elnyomás mellett legújabban a kegyetlen munkatáborok is megjelentek a hírekben. Észak-Korea filmművészetében természetesen nyoma sincs ezeknek a nyilvánvaló kitalációknak, az elmúlt közel 70 évben azért sok minden változott az ország filmgyártásában. Egy biztos: Kim Ir Szen és utódjai nem felejtették el Lenin mondását, mely szerint „a film minden művészetek közül a legfontosabb”.

Amikor a Koreai-félsziget felszabadult az 1945-ig tartó japán megszállás alól, a két részre szakadt ország északi felében szinte azonnal megindult a filmgyártás. A többi szocialista államhoz hasonlóan a Koreai NDK korai filmművészete elsősorban a közelmúlt eseményeiből merített, dicsőítette az újonnan kiépülő rendszert és elítélően nyilatkozott a reakciós múltról. A hazai filmgyártás legelső bemutatható terméke az Építkezésünk (Uri geonseol, 1946) volt, a propagandaízű dokumentumfilm a hazai és a külföldi nézőket is tájékoztatta a kommunista ideálok nagyszerűségéről. A szocialista realizmus igazi ékköve mégis inkább a Szülőföldünk (Nae gohyang, 1949), egy didaktikus partizánmozi, melyből a japán megszállók és a koreai ellenállók harcát ismerhetjük meg. A magvas politikai mondanivaló természetesen később sem maradhatott ki a rendszer legfontosabb filmjeiből.

Kim Ir Szen vezetése alatt a filmkészítés alapelveit a jucse (önállóság) filozófia határozta meg, ennek értelmében Korea sorsának kovácsa kizárólag a nép. Az önállóságnak három alappillére van: politikai függetlenség, gazdasági önfenntartás és önállóan (külső segítség nélkül) működő hadserek. Természetesen csak a tanult nép dönthet saját sorsáról: a megfelelő nevelés feltétele az ország történelmének, földrajzának és kultúrájának ismerete, így minden olyan műalkotás előnyt élvez, ami ezekkel a témákkal foglalkozik. A jucse értelmében minden művészeti ágnak ezeket a nemesebb célokat kell szolgálnia, így csakis megfelelő minőségű filmek kerülhetnek a nézők elé.

A Gyermekpartizánok plakátja

Az 50-es években a filmkészítés célja a jó kommunisták nevelése és a kapitalizmus kiirtása volt, ezeket az általános célokat konkrét célkitűzésekkel valósították meg.
A koreai háború során például több film is készült a konfliktusról, ám a Becsületes háború (1950) vagy a Gyermekpartizánok (1951) után a figyelem inkább az újjáépítés folyamata felé fordult: az Út a boldogsághoz (1956) vagy a Szeressük a jövőt (1959) főhősei már inkább oktatták, mint szórakoztatták a lakosságot.

Az 50-es évekhez képest a következő évtizedre lecsökkent a filmtermelés, ám 1969-ben a főtitkár közbenjárására látványos fordulópont következett az észak-koreai film történetében.

Ebben az évben készült el a kétrészes Vértenger (Pibida, 1969), melynek maga Kim Ir Szen volt a tiszteletbeli producere. A japán agresszorokkal szembeszálló parasztasszony kálváriája az észak-koreai filmművészet többfrontos támadásának tipikus példája, hiszen ugyanebből a történetből egyszerre készült regény, szimfónia és opera is. Ugyanazon téma több médiumba való adaptálása egyáltalán nem volt szokatlan és akár új műfajok születéséhez is vezethetett. A Vértenger révén tökéletesedett például a forradalmi opera, ez a tipikusan észak-koreai műfaj, melyben a szólóáriák helyett egy kórus énekel recitativót, ők ezzel az egyéni érdek helyett a nép akaratát visszhangozzák. A mű sikerének legjobb példája, hogy 1971 óta minden héten legalább egyszer játsszák a phenjani operaházban.

