Vamp, mint vámpír

Neil Jordan: Byzantium

Ha már Jarmusch is vámpíros filmet csinál, akkor valami baj van a világgal. De Neil Jordan legalább nem először nyúl a témához, Interjú a vámpírral című filmje klasszikusnak számít a mezőnyben. Az akkori sokszereplős, barokkos, túldíszletezett eposzt most egy halkabb, intimebb alkotás váltja.

A Byzantium legnagyobb baja a mai filmpiac kényessége. Az Alkonyaton hízlalt, rózsaszín tiniálmait nagyképernyőn viszontlátni óhajtó közönségnek ez túl melankolikus és gothic lesz, a fröcsögő horrorra vágyóknak túl szoft és szürke, az okos filmek rajongóinak pedig túlságosan erőlteti a korszellemet (Edward! Bella!). Így aztán csomó helyen (pl. Ausztráliában) nem is került moziba, egyből korongra nyomták. Szerencsére nálunk igen, mert már csak a női főszereplők lehengerlő kettőse miatt is érdekes film, a köztük levő kontraszt kellemes vibrálást kölcsönöz a filmnek.

Kép a Byzantium című filmből

Két titokzatos lány rója a brit tengerparti városkákat. A fiatalabb, Eleanor (Saorsie Ronan) csendesebb, visszahúzódóbb; az idősebb, Clara (Gemma Arterton) sztriptíztáncosként keresi a kenyerét, ennek megfelelően kurvásabb, aktívabb, ő a domináns figura. Előbb nagytestvér-kistestvér viszonyt hitetnek el velünk és a társadalommal, de később kiderül, hogy anyáról és lányáról van szó, akik lassan 200 éve sodródnak – na nem a történelem forgatagában, hanem a halhatatlanság hálójában. Vámpírok ugyanis. Ennek megfelelően ez a film is nagyrészt éjszaka játszódik, de a túlhabosított romantikát borongós, szeles angol mélabú váltja fel, s ez előnyére válik. Ez a két nő szenved a halhatatlanság terhe alatt, pedig valaha épp azért döntöttek eme visszafordíthatatlan rítus mellett, hogy halálos betegségeiktől óvják meg magukat, egérutat nyerjenek. Megkapták, és most menekülniük kell.

Kép a Byzantium című filmből

Azt nem mondhatom el, hogy miért, mert rögtön rámsütné valaki a „spoilerista” billogot, márpedig ha van valamiféle érdeme a filmnek narrációs fronton, akkor ez a gombolyag-visszafejtés az, amivel egyszerre haladunk a jelenben, és egyszerre derül ki a múlt. Nem túl eredeti fogás, persze, de a lassú melankólia és a passzolóra fazonírozott, szürkés, sötét képi világ miatt be tudjuk fogadni. Bármennyire is próbálnak egyedül maradni, azt a mai világban sem lehet, így óhatatlanul összefondódik sorsuk más emberekével. Aztán hogy szex lesz az vagy szerelem, azt anya és lánya döntik el – de érdemes megfuttatni a „a kurva mindörökké kurva marad” gondolatot, ami mélyen a filmbe van ágyazva, s összevetni azzal az információval, hogy a forgatókönyv és az alapjául szolgáló színpadi mű egyaránt egy nő (Moira Buffini) műve. Érdekes, az összes ilyen sztorit nő írta az utóbbi években.

Kép a Byzantium című filmből

Nem tesz túl sokat hozzá a már alaposan kiszívott vérű, falfehér vámpírtoposzhoz ez a film, csak tovább nyújtja az agóniát, amíg ki nem szenved a szubzsáner eme reinkarnációja. Újdonság, hogy ezek a vámpírok elsősorban körömmel fejtik fel a vénát, nem foggal, így könnyebb beilleszkedniük a társadalomba – de hát ez kb. akkora különbség, mint a lassú és a gyors zombik közötti. Esztétikai, nem fundamentális. Teljes mértékben hangulatfilm a Byzantium, s ha valaki rá tud hangolódni, akkor szeretni fogja. A zene mindenképpen rásegít, meg a nők által írt irodalmi naplóra emlékeztető fíling; a lomha vágás és a már-már lassan refrénszerűen túlismerős vámpírszituációk halmozása viszont nem. Vámpíroknak mindképp ajánlom, halandóknak csak némi fenntartással.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó