Sperma, család, satöbbi

Ken Scott: Starbuck

A fejlődő világ dolgaira kétféle képpen lehet reagálni. Minimum. Az orvostudomány vívmányaira tehát úgyszintén: tragikusan vagy komikusan. Maradandó filmes alkotás általában az előző esetben történik (például a Womb), de mégis az utóbbi (ide tartozik a The Switch / Sejtcserés támadás) tűnik felhasználóbarátnak. A kanadai Ken Scott rendező-komikus második nagyjátékfilmje, a nagysikerű Quebec-i Starbuck kétségkívül a második kategóriába tartozik, de nem lesz felejthető gegkollekció. Szerencsére.

A tudomány és technika fontos mérföldkövei legtöbbször ugyanis összeesküvés-elméleteket szülnek. Ilyen mérföldkő volt például Dolly, a birka, a világ első klónozott emlőse (hasonló kaliberű kísérletek már a 19. század végén elkezdődtek!). A sztori nyilvánosságra kerülése után pedig hirtelen napirendre került a félelem: valószínűleg az emberi klónozás is lehetséges – és ennek minden hajmeresztő következménye. Az első lombikbébi viszont jóval hamarabb, 1978-ban születik. Újabb orvosi sikerek és emberi paranoiák közben pedig fellendül a mesterséges megtermékenyítés ipara: nőnek nincs már szüksége férfira, férfi is tud csinálni gyermeket nő nélkül. Csupán a legfontosabb összetevőket kell biztosítani: a férfi spermáját vagy a nő petéjét (egyelőre ebben a sorrendben, de ki tudja, mit hoz a jövő?). És ezek könnyen beszerezhető fogyóeszközök a 20. század végén, illetve napjainkban.

Kép a Starbuck című filmből

A Starbuck alapszituációja ennek tükrében máris adva van: vegyünk egy negyvenes, életének majd’ minden terén lerobbant férfit, David Wozniak-ot (Patrick Huard), akiről nagyon gyorsan kiderül, hogy 1. apja mészárszékénél dolgozik kihordófiúként és még ebben a kevés tehetséget igénylő munkában is átlagon alul teljesít, 2. képtelen fenntartani egy működőképes kapcsolatot, de alkalmi barátnője-szeretője gyereket vár tőle, 3. nyolcvanezer dollárnyi tartozása van és ügyfeleinek türeleme éppen most fogyott el, valamint 4. húsz évvel ezelőtti spermadonációiból 533 gyereke született, akik közül 142 meg szeretne ismerkedni vele, azaz  álnevének felfedését követelik. Mindezt fűszerezzük a lengyel bevándorló apával és az irigylésre méltó fivérekkel, az olyakor eltűnő, olykor hisztérikus barátnővel, Valérie-vel (Julie LeBreton), a pufók, négygyerekes, antitalentum ügyvédbaráttal (Antoine Bertrand), a sok-sok huszonéves gyerekkel, rengeteg helyzetkomikummal, és máris megvan a kanadai vígjáték sikerének receptje. Nagy vonalakban.

Kép a Starbuck című filmből

Mert a Starbuck mikroszinten sem hagy cserben. Bár nem filozófiai mélységű karakterekkel dolgozik, mégsem esik bele az egydimenziós szereplőmegformálás hibájába. Izgalmas és ugyanakkor szórakoztató végigkövetni David, a százszoros apa jellemfejlődését: míg történetünk elején elpunnyadt óriásbébiként mutatkozik, aki nemhogy egy gyerekre, de saját magára sem képes vigyázni, a film végére a sarkára áll, összeszedi magát és végre felnő (ez pedig, mint tudjuk, vagy legalábbis mint tudni véljük, elhatározás kérdése). Ehhez a folyamathoz természetesen sok külső-belső tényező hozzájárul, de ezek, a kissé fantasztikus kezdeti állapot ellenére sem lesznek nyakatekert fordulópontok, erőltetett dramaturgiai húzások. Davidnek szembe kell néznie azzal, hogy sem családi-, sem szakmai-, sem magánéletében nem tud férfiként viselkedni, márpedig, Simone de Beauvoir híres mondását személyre szabva, az ember nem férfinak születik, hanem férfivá válik. Ez lesz a főhős, és egyben a film tétje.

Kép a Starbuck című filmből

A film másik nagy erénye, az általános derű és optimizmus mellett az, hogy jó fényben tünteti fel a családot. Sőt, kedvet hoz, hogy nekünk is akár száz testvérünk vagy gyerekünk legyen. Persze, nem lehet, de nem is erre megy ki a játék. Ma, amikor a család fogalmához annyi negatív konnotáció társul, nehéz úgy beszélni róla, hogy a diskurzus ne váljon moralizálóvá vagy csöpögőssé. És esetünkben nyoma sincs a pejorációnak. Amikor David, kezdeti ellenérzésein fölülkerekedve, veszi a fáradságot és elkezdi figyelni, követni, majd megismerni gyermekeit, ráébred, hogy ő is társas lény és leküzdhetetlen igény él benne a család bizalmassága, biztonsága és szeretete iránt. És vele együtt ráébredünk mi is.

Kép a Starbuck című filmből

Ken Scott filmje egy igazi élmény. Azért értékes, mert megtalálja az arany középutat: a komikum eszközeivel beszél fontos és komoly témákról, anélkül, hogy bagatellizálná azokat. Az pedig csak egy trivia-ráadás, hogy a címben is megjelenő spermadonor a valóságban is létezett, és egy több mint egy tonnás Holsten-fríz volt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó