Hubai Gergely

/ / /

· írta

Kiváló hazai termék

A Koreai Köztársaság filmgyártása

Tanulmány

Az ázsiai kistigrisek legészakibb tagja szinte hihetetlen nyomorból támadt fel az 1980-as évek végén. A 20. század első felében az egész félsziget japán megszállás alatt állt, majd a második világháború és a területet kettészakító koreai háború után közel két évtized telt el a gazdagág talpra állításáig. Habár a konfliktus 1953-ban befejeződött, Észak- és Dél-Korea minden területen továbbra is egymás versenytársa maradt – ez a felállás természetesen a filmgyártásban is megfigyelhető. Napjainkra eljutottunk oda, hogy a koreai film (és ezalatt természetesen a dél-koreai filmet értjük) igazi slágertéma lett, nemzetközi szinten jegyzett rendezőkkel és külföldön is forgalmazható filmesekkel. Az út nagyon rögös volt.

Amikor a Koreai-félsziget végre felszabadult az 1945-ig tartó japán megszállás alól, a koreai mozikultúra épp a mélypontját élte. A japánok betiltották az európai és amerikai filmek bemutatását, a mozikban csak az ő filmjeiket lehetett vetíteni, a filmszínházakból még a koreai nyelvet is kitiltották, akár szinkronról, akár feliratról lett volna szó. Amikor az ország felszabadult, az első elkészült film, Choi In-kyu rendező műve már címében is egy új világ eljövetelét hirdette: Éljen a szabadság! (Jayu manse!, 1946). A téma azokról a koreai partizánokról szólt, akikről a japán megszállás alatt beszélni sem lehetett, itt azonban végre főhősök – mi több, példaképek lehettek. Sajnos a koreai háború (1950–1953) rögtön megállította a filmipar felfutását, az érintett időszakban csak körülbelül 5-6 film készült és ezek sem maradtak fenn.

A konfliktus végeztével Syngman Rhee elnök radikális ötlettel igyekezett felvirágoztatni a filmgyártást: az adómentességi program segítségével az évtized végére már évente több mint száz film készült Dél-Koreában, elérkezett a mozi aranykora. A siker nemcsak a filmek, hanem a nézők számában is megmutatkozott. A változás leglátványosabb példája talán a Chunhyang-jeon (1955), amely a koreai filmtörténet egyik legtöbbet feldolgozott története volt. A népszerű románc 1922-es feldolgozása valószínűleg a legkorábbi koreai mozifilm, míg az 1935-ös verzió az ország első hangosfilmje volt. Lee Dzsu-Wan új adaptációja ennek ellenére olyan népszerűségnek örvendett, hogy Szöul akkori lakosságának 10%-a (közel 200 000 ember) nézte meg a filmet.

Kép a Szobalány című filmből

A koreai filmgyártás csúcspontja 1960–61 környékére tehető, az átmeneti kormányok lankadó figyelme miatt a rendezők merészebb dolgokkal is kísérletezhettek. Kim Ki-Jong elindította a Szobalány (Hanyeo, 1960) trilógiát, melyben egy új szolgáló femme fatale-ként veri szét egy békés család hétköznapjait. Szintén fontos film a Céltalan golyó (Obaltan, 1961), melyet a premier idején csak azért nem ünnepelhettek, mivel a filmet hamar betiltották. A történet főhőse egy férfi, aki testvérével, feleségével és elmebeteg édesanyjával lakik egy fedél alatt, a kilátástalan helyzetből csupán egy bűntett elkövetésével tudna kiszabadulni… A filmet végül amerikai tanácsadók nyomására bemutatták Szöulban, így vihették ki különböző fesztiválokra, ahol a Céltalan golyót egy koreai újhullám előszeleként üdvözölték.

Az áttörés mégis váratott magára, mivel Dél-Koreában autoriter rendszer alakult ki, mely az élet minden területét, így a filmművészetet is ellenőrzése alá vonta. Az 1963-as filmtörvény révén szigorú kvótarendszert vezethettek be, így egyszerre garantálták, hogy kevesebb külföldi film érkezzen az országba (a rendezők így nem tanulhattak olyan kellemetlen mozgalmaktól, mint pl. az olasz neorealizmus vagy a francia újhullám), és lecsökkentették a Koreában készült filmek számát is. Az 1963-ban működő 71 stúdióból csak 16 élte meg a következő két évet, és ők is csak nagy nehézségek árán tudták bemutatni új filmjeiket. A cenzorok egyre aktívabbak lettek és egy évtized alatt gyakorlatilag végeztek a dél-koreai filmiparral. A Park Csung-Hee elnök nevével fémjelzett rendszerben tilos volt a kormány bármilyen kritikája, a baloldal támogatása vagy akár az északi szomszéd említése pozitív kontextusban. A „koreai film telének” nevezett korszakot úgy lehetne összefoglalni, hogy csupán egy helyen volt szigorúbb az állami ellenőrzés, mint Dél-Koreában: Észak-Koreában.

A Mandala plakátja

A 80-as évek politikai földindulással kezdődött, Park Csung-Hee elnök meggyilkolása után sok minden megváltozott. A szöuli olimpia által kikényszerített nyitás jegyében Roh Tae-woo elnök enyhítette a politikai témákra fókuszáló cenzúrát, a  koreai rendezők nemzetközi szinten is megmérethették magukat. Im Kwon-Taek rendező 1962-es bemutatkozása óta 101 filmet készített és a 80-as években ő jelentkezett először a nemzetközi porondon, a Mandala (1981) című filmje például több fesztiválon is megfordult. A történet két buddhista szerzetes életét mutatja be és nemcsak politikai szempontból volt kifogástalan, hanem Európában is eladhatóbbnak bizonyult.

A kvótarendszer miatt sajnos továbbra is sok gyenge minőségű film készült, így a moziba járók száma továbbra is elmaradt az 50-es évek aranykorához képest.

Az általunk is ismert és szeretett dél-koreai filmek az ezt követő koreai újhullám részét képezik, melyek három lépésben egészítették ki a kormányzat tágabb értelemben vett külpolitikai, gazdasági és kulturális nyitását. 1992-ben bemutatásra került az Egy házasság története (Kyeolhon iyagi, 1992), mely témáját tekintve egy hagyományos „se veled, se nélküled” kapcsolat feldolgozása volt, anyagi szempontból viszont különbséget jelentett a Samsung támogatása – ez volt az első nem állami pénzből készült dél-koreai film! Pár évvel később a Shiri (1999) újabb lépcsőfokot jelentett a felszabadulás felé vezető úton. A történet a hollywoodi blockbusterek mintáját követve mutatta be egy észak-koreai kém szöuli tevékenységét, a Samsung ismételt támogatásának hála a 8,5 millió dolláros film lett a legdrágább koreai film. Az eredmény: az észak-déli feszültségek nyilvános felvállalása és 6,5 milliós nézőközönség, ami több mint kétmillióval megelőzte a Titanic (1997) rekordját.

Park Chan-wook: Oldboy

A koreai újhullám csúcsán természetesen Park Chan-wook áll, aki a Bosszú-trilógiával nemcsak a cannes-i és a velencei zsűrit hódította meg, hanem egyetemisták százait késztette középszerű szakdolgozatok megírására. A rendező a Joint Security Area (JSA, 2000) révén érte el első jelentős sikerét, a demilitarizált zónában játszódó nyomozás a Shiri mintájára tárgyalta Észak és Dél feszültségeit egy fikciós környezetben. Az ezt követő Bosszú-trilógia darabjai (Sympathy for Mr. Vengeance / A bosszú ura, 2002;  Oldboy, 2003; Lady Vengeance / A bosszú asszonya, 2005) nem állnak narratív összefüggésben egymással, kapcsolatukat a bosszú, az erőszak és a megváltás vándormotívuma adja. Idén Park végre Hollywoodban is kipróbálhatta magát, a Mia Wasikowska és Nicole Kidman főszereplésével készült Stoker (2013) az amerikai környezet ellenére sikeresen megőrizte a rendező védjegyének számító nyomasztó hangulatot.

Kim Ki-duk: A sziget

Kim Ki-duk a dél-koreai filmipar másik könnyen exportálható egyénisége, aki sokkoló filmjein kívül a forgatásokat körülvevő rémtörténetekkel szórakoztatja a nézőket. A sziget (Seom, 2000) kapcsán került először előtérbe, hogy a rendező műveiben állatokat kínoznak, élve nyúznak meg békákat és halakat fejeznek le; a rendező profi botránygyárosként mindenkit megnyugtatott, hogy később a halakat megfőzték és megették, így fejezték ki a hálájukat a munkájukért. A Dream (2008) forgatása során a főhősnőt majdnem sikerült felakasztania, ennek hatására Kim introspektív dokumentumfilmet készített Arirang címmel (2011), amelyben a személyes válság és a művészet közötti összefüggéseket vizsgálja. „Az állatok kínzása miatt mindig is bűntudatom van, ezzel együtt kell élnem” – nyilatkozta egy helyen, de a legutóbbi önvizsgálat eredménye is az, hogy ezeket az áldozatokat meg kell hozni a művészet érdekében.

A koreai filmek külföldi sikere az amerikai remake-ek egyre nagyobb számában is mérhető. Erre az évre ígérik a Spike Lee rendezésében mozikba kerülő Oldboyt, de a koreai filmek újraforgatása ennél sokkal régebbi hagyományokra mutat vissza. Először a Miramax vásárolta meg a Gengszter a feleségem (Jopok Manura, 2001) remake-jogait, később olyan filmek készültek a koreai mozikultúra átértelmezéséből, mint a Sandra Bullock és Keanu Reeves főszereplésével készült Ház a tónál (eredetileg: Siworae, 2000) vagy a Szeszélyes szerelmem (My Sassy Girl, 2001, remake 2008), melynek koreai verziója annak idején az aktuális A Gyűrűk ura- és Harry Potter-epizód nézettségén is túltett saját hazájában; az Elisha Cuthbert főszereplésével készült amerikai változat természetesen nem is álmodhatott ilyen sikerről. Legutóbb a Dreamworks fizetett kétmillió dollárt a Két nővér meséje (Janghwa, Hongryeon, 2003) amerikai újrázásáért, a Hívatlan vendég (The Uninvited, 2009) ezúttal inkább fogadtatásban, mint minőségben maradt le az eredetitől.

A Siworae titokzatos postaládája

Dél-Korea jelenleg egyike azon kevés országoknak, ahol a helyi gyártású filmek többségben vannak az importtal szemben. A nemrég újraszabályozott kvótatörvények miatt 2006 óta a filmszínházaknak évente legalább 73 napon át kell koreai filmeket vetíteniük – ráadásul ez a szabályozás már enyhítés volt a korábbi rendelkezésekhez képest. A televíziózásban hasonló a helyzet, a kábelcsatornákon játszott filmeknek 25% arányban kellett koreainak lennie, ez a legutóbbi USA-val kötött egyezmény óta „csak” 20%. A nemzeti büszkeséget leszámítva a koreai filmgyártás sok tekintetben utánozza Hollywood sikerreceptjeit: a jól teljesítő műfaji filmek előnyt élveznek a stúdióknál, és ha egy film nagyon sikeres, akkor akár a főhősök feltámasztása árán is sorozatot, külön franchise-t kapnak a szereplők. 50 milliós lakosságával Dél-Korea igen komoly piaci erőt képvisel – a nemzetközi sikerek hatására legfeljebb annyiban történik változás, hogy a hazai közönségen kívül most már mi is élvezhetjük a koreai újhullám rendezőinek legjobb munkáit.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Oldboy

Oldboy

Dél-koreai filmdráma, thriller, 2003. Rendező: Chan-wook Park. Szereplők: Min-sik Choi, Ji-tae Yu, Hye-jeong Kang, Dae-han Ji, Dal-su Oh, Byeong-ok Kim, Seung-Shin Lee.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    10 · 13 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , cikk