Kim Ir Szen mellett Kim Dzsongil is érdeklődött a filmkészítés iránt, állítólag ő rendezte a Vértenger néhány jelenetét is. James Bond és Elizabeth Taylor rajongójaként a „Nagy Vezér” önjelölt szakértőként írt tankönyvet a hetedik művészetről – ez a mai napig kötelező olvasmány a diákoknak. Szintén az apa/fia pároshoz köthető A virágárus lány (Kkotpaneun Cheonyeo, 1972) meséje, melyet a főtitkár állítólag csilini fogsága alatt talált ki. A történetből táncelőadás és opera is készült, ez utóbbi alapján készült az a filmváltozat, melyet a későbbi kultuszminiszter, Choe Ik-kyu rendezett. A forradalmi operák csoportjába tartozó A virágárus lány külföldön is sikeres lett: a 18. Karlovy Vary-i filmfesztiválon különdíjat kapott, a kulturális forradalom lázában égő kínai mozikban pedig napi 24 órán át játszották a nagy érdeklődésre való tekintettel.

Kép A virágáruslány című filmből

A Kim Dzsongil nevével fémjelzett diktatórikus filmkészítés leglátványosabb példája mégis a Pulgasari (1985), melyben a címszereplő csupán első pillantásra tűnik egy gyengébb Godzilla-utánzatnak. A jucse által diktált elveknek megfelelően a film egy régebbi mítoszon alapul, ami természetesen még az egyesült Korea idejében játszódik. Egy kegyetlen király minden ok nélkül börtönbe zárat egy vén kovácsot, aki rizsből gyúr magának egy kis barátot. Amikor a bábu vérrel érintkezik, Pulgasari életre kel és a parasztság mellé áll, az oldalukon harcolva igyekszik legyőzni a despotát. Egy ponton azonban (tán a kapitalizmus szellemétől megrészegítve) Pulgasari a nép ellen fordul, és amikor különleges fémevő képességével is csak pusztítást okoz, saját legjobb barátja fordul ellene és belülről felrobbantja (!).

Pulgasari, a koreai Godzilla?

A kollektivizmus hasznosságát bizonyító szörnyfilm több okból is kiemelkedik az északi filmgyártás átlagából: Pulgasarit a Toho technikai stábja keltette életre, míg a produkciót Shin Sang-Ok dél-koreai rendező vezényelte le. Hogyan sikerült északra csábítani egy ilyen népszerű művészt? Shint a 70-es évek végén saját házából rabolták el északi ügynökök, hogy aztán Kim Dzsongil felügyelete mellett hét filmet készíthessen a szocialista rezsimnek. Shin Sang-Ok élete regényes fordulatot vett az északi fogság alatt, Kim ugyanis elraboltatta a rendező exfeleségét is, majd az erkölcsi felelősség jegyében ismét összeadatta őket, hogy az asszony is részt vehessen a forgatásokon. A rendező és felesége végül a Pulgasari bécsi premierje alatt szökött előbb az amerikai nagykövetségre, majd az USA-ba. Shin itt halt meg, halála előtt még olyan „mesterműveket” rendezett, mint a 3 nindzsa… filmek.

Bár a bemutatók számát tekintetve az északi filmgyártás látványosan fejlődött, a filmek jelentős része két óriási tabló részét képezte. A 80-as évek monumentális vállalkozása volt az Ismeretlen hősök (Ireum Eomneun Yeong'ungdeul, 1979–81), mely a koreai háborút dolgozta fel egy képzeletbeli kém szemszögéből. A 20 részből álló történet a konfliktus északi olvasatát visszhangozta, hiszen kiderül, hogy Korea népe mindig is csupán az egyesülésre vágyott, ám az amerikai ügynökök és szabotőrök ezt megakadályozták. A mérsékelt habzású románccal megfűszerezett történet végül más okból lett figyelemre méltó: az amerikai hírszerzés akkor figyelt fel az Ismeretlen hősök dezinformációjára, amikor a filmben ismerős arcokat láttak. Larry Abshier, James Dresnok és Charles Jenkins hírhedt amerikai dezertőrök voltak, akik a 60-as évben szöktek Észak-Koreába. Miután megfelelő nevelést kaptak tartótisztjeiktől, a három amerikai igazi médiasztár lett, ebben a filmben amerikai ellenkémeket és gonosz kapitalista ügynököket alakítottak.

Bár népszerűségben a kémszéria felülmúlhatatlan, méretében eltörpül az 56 részes A nemzet és a sors (Minjokgwa ummyeong, 1991–99) mellett. Ebben a sorozatban a nézők Észak-Korea kulturális értékeivel és nagyformátumú hőseivel ismerkedhettek meg, az említésre érdemes karaktereket természetesen nagyon szubjektíven válogatták ki. Az első négy rész főhőse Choi Duk-Shin tábornok, Dél-Korea egykori külügyminisztere 1986-ban nagy sajtóvisszhang közepette dezertált északra feleségével együtt. Érdekes ellenpont, hogy Yun I-sang zeneszerző úgy kapott három epizódot a sorozatban, hogy a mai Dél-Koreában született és a 70-es évek óta Németországban élt. A politikai propaganda mellett megjelentek az ázsiai filmgyártásban oly népszerű gésa- és harcművészeti filmek is: előbbire példa a Dél-Koreában is feldolgozott Chun Hyang meséje (Chunhyang-jon, 1980), utóbbira pedig a szocialista országokban hódító Hong Kil Dong (1986).

Hong Kil Dong

Bár a filmkészítés mindig is állami monopólium maradt, Észak-Koreában meglepően pluralizált a gyártási struktúra. Az elsőszámú stúdió a játékfilmekre szakosodott Koreai Film Stúdió (1947), mely közvetlenül Pyongyang mellett található. A másik három stúdió alapvetően a filmvilág maradék részét fedi le – ezek a Koreai Dokumentumfilm Stúdió (1946), a katonai irányítás alatt álló Koreai Néphadsereg Április 25-i Film Stúdiója – melyet alapításakor (1959) még Február 8. Mozi Stúdiónak hívtak –, illetve a Koreai Tudományos- és Oktatófilm Stúdió, melyet röviden SEK-nek is neveznek. Az első három műhely elsősorban a hazai piacra dolgozik, a SEK azonban a nevelő célzatú animációs és bábfilmek mellett külföldre is dolgozik. A jellegzetes stílussal rendelkező stúdió elsősorban az olasz Mondo TV-nek gyárt műsorokat, gyakran Disney-filmeken alapuló mockbustereket.

Az észak-koreai film kutatását és tudományos feldolgozását megnehezíti az a tény, hogy a hivatalos hírközlő szervek és a nyugati média még a legyártott filmek számában sem tud konszenzusra jutni. A hivatalos minisztériumi közlemények szerint a Koreai NDK évente 60–80 filmet készít, ezzel szemben a nagyszabású Phenjani Filmfesztiválon (2000) csupán egyetlen mozi- és egy dokumentumfilmet mutattak be. A túlzó számadatok valószínűleg a teljes filmtermést figyelembe veszik, így a rövidfilmek, rajzfilmek és televíziós sorozatok egyes epizódjai is mind külön filmnek minősülnek a végelszámolásban. Az aranykornak számító 80-as években nagyjából 15–20 film készülhetett évente, ez napjainkban valószínűleg ennek a töredéke. Kevés film jut ki külföldre, egy szerencsés ellenpélda az Egy diáklány naplója (Han Nyeohaksaengeui Ilgi, 2007) – a hazaszeretetből leckét kapó lány történetét többek között Franciaországban is bemutatták.

Egy diáklány naplója

Más filmek példáján keresztül is úgy tűnik, hogy a mozikultúra elősegítheti az Észak-Korea és a világ többi része közötti kommunikációt is. A Ten Zan: A végső küldetés (Missione finale, 1988) észak-koreai-olasz koprodukcióban készült; a Rambo-kalandok mintájára készült anakronisztikus akciófilmben angolul beszélő hősök győzik le az Észak-Koreában tevékenykedő náci főgonoszt. Történelmi szempontból ennél sokkal jelentősebb a Csung hercegnő (Wanghu simch‘ŏng, 2005), a két ország első közös koprodukciója. A Nelson Shin rendesében készült film animációja és filmzenéje az északi államban készült, ám az eltérő dialektus miatt mindkét országban más-más színészek szinkronizálták a karaktereket. Az önfeláldozó hercegnő történetét 2005. augusztus 12-én egyszerre mutatták be Pyongyagban és Szöulban, és bár a szép gesztus nem hozott igazi kulturális áttörést, ez a film is egy újabb bizonyíték arra, hogy Észak-Korea filmgyártása lassan megtalálja helyét a nemzetközi piacon.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.