Papp Attila Zsolt

/ / /

· írta

Jack Sparrow a Vadnyugaton

Gore Verbinski: The Lone Ranger / A magányos lovas

Kritika

Bár egyes vélemények szerint Johnny Depp jóformán semmi egyébhez nem ért, mint hülye arcot vágni minden filmjében, töredelmesen bevallom, nekem a gyengéim közé tartozik: gyakorlatilag bármit hajlandó vagyok megnézni, amiben szerepel. A magányos lovasban azonban tényleg nem lehetett túl nehéz dolga – nemcsak a saját karaktere, hanem a film szinte minden lényeges eleme „újrahasznosított”.

Élhetünk a gyanúperrel, hogy az amerikai populáris kultúra ikonikus figuráinak és nagy történeteinek ismételt feldolgozásai (remake-ek és „új szemléletű” adaptációk révén) az álomgyár növekvő inspirációhiányáról tesznek tanúbizonyságot. Hollywood újrahasznosítási láza ezúttal a magányos lovas mítoszát is elérte. Az álarcos igazságtevő (végeredményben melyik igazságtevő nem álarcos?) először a 30-as években bukkant fel egy rádiójátékban, a nagy sikerre való tekintettel azonban népszerű tévésorozat és több mozi-, illetve tévéfilm is készült belőle, de regények, videojátékok és képregények is idézik alakját. A tömegkulturális beágyazottság kétélű dolog: előnye, hogy előzetes ismeretekre apellál, tehát nem kell megteremtenie saját vonatkoztatási rendszerét; hátránya, hogy nehéz igazán újszerű elemmel gazdagítani a legendáriumot.

Gore Verbinski: The Lone Ranger / A magányos lovas

Gore Verbinski gondolt egy nagyot, és az „újszerűséget” oly módon oldotta meg, hogy A Karib-tenger kalózainak elbeszéléstípusát, Jack Sparrow karakterével együtt átültette vadnyugati környezetbe – a végeredmény azonban kevéssé marad meg a westernműfaj keretei között, inkább akciódús kalandfilmnek nevezhető, az alkotók szándéka szerint sok humorral fűszerezve. Ráadásul mindezt egy meseszerű gyermeki fantáziakeretbe helyezve – elvégre Disney-produkcióról van szó. Ha valaki ebből arra következtet, hogy a „sokat akar a szarka” klasszikus esetével állunk szemben, nem téved nagyot: Verbinski és forgatókönyvírói csapata túl sokat markolt, az anyag pedig kissé szétfolyt a kezei(k) között. (Ennek legbiztosabb jele egyébként a két és fél órás filmidő – ebben a műfajban az efféle eposzi terjedelemnek nagyon komoly indokokra van szüksége, mintegy mellékesen emlékeztetnénk arra, hogy olyan klasszikusok, mint a Délidő vagy a Hatosfogat, belefértek lazán másfél órába.)

Gore Verbinski: The Lone Ranger / A magányos lovas (2)

Annál bosszantóbb ez a vizuális elemek szintjén is megjelenő műfaji szétszórtság és esetenkénti dramaturgiai inkoherencia, hogy rendkívül egyszerű történettípusról, az Újvilág egyik ősmítoszáról van szó, amely a Nathaniel Bumppo/Csingacsguk, illetve az Old Shatterhand/Winnetou alapképlet óta lényegében változatlan: a „jó” fehér ember és a „jó” indián összefog a mindenféle bőrszínű (de leginkább fehér), kapzsi, korrupt és kegyetlen „rosszak” ellen. A „jó” fehér (esetünkben az Armie Hammer alakította, kissé ügyefogyott fiatal ügyész) idealista-humanista elvekkel felvértezve érkezik Texasba, ám egy megrázó eseménysor arra készteti, hogy John Locke államelmélete helyett revolverrel tegyen igazságot; a „jó” rézbőrű (a komancs Tonto szerepében Johnny Sparrow, azaz Jack Depp) pedig bátor és misztikus lelkületű, de eléggé különc ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, bölcs vagy bolond inkább.

Gore Verbinski: The Lone Ranger / A magányos lovas (3)

Kettejük kapcsolata szolgál a komikum elsődleges forrásául (néhol kifejezetten jó poénokkal) – de attól tartok, a rendező ez esetben is elszámította magát. Önmagában egyetlen (szuper)hős sem humoros jelenség: Bruce Wayne, miután az öltönyt Batman-jelmezre cserélte, nem szerencsétlenkedhet összevissza – kivéve, ha bevallottan paródiával állunk szemközt. Itt azonban nincs erről szó, a humor csak az egyik esztétikai-stilisztikai réteg a sok közül; a film- és műfajtörténeti élvezetek halmozása amúgy is a film egyik fő szervezőelvének tűnik. Johnny Depp figurája nemcsak a kalózszerepet idézi meg, hanem a Halott ember spirituális utazását is, csak fordított szereposztásban – még a „stupid white man!” felkiáltás is elhangzik egyszer, és megjelennek a színen Iggy Pop retardált transzvesztita „reinkarnációi” is (a két filmet persze tréfából sem lehet egy lapon említeni). Amikor pedig a Helena Bonham Carter alakította madám puskalábával tüzel a banditákra, joggal érezhetjük úgy, hogy intertextualitásból is megárt a sok.

Gore Verbinski: The Lone Ranger / A magányos lovas (4)

Ami furcsamód jól működik, az a kerettörténet: az, hogy a magányos lovas sztorija meseként, egy gyermek szemével nézve elevenedik meg előttünk, némiképp árnyalhatja az értelmezést. A film egyes jeleneteit átható karneváli hangulat csak erősíti ezt a rácsodálkozás-jelleget: mint minden igazi tündérmese, ez is a káosz területe, mondhatjuk némi malíciával. A maszkos igazságtevők pedig azért vannak, hogy rendet teremtsenek benne. „Hi-yo Silver! Away!”, kiáltják, és elvágtatnak a borítékolható folytatás felé.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A magányos lovas (The Lone Ranger)

A magányos lovas (The Lone Ranger)

Amerikai akciófilm, kalandfilm, western, 2013. Rendező: Gore Verbinski. Szereplők: Johnny Depp, Armie Hammer, Tom Wilkinson, William Fichtner, Helena Bonham Carter, Ruth Wilson, James Badge Dale.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    6 · 7 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film