Csiger Ádám

/ / /

· írta

Világméretű horror

A horror története 4/4.

Tanulmány

A kilencvenes években a horror nagyobb helyet vívott ki magának a fősodorban, mint valaha. Persze korhatáros zsánerként nem vehette fel a versenyt az új évezred multiplexeinek családbarát blockbustereivel, ám másodforgalmazásban (DVD, Blu-ray, VOD) virágzóbb zsáner, mint eddig bármikor. Műfajtörténeti sorozatunk (egyelőre) utolsó része.

A trendi horror

Bár A bárányok hallgatnak alkalmával a slasher is eljutott a fősodorba, a horrorfilmek a kilencvenes évekre a filmkölcsönzők polcait töltötték meg a mozik helyett, amire a fősodor filmesei nagyobb büdzsével, sztárokkal és epikus hangvétellel válaszoltak, hisz a zsáner attrakció-parkja továbbra is gazdag, vonzó és kifizetődő volt. A Coppola-féle Drakula és az Interjú a vámpírral stilizált, teátrális „grand guignol” stílusukkal tekintettek a múltba, ugyanakkor közönségfilmként is sikert arattak. Coppola alulértékelt mozija posztmodern idézetei és grandiózussága okán a horror Apokalipszis mostja (s ezzel az új-hollywoodi horror hattyúdala), a rendező invenciói azóta számos (már ténylegesen mainstream) horrorfilmben visszaköszönnek (a Múmiától a Farkasemberig), Neil Jordan filmjében pedig olyan sztárok vonulnak fel, mint Cruise, Pitt és Banderas (míg Coppola Keanu Reeves-szel és Winona Ryderrel gyönyörködtetett).

Francis Ford Coppola: Dracula

A zsánert azonban nem fényűzés, hanem a hetvenes évek horrorján felnőtt fiatal generáció filmesei emelték újra a fősodorba. A Sikolyt Craven rendezte, de felkérése csak posztmodern tisztelgés – a horror-rendező iparossá, sőt márkanévvé válását jelzi –, de a stábban Kevin Williamson forgatókönyvíró volt az ész. A Sikoly (Scream) a posztmodern horror apoteózisa, amely új slasher-ciklusnak adott életet, és divattá tette a horrort a fiatalok köreiben: immár nem csak geek lehetett horrorrajongó. A Sikoly tele van gyönyörű és tehetséges fiatal színészekkel, humoros, kikacsintó-önreflexív dialógusokkal, hatásos suspense-szal és gore-ral, ami a slasher-hullám többi darabjáról is elmondható, de mivel a Sikoly korszakalkotóan intellektuális, sőt akadémikus (elég a Sikoly 2 filmszakos kurzusokon játszódó jeleneteire gondolni) megközelítése nem öröklődhetett, ismét „a folytatások nyírták ki a műfajt”, ahogy a Sikoly horrorszakértő hőse fogalmazott. A másik, ekkoriban színre lépett posztmodern horrorista, Tim Burton a hatvanas évek gótikus horrorjáért rajongott, s már nem is a tinikhez, hanem egyenesen a gyerekekhez szólt (de ugyanolyan intelligensen), fősodrású paródiát (Támad a Mars! / Mars Attacks!), gyerekfilmet (Beetlejuice, Karácsonyi lidércnyomás / The Nightmare Before Christmas, Ollókezű Edward / Edward Scissorhands) és vígjátékot (Ed Wood) csinált a horrorból, valamint retró zsánerfilmeket készített (Az Álmosvölgy legendája / Sleepy Hollow). Említést érdemel a posztmodern tömegfilm két ásza, Tarantino és Rodriguez, akik az Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn) alkalmával műfajváltással viszik a horrort a fősodorba: mozijuk mainstream gengszterfilmként indul, majd minden figyelmeztetés nélkül csap át játékos gore-horrorba. Craven (Új rémálom / New Nightmare) és Williamson (Halloween H20 - Húsz évvel később) posztmodern hattyúdalokkal zárták kedvenc szériáikat.

Forog valamelyik Sikoly

Miközben az olasz horror elhalt, az évezred végére feltámadt Japán: a bestseller-adaptáció A kör (Ringu) a szigetország válasza a Sikolyra, Miike Meghallgatása (Audition) pedig a következő évtizedet meghatározó torture porn hullámnak ágyazott meg. A Holtak hajnaláért rajongó új-zélandi Peter Jackson börleszkes gore-horrorjaival (Rossz ízlés / Bad Taste, Hullajó / Brain Dead) vétette észre magát (és lett később Raimihez hasonlóan hollywoodi blockbuster-rendező – a horror tehát kiváló feltörési lehetőség outsider tehetségek számára). A milleniumra Amerika újra bejelentkezett az ultraalacsony büdzséjű, gerilla-reklámkampánnyal sikerre vitt Ideglelés - The Blair Witch Project című filmmel, mely a Cannibal Holocaustból merített, és szintén megelőzte a korát, elég csak a rengeteg, később készült „talált felvétel” áldoku-horrorra gondolni. A mainstream horror üdvöskéje M. Night Shyamalan lett (Hatodik érzék / The Sixth Sense, Jelek / Signs), aki némi keleti spiritualizmust hozott a műfajba.

A rémake és a folk-horror

Remake-ek korábban is készültek, de az új évezred nyitányát a hetvenes évek horrorjának újraforgatásai dominálták, ami technikai forradalmakkal (CGI, 3D elterjedése) magyarázható. Bár e filmek oroszlánrésze nyomába sem ér az eredetinek, maga a remake is márkanévvé vált (a horror-rendező mellett), hisz a jelentéktelen tucatdarabokat is újraforgattak (Szalagavató / Prom Night, Véres Valentin / My Bloody Valentine), különösen akkor, ha azokat jó nevű direktor készítette (Sziklák szeme / The Hills Have Eyes, A tébolyultak / The Crazies). A remake-ek véresebbek voltak elődeiknél, alkotóik ráerősítettek a műfaj attrakcióira, halmozták az élvezeteket, valamint kiiktatták a modernista és posztmodern fogásokat, klasszicista horrort helyezve kortárs környezetbe. Az új Holtak hajnalában immár futni képes élőholtakat látunk, a zombi tehát ugyanúgy adaptálódott, halálosabb horrorszörny lett, mint Romero idejében (akkor a húsevés és a tömegben való támadás, most a gyorsaság az újdonság). A horror felgyorsulásához kellett a videójátékok elterjedése is (Resident Evil - A kaptár), valamint a posztmodern rendezők zsánerben való kalandozásai (Danny Boyle: 28 nappal később / 28 Days Later). Amerikában újra elharapódzott az erőszak, a „splat pack” (élén Alexandre Aja, Rob Zombie) újra exploitationbe fordította a műfajt.

Danny Boyle: 28 Days Later / 28 nappal később

Ahogy a hetvenes évek Olaszországa és a kilencvenes évek végének Japánja felvette a versenyt az amerikaiakkal zsánerfilmezésben, úgy talált magára a világ az új évezred információs szabadságának köszönhetően. A japán sikersorozat folytatódott (J-horror: Átok-The Grudge, Nem fogadott hívás, A szem), feltámadt a brit horror (A barlang / The Descent, Eden Lake - Gyilkos kilátások, Halállista / Kill List), Franciaország (az extrém új hullám: Magasfeszültség / Haute tension, Betolakodó / À l'intérieur, Mártírok / Martyrs), Spanyolország és Latin-Amerika (Más világ / Los otros, REC, Árvaház / El orfanato, Guillermo Del Toro filmjei), bejelentkezett Dél-Korea (Két nővér / Janghwa, Hongryeon), márkanévvé vált a távol-keleti horror (a Three... Extremes három ország szkeccse). Németország és Skandinávia is szállított horrorfilmeket (az Anatómiától az Engedj be!-ig), de a világ minden tájáról érkeztek figyelemreméltó munkák Thaiföldtől (Ne sírj! / Colic: dek hen pee) Izraelen át (Veszettség / Kalevet) Szerbiáig (Egy szerb film / Srpski film). Az Egyesült Államok filmesei a külföldi sikereket sem voltak restek remake-elni, elsősorban a nyelvet angolra cserélve és kiiktatva az amerikai néző számára idegen tartalmakat, főleg a folklórt és a természetfelettit.

A horrorból ekkorra kiveszett a modernizmus és a posztmodernizmus, a zsáner a klasszicista stádiumánál is korábbra, az ősfilmig fejlődött vissza: a klasszikus horrorfilmek cselekmény-orientáltak, a torture pornban (Fűrész / Saw, Motel / Hostel) viszont a történet már csak csak alibi, a hangsúly a zsigerekre ható erőszakjelenetek explicit tálalásán van, a money shot a lényeg (ennyiben a műfaj a pornó szintjére degradálódott). A horror erőszakos barlangrajzok összességévé redukálódott, pszichológiai helyett fizikai terrort, kínzást látunk. A Végső állomás-szériában például az Ómen véres és morbid baleseteit látjuk immár komolyan vehető történet nélkül, melyek 3D-ben még inkább sokkolóak, húsbavágóak. Modern és posztmodern horror továbbra is készült, de eltűntek a süllyesztőben a fősodor mellett, art-horrort kizárólag művészmozikban láthatunk (a több rangos díjat nyert Varga Katalin balladája és Berberian Sound Studio), Tarantino és Rodriguez pedig buktak a kasszánál a posztmodern horror hattyúdalával, a Grindhouse-duplafilmmel. Üdítő kivétel a Ház az erdő mélyén / The Cabin in the Woods, melyben Joss Whedon megtalálta az arany középutat posztmodern és klasszicista-fősodor között. Tarantino Eli Roth-t nevezte meg a horror jövőjeként, ő egyesítette legsikeresebben a posztmodern-rajongói és az alacsony büdzséjű, de garantált hasznot hozó kommerciális horrorfilmezést.

Három extrém

A horror egyszerűsödésével kvázi népművészetté vált. Ismét a „szegény ember” zsánere lett, de nem megélhetési műfaj, mint a 20. század első felének horrorja vagy a pornó – inkább a kultusz, a rajongók éltetik, horrorfilmet nézni rituálévá, hagyománnyá vált. A horror szubkultúrát nemzett, ahol nem csak a befogadók, hanem az alkotók is horrorrajongók, geekek, akik nem maradhatnak alul egy horrorfilmes diskurzusban,s  a műfaj ezzel – a látszat ellenére is – intellektuálisabbá vált. Bár a rajongók kiszolgálása újra rétegműfajjá tette, a horror továbbra is kiváló keretet ad személyes történetek nagyközönség felé való (ön)kifejezéséhez: a fáma szerint Lynch lányának kálváriájáról mesél a Radírfejben, a Kabinlázat (Cabin Fever) pedig Roth múltbeli bőrbetegsége ihlette.

Külhoni filmesek úgy tudtak betörni az amerikai-nemzetközi piacra és ezzel együtt hazájukban is prosperálni, ha népi legendáikat csomagolták egzotikus, de univerzális horrorfilmbe (pl. A trollvadász / Trolljegeren), vagy történelmük megrázó eseményeit zsákmányolták ki (földrengés a chilei Utórengésben - Aftershock). Ahogy a filmezés olcsóbb, egyre inkább hozzáférhető lett, demokratizálódott és felszabadult, bárki készíthetett versenyképes horrorfilmet, e műfajban könnyű előnnyé fordítani az alacsony büdzsét és a tapasztalat hiányát, csak a tehetség számít. Példa a nagysikerű Parajelenségek-széria, mely semmi újat nem mutat az Idegleléshez képest, de elviszi a hátán az áldokumentarista forma. Itt is hasonló tendenciák fedezhetőek fel a horrorban és a pornóban, mindkettőt az ál-amatőr és ál-doku megközelítés dominálja, az egyre kisebb, praktikusabb és olcsóbb kamerákkal benépesített világunk termékei.

Paranormal Activity

A horror megmaradt függetlennek: a külföldi és indie filmekre specializálódott Miramax főnökei, a Weinsteinek például nagy horrorrajongók, íróként jegyeznek is egy olaszos slashert (Az erdei fantom / The Burning). Multiplexekben ritkán látunk műfajtiszta horrort, hisz a nagy pénz a családi blockbusterekben van, felnőtt korhatáros filmnek a híre is ritkán jut el a nagyközönséghez. A fősodorban ugyanakkor számos „látens” horrorfilmet találni, melyeket – némi eufémizmussal – pszichothrillerként (Jákob lajtorjája / Jacob's Ladder, Temetetlen múlt / What Lies Beneath), krimiként (Éjféli játszma / Nattevagten), sci-fiként (Halálhajó / Event Horizon, Legenda vagyok / I Am Legend) reklámoznak, miközben alkotóik a horror jó öreg attrakcióit és bonyodalmait használják. A nagy büdzsé gyengíti a horrort: Brad Pitt 190 milliós, PG-13 korhatárt kapott Z világháborúja hiába zombifilm, más zsánerek eszköztárát használja, katasztrófafilmtől thrillerig. (A zombik mellett a vámpírok és a vérfarkasok is kinőtték a zsánert, elég az Alkonyatra gondolni.) Del Toro nem kapott pénzt Az őrület hegyei c. Lovecraft-adaptációjára, mert a stúdiók bukást jósoltak egy korhatáros, kosztümös horrornak, melyben nincs happy end és szerelmi szál. A horror jelenleg minden eddiginél sikeresebb televízióban, elég Williamson szériáira (Vámpírnaplók / Vampire Diaries, Követés / The Following), a True Bloodra, az American Horror Story-ra vagy A folyóra (The River) gondolni, de beszélhetünk animációs gyerek-horrorról (Bátor, a gyáva kutya), sőt gyerekeknek való gore-ról (Happy Tree Friends) is. A Happy Tree Friends már kevésbé modern transzgresszió, inkább a posztmodernben fellazuló határok, majd az abból következő neo-ősfilmezés eredménye. Antológiák, szkeccsfilmek is készülnek, melyeket jó nevű (vagy veterán legenda, vagy forrófejű ifjú fenegyerek) horror-rendezőkkel lehet vonzóvá tenni, elég a két évadot megért (és legvégül mégis bukásnak bizonyult) Masters of Horror-szériára, valamint a szkeccs-nagyjátékfilmekre gondolni (Chillerama, V/H/S, The ABC’s of Death).

Egy kép a Masters of Horror-ciklusból

A hetvenes években színre lépett pionír horroristák napjainkra jobbára a nevükből élnek, láttunk „vissza a kezdetekhez” filmet (Sam Raimi: Pokolba taszítva / Drag Me To Hell), számos rendező jegyzi producerként egy-egy klasszikusa remake-jét (Craven, Carpenter, Romero), Cronenberg viszont végleg elhagyta a horrort (Veszélyes vágy, Cosmopolis). Az új generáció még több tehetséget tud felmutatni, akik elődeik munkáit gondolják tovább (lásd Brandon Cronenberg érett debütálását, az Antiviralt). Horrorfilmek továbbra sem sűrűn kapnak díjakat a nagyobb mainstream fesztiválokon, immár kifejezetten horror- és fantasy-orientált feszteken (pl. Sitges) viszont számíthatnak elismerésre. Magyarországon, ahol semmiféle kulturális hagyománya nincs a horrornak, 2012-ben két horror-fesztivált is rendeztek. Ha megnézzük a DVD-n, Blu-rayen és televíziós vagy internetes (video on demand) forgalomban megjelenő filmtermést, rengeteg horrorfilmet látunk, melyeknek oroszlánrésze ugyan trash, vagy középszerű zsánerdarab, de a műfaj több értékes és újszerű darabbal gazdagodik napjainkban, mint valaha.

(a sorozat 12 éve készült első részét ide kattintva, a második részét ide kattintva, harmadik részét pedig ide kattinva olvashatják el)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , cikk