Nap-forduló

Richard Linklater: Before Midnight / Mielőtt éjfélt üt az óra

A grunge- és az indie-életérzés egykori szakavatott képi megalkotója, Richard Linklater trilógiává bővítette minimalista love-sztoriját. A Mielőtt felkel a nap (1995) és a Mielőtt lemegy a nap (2004) romantikus szerelmespárja, miután az előbbi darabban elvesztették és utóbbiban megtalálták egymást, az együttélés rögös útjain próbálják személyiségüket kibékíteni a folytatásban.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem kell attól tartania a nézőnek (vagy rajongónak), hogy „megnyugtató” befejezéssel végződik a „trilógia” – ha egyáltalán lehet ezt lezárásként tekinteni. Ezt még a balsejtelműnek tűnő cím sem erősíti meg. A szétcsúszó, eseménytelen narratíva nem is teszi lehetővé. A Mielőtt éjfélt üt az óra, folytatva a linklateri hagyományt, a szeretnivaló, romantikus pár egy „fordulatos” napját mutatja be, hogy aztán a nézőre hagyja a befejezés konzekvenciáit. A Mielőtt-filmek – bármennyire is furcsa –, megértek már a trilógiává bővülésre. Hiába nyugodtunk meg a második rész végére, hogy Jesse és Celine összejöttek, valahogy a rendező (eltérő vizuális és filozófiai) alkotásai közül talán e karakterek sorsának alakulására a legkíváncsiabbak a nézők. Talán azért, mert mindhárom alkotó szinte saját magát adja a filmben. A Jesse-t játszó Ethan Hawke-ból író, a Celine-t alakító Julie Delpy-ből rendező, a direktor pedig az amerikai poszt-pop egyik meghatározó alkotója lett, akinek szerteágazó életműve hol filozófiai mélységekig hatol (Kamera által homályosan, 2006), hol pedig a könnyed szórakozás felé hajlik (Rocksuli, 2003) – a Mielőtt-trilógia valahol a kettő között foglal helyet.

Kép a Before Midnight (Mielőtt éjfélt üt az óra) című filmből

A harmadik felvonásra a környezet (a történelmi, egzotikus görög táj) és a téma (párkapcsolati gondok) is kicsit ismerősebbek lettek. Nem mintha az első két epizód historikus Bécse és klasszicista Párizsa ne lett volna megszokott helyszíne a romantikus giccsparádéknak, mégis az ógörög romok és a bizánci kápolnák világa valahogy egyértelműbben „díszíti” az alapszituációt; egy kapcsolat elhidegülésének kezdetét, egy negyvenes éveiben járó értelmiségi „házaspár” mindennapi gondjait. Az ilyen toposzok visszatérő elemei a filmművészetnek, gondoljunk csak Rossellini Utazás Itáliába (1953) című művére, melyet talán az összehasonlítás elkerüléseképpen Linklater is megidéz a filmben. De nem kell évtizedeket (se) ugranunk, hiszen a metafizikai kameraszem egyik jelenlegi fenegyereke, Nuri Bilge Ceylan is alig pár éve ugyanilyen környezetben utaztatta az ókori Égei-tenger kultúrájának romjai közé a kihűlt érzelmekben vergődő házaspárját (Iklimer, 2006). Talán éppen emiatt, a környezet kevésbé is kap hangsúlyt. A városi épületek szimbólumait ügyesen át lehetett volna fordítani az érzelmi kihűlés metaforájává, de Linklater megelégedett egy-két snittel, néhány görög kisváros romantikus utcájával, egy bizánci kápolnával, a tengeri kikötő látványával. Fő célja az volt, hogy a végtelenséget az elmúlással állítsa érzékeny párhuzamba, amely újra és újra felfedezésre „kényszerítené” szereplőit.

Kép a Before Midnight (Mielőtt éjfélt üt az óra) című filmből

A tét azonban itt nem az volt, hogy a Delpy-Hawke-Linklater hármas vajon kihasználja-e az ősi romok-kihűlt szerelem toposzát, hanem hogy mennyire sikerül újra felvenniük a generációs életérzést és hitelesen együtt öregedniük karaktereikkel. Ebből a szempontból sikerként értékelhető ez a munka, amely remekül passzol az eddigi filmekhez; minden filmszerűtlenségével, merev képi világával együtt ismét szerethető, átérezhető, hiteles karakterek kerülnek a vászonra. A szereplők által szerzőként is jegyzett egynapi történet hét nagyobb jelenetre bontható, amely valahol egy peloponnészoszi nyaraló környékén indul. Jesse és Celine előző „találkozása” óta kilenc év telt el, ikerlányaik születtek, akikkel együtt nyaralnak egy íróbarátjuk házában. Hank, Jesse előző házasságából született fia velük vakációzik, ám a film nyitásában visszautazik anyjához. A férfi ekkor rájön, kimaradt gyermeke életéből, aki lassan nélküle is felnő; a film konfliktusmotorját is ez adja. Annak ellenére, hogy a gyermek témája fontos szála a „történéseknek”, szinte teljesen kimaradnak kislányaik, akik pár kósza pillanatban még ott vannak a vásznon, majd eltűnnek.

Kép a Before Midnight (Mielőtt éjfélt üt az óra) című filmből

A hét nagy beszélgetésben visszatérnek a korábbi motívumok (főleg az első filmé), csak újabb megvilágításokban. Az elmúlás, az idő kérlelhetetlensége nemcsak a halál, hanem az érzelmi kihűlés fázisait is körüljárják. „A napkelte és a napnyugta is elmúlik” – mondja Natalia, az egyik szereplő. Az éjfél ezáltal középen helyezkedik el (egy régi és egy új nap fordulóján), az életnek nevezett átutazás felénél. Ám, hogy ez a fordulat mennyire lesz komoly, azt már a nézőnek kell eldöntenie. Nagyjából úgy, ahogyan eddig is neki kellett elhinnie az első film végén, hogy majd újra találkozik a szerelmespár. Az alkotók szinte remekül fordítják át a ’95-ös első rész témáit: a szex, a nemi szerepek, a szerelem kérdéseit. Hol bátrabban, mélyebben sikerül ez (merész erotikát csempészve az eddigi puritán képi világba), hol sekélyesebben, megmaradva vulgáris szinten (kápolna-jelenet). Az akkori apa-fiú kapcsolat most visszaköszön Jesse-nél; az első rész templom-motívuma az álmok és fájdalmak világa volt, most pedig az ezeréves kápolna a vágyak és az idő kötöttségének megjelenítőjévé válik.

Kép a Before Midnight (Mielőtt éjfélt üt az óra) című filmből

A Mielőtt éjfélt üt az óra valójában minden ízében a változás, a folyamatosság filmje, s talán ezért bátran kijelenthető, hogy nem véges, mint ahogy az utolsó jelenet sem tűnik lezárásnak, bár ez a filmhármas minden részére jellemző volt. A szereplők most is precízen építik fel karakterüket, jutnak el személyiségük határára, lépnek ki magukból. A Delpy-Hawke-Linklater trió valóban érett és összeforrott szerzőcsapat maradt, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Linklater ezt a friss szellemiséget nemcsak felveszi Christos Voudouris kamerájával, hanem görbe tükröt is tart eléjük. Ez legjobban a film első harmadában látható asztaltársaság beszélgetéséből derül ki, ahol barátaik veszik körbe őket, és Celine és Jesse számára egyfajta lehetőséget, új utat jelenthetnek. A fiatal idealista színész barátaik (Achilleas és Anna) egykori önmagukra, a középkorú házaspár (Stefanos és Ariadni), valamint idősödő íróbarátjuk (Patrick) az előttük álló életlehetőségekre „emlékeztetik” őket. Mind a pillanatnyiságot hangsúlyozzák; azt, hogy az élet szüntelen mozgását kell figyelni. Vajon Celine-nek és Jesse-nek hogyan sikerül ezt megtalálni? Milyen válaszuk van erre? És ami a legfontosabb, vajon éjfélig tényleg minden kiderül?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó