Szabó R. Ádám

/ / /

· írta

Játsszunk orvosost! A videójáték-film problémáiról 1. Tanulmány

Mi a baj a videojáték-adaptációkkal? Mert valami gond van velük, ez tagadhatatlan. Nem született egyelőre olyan nagy számú játék-film, mint amennyi mondjuk a hasonlóan intermediális adaptációnak számító képregény-filmből, de ezen alkotások színvonala és sikere (legyen az kritikai vagy anyagi) arányaiban is messze alulmúlja Batmanékét. Valamiféle betegségben szenved a műfaj, amelyre egyelőre még nem találták meg a filmesek a gyógyszert. Következzen egy félig-meddig kronologikus diagnosztizálás!

Réges régen, szörnyekkel szörnyen

Az egyik első játékadaptáció még a 90-es évek elején érkezett meg (pontosan 20 éve), akkoriban pedig még meglehetős szabadságot biztosítottak a játékok a filmeseknek adaptálásra, hiszen ritkán lépte túl a grafika a 20 pixelt, a történet pedig a két mondatot. Fogjuk hát a főszereplőket, utánozzuk le a ruhájuk és arcszőrzetük stílusát, és a népmesei történetet tuningoljuk fel „mai” színvonalra: megszületett a Super Mario Brothers. A fő szerepkre viszonylag nagy neveket (arcokat) fűztek meg a filmesek: Bob Hoskins ölti magára az olasz vízvezeték-szerelő piros egyenruháját, zöldben pedig John Leguizamo feszített Luigiként. A főgonosz (aki ezúttal valamiért nem egy sárkányszerű lény volt, hanem egy emberalakban parádézó dinoszaurusz – vagy mi) pedig Dennis „Ezután Rúgtam Ki Az Ügynökömet” Hopper alakításában kelne életre. Csak hát ami a játékban elfogadható volt, nevezetesen, hogy egy sztálinbajszos vízvezetékszerelő megmenteni próbálja Barack Hercegnőt a sárkány karmaiból, miközben gombafejű szörnyekre és kacsa-teknősökre (tekcsa, mondjuk) ugrál, az valamiért filmen iszonyatosan idiótán hat.

Játsszunk orvosost!  – A videójáték-film problémáiról 1.

A készítők megpróbáltak valamiféle sci-fi köntösbe öltöztetni az egészet, párhuzamos univerzumokkal, poszt-apokaliptikus városokkal, gombatestű királyokkal, az egész megmaradt egy erőltetett katyvasznak. Állítólag a rendező szeretett volna egy sötét hangulatú sci-fit készíteni, mély mondanivalóval, de szóltak neki, hogy a gyerekeknek nem erre van igénye. Így maradtak a horrorisztikus díszletek és ötletek, elemi iskolás körítéssel meghintve. Nem érdemes részletesen elemezni ezt a filmet, minden részében mélységesen rossz, és már akkor annak számított. Vannak ötletek, amelyeknek nem vásznon a helyük.

A szkifiződés amúgy alapvetően jellemző volt a 90-esekre: amikor egy rendező nem tudott mit kezdeni a hiányos alapsztorival, könnyű döntés volt felöltöztetni egy ilyen maskarába, letudni ezzel az olyan kérdéseket, hogy: „Mi köze egy vízvezetékszerelőnek a hercegnőkhöz?” A szintén ebben az érában készült Double Dragon is szenved ettől a szkifiződési rohamtól. Az eredeti játékról körülbelül annyit kell tudni, hogy eredetileg arcade (játéktermekben, gépeken játszották) verekedős játék volt, minimális történettel, pontosabban ugyanazzal az alappal, mint Márió: lányt elrabolják, két különböző színű mezes tesó elindul, lever mindenkit, megmentik a lányt. Annak ellenére, hogy ez majdnem elképzelhető valós életünkben, a készítők úgy gondolták, egyúttal már valami társadalomkritika-szerűséget is belenyomnak, hogy ne legyen olyan primitív az egész, ezért aztán a szörnyen távoli 2007-be helyezték a történetet, amikor is egész Amerika víz alatt van, közben földrengések vannak, a Losból lett New Angeles a világ központja, a víz ihatatlan, sőt gyúlékony, éjszaka pedig nem lehet kimozdulni a lakásból a bűnbandák miatt. Kár, hogy nem Detroitot nevezték ki helyszínnek, akkor félig még korhű is lenne a rajz.

A hangvételnél ezúttal az elképesztően idétlen mellett tették le a voksukat a készítők: vannak itt szteroidos mutánsok, akiket spenótevéssel kínoznak, magukat graffitinek álcázó fiatalok (nem vicc), ősi kínai medálról szóló sztorik, iszonyatos díszletek, autósüldözések és harcrészek. Megint egy katyvasz az egész, mindenféle szórakoztatóérték nélkül. És itt már kezdett kirajzolódni az alapprobléma: a filmkészítők értelmi fogyatékosnak nézik a célközönséget, akiknek elég, ha egy-két játékbeli utalást odavetnek, és azok már rohannak is haza boldogan, hogy valaki szereti őket.

Ennek jegyében készült el a harmadik (és egyben utolsó) 90-es évekbeli példánk is: a Street Fighter. A recept hasonló az előzőhöz: bunyósjáték, szkifiződés (ezúttal politikával is keverve), fölösleges utalások, bukás. Jean Claude Van Damme azt játssza, amit mindig: az akcióhőst, akinek a vaskos akcentussal előadott dumáját ritkán lehet érteni, de az öklei és a bicepszei nemzetközi nyelven beszélnek. A szerepválasztás tragédiája Raul Julia szerepeltetése, aki egy remek Golden Globe-díjas színész (szélesebb közönségnek az Addams Family Gomezeként lehet ismerős), és sajnos gyerekei unszolására elvállalta a főgonosz M. Bison szerepét. Megfelelően szórakoztatóan játssza ugyan a szerepét, de a forgatókönyv nem volt kegyes vele: a legsablonosabb világuralomra törő diktátor szerepét kapta, a dialógusai pedig párját ritkítóan rosszak. Ez volt ráadásul a legutosó mozifilmje.

Nagyra nőtt bicepszek – Street Fighter játékként és filmként
Játsszunk orvosost!  – A videójáték-film problémáiról 1. (2)

A játék világát legalább hűen visszaadó Mortal Kombat filmmel (ami inkább bűnös élvezet, de mindenképpen jobb, mint sok más film ezen a listán) együtt évekig ez volt az utolsó szélesvásznú próbálkozás játékadaptációra. A nagy költésgvetés mellé nem sikerült semmi egyéb tisztességet társítani, a bevétel is ritkán érte el a készítési költségeket (a Street Fighter volt a kivétel), szóval egyre kevesebb bizalom volt a stúdiók részéről videojáték-adaptációkra.

Aztán jött a „megváltás”, Uwe Boll képében, aki a játék-filmek önjelölt, sosem koronázott királyaként egy jó időre kisajátította a műfajt, ezáltal egyre lökve egyre mélyebbre az ilyen filmek megítélését.

Dr. Uwe Boll: időtlenül, idétlenül

Boll széleskörű utálatnak örvend az interneten, főképp játékrajongók körében, mert a fenti alkotókkal ellentétben ő nem csak egy játék adaptációját rontotta el. Pontosan nehéz felmérni, mi is a baj filmjeivel, annyi azonban bizonyos, hogy míg eddigi példáink, ha nehezen is, de filmként értékelhetőek voltak, dr. Boll (irodalomból doktorált az úr) alkotásai önálló műfajt teremtettek, a rossz videojáték-adaptációét, ami érthető módon nem tett jót az eredeti műfaj iránti bizalomnak.

Mint ember is nagyon érdekes figura Boll doktor, interjúi alapján messze nem olyan hülye, mint amilyennek a legtöbben nézik (vagy amennyire a filmjeiből következne), egyszerűen csak egy egocentrikus, rossz ízlésű filmes, aki ugyanakkor remek üzletember, és sikeresen hasznot húz abból, hogy a világ legrosszabb filmesének tartják. A lehírhedtebb akciója a Raging Boll nevű esemény volt, amikor is, megunva a sorozatos lesújtó kritikákat, kihívta bokszmeccsre tíz olyan kritikusát, akik kettőnél többször írtak róla lehúzóan. Az egészet persze nagy makertingkampány előzte meg, tovább rontva a rendező ázsióját, ugyanakkor tudjuk, nincs rossz hírnév, csak hírnév van. Mellékesen Uwe mind a tíz meccsét nyerte.

Dr. Uwe Boll, a harcos

Boll bevallottan nem szereti a videójátékokat, az egyetlen ok arra, hogy az általa rendezett játék-filmek száma eléri a tízet, elmondása szerint az, hogy mivel már van egy kialakult rajongóbázisa a játékoknak, jobb befektetés ilyen filmeket csinálni, mint eredeti forgatókönyv alapján dolgozni. A ő esetében ugyanakkor az sem igaz, hogy kifejezetten jó játékokat dolgozna fel, talán azért is van ez így, mert az azokat kiadó cégek nem alacsonyodtak olyan szintre, hogy az ő kezébe adják a jogokat. Néhány cég így is befuccsolt és megszakította a munkakapcsolatot vele a film elkészülése után, például a Gas Powered Games, amely a Dungeon Siege nevű szerepjátékot készítette. Szegény Boll filmjének folytatását már a jogok nélkül készítette el (az eredeti film In the Name of the King: A Dungeon Siege Tale néven futott, a második rész pedig az In the Name of the King 2 címet kapta).

A House of the Dead című horror volt az első alkalom, hogy dr. Boll játékhoz nyúlt. Az eredményt később sem igazán sikerült alulmúlnia, pedig istenesen próbálkozott. Néhány fiatal egy rave party helyszínéül szolgáló szigetre igyekszik, ahol kiderül, hogy a teljes bulis fiatalság zombivá változott. Szerencsére az őket szigetre tevő hajóskapitány egyúttal fegyvercsempész is, úgyhogy kezdetét veheti a film játékidejének nagyrészét kitevő, minden értelmet nélkülöző és rosszul kivitelezett lövöldözés, robbantgatás, vagdosás. A film úgy igyekszik felidézni az eredeti (amúgy egyszerű zombiölős) játék hangulatát, hogy meglepetésszerűen kapunk bevillanó képeket a konkrét játékból, de anélkül, hogy bármilyen szinten is tudnánk kötni azokat a filmhez. Másképp fel sem tűnne, hogy ennek az alkotásnak bármilyen köze lenne a játékhoz, szóval ilyen szempontból érthető az igyekezet.

Kép a House of the Dead című filmből

Két évre rá, 2005-ben következett egy újabb horror-játék filmje, az Alone in the Dark. Itt már mondhatni elegánsabb volt Boll, és egyszer sem vágott be játékrészletet. Ez teljesen másképpen rossz film, mint az előző, egyszerűen csak irtó rossz történet, CGI, színészi játék, dialógusok jellemzik. Az eredeti játék egy túlélőhorror volt (aki nem tudná, az milyen: van öt golyód, jön rád húsz szörny), a film pedig egy zavaros, misztikusnak tűnni próbáló akciófilm, szóval minden ízében sikerült mellélőnie. Ennél sokkal több szót nem érdemes vesztegetni a Christian Slater és Tara Reid (aki egy tudóst játszik – már itt bukik a film) főszereplésével készült ópuszra, filmes elrettentő példaként érdemes megnézni, aztán elfeledni.

Kép az Alone in the Dark című filmből

Rögtön ebben az évben készült el egy másik adaptáció is, a Bloodrayne című, középszerű vámpíros játéké. A Terminátor 3 Halálosztójaként megismert Kristanna Loken festette vörösre a haját, valahogy Michael Madsent és Ben Kingsleyt is sikerült megfűzni egy-egy szerepre Bollnak eme csodálatossághoz. Rayne amolyan női Blade: anyját vámpír harapta meg születése előtt, szóval ő félig maga is vámpír. Egy cirkuszban léptetik föl, aztán persze kiderül, hogy ő a kiválasztott, akinek a Kingsley játszotta Kagan vímpírvezértől kell megmentenie a világot a 18. századi Romániában. Az eredeti játék harcjelentei voltak a legerősebbek – sajnos ezt a filmnek semmilyen szinten nem sikerül visszaadnia, pedig ha ez a rész működött volna, a Mortal Kombathoz hasonlóan azt lehetett volna mondani, hogy legalább az eredeti hangulatot visszaadta volna a film. Így viszont az egyik legrosszabb vámpíros film lökte tovább a facöveket a videójáték-adaptációk szívébe.

Játsszunk orvosost!  – A videójáték-film problémáiról 1. (3)

Ezután jött a kivétel, a már említett Dungeon Siege. Sokan megköveznének ezért, de én akkor is azt mondom, azt kell mondanom: ez egy jó film. És nem is feltétlenül csak a Boll-univerzumban. Megvannak az óriási hibái, a pocsék színészvezetéssel továbbra is sikeresen elfeledteti magát, de annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvet ezúttal nem Uwe jegyzi, határozottan értékelhető és érdekes, és mindenképp eredetihez közelítő film született. A Jason Statham játszotta (és elmésen elnevezett) Farmer nevű farmer faluját megtámadják az ork-koppintás krugok, gyermekét megölik, feleségét elrabolják. Ő erre felkerekedik, hogy megmentse aráját, közben pedig becsatlakozik a királyságban dúló háborúba, ahol győzelemre vezeti a királyt trónkövetelő unokaöccse és szörnyei ellenében.

Az eredeti Dungeon Siege egy kissé primitív történetű játék volt, de olyan jól sikerült a harcrendszere, hogy ma is nagy becsben tartják a játékkedvelők. Itt meg is mutatkozik persze az alapvető különbség, célkitűzés a játék és a film médiuma között: a játékoknak nem feltétlenül szükséges jó történetük legyen ahhoz, hogy működjenek, nagyon sok sikeres példány csak a jól sikerült harcokról, autózásokról, ilyesmikről szól. Ritkán lehet ezt filmre ültetni, hiszen a moziban azért többre van szükség általában. Mondhatnánk persze, hogy „hát akciófilmek, horrorok, miegymás – azért ott nem a jó történet a lényeg”, szerintem pedig igen. Az igazán jól sikerült műfaji klasszikusok mindig is többről szóltak, mint ami felületileg feltűnt. A karakterek érdekessége, konfliktusai mindig nagyon fontosak voltak, még ha észrevétlenül is, a technika másodlagos volt, remek CGI-jal vagy bunyózással is feledésbe merültek a filmek, ha nem volt mögöttük semmi.

Boll tud jó filmet is csinálni? (Dungeon Siege – játék és film)
Játsszunk orvosost!  – A videójáték-film problémáiról 1. (4)

A Dungeon Siege is elsősorban ezért működik: bár a legjobb részei mindenképpen a harcjelenetek (ezzel pedig hű az eredetijéhez), közben viszont a szereplők között nagyon is érdekes viszonyok merülnek fel, amelyek a cselekvéseiket irányítják. Persze nem elsősorban a tökéletesen, standard kardos akcióhős főszereplő körül – az ő sztorija és motivációja elég egyszerű –, hanem a mellékszereplők között is akad egy-két érdekes konfliktus. A legjobb jelenet akkor történik, amikor a lázadó unokaöccs seregeit leverik a Tarish kapitány által vezetett királyi seregek. Fogságba kerül a gonosz Fallow herceg is, akit a kapitány egy párbaj során készül megölni a trónkövetelésért. A végső csapás előtt azonban megjön a hír: meghalt a király, ez pedig Fallow herceget teszi meg soros királynak (csak vérségi alapon lehet örökölni a birodalomban). A kapitány kezében meg is áll a kard: most mit csináljon? Érdekes és eredeti probléma, és van még ehhez hasonló ebben a filmben.

Természetesen, már csak azért is, mert Boll-film, hivatalból most is nagy utálat övezi a filmet, pedig az ő művei közül ez áll a legközelebb ahhoz, hogy tisztességes adaptációja legyen eredetijének. A csoda persze azért csoda, mert ritkán történik: Boll további (legalábbis eddigi) filmográfiájában hiába keresünk egyéb értékes játék-filmet. A Bloodrayne-folytatások az első résznél is rosszabbak, a Far Cry butább, mint lövöldözős eredetije (és messze nem olyan szórakoztató), egyedül még a Postal az, ami nem szégyeníti meg a játékot, amelyből inspirálódott. Ugyanakkor mivel az eredeti játék is elsősorban ízléstelenségéről híres (Paradise kisvárosban kell mindenféle ökörséget végrehajtani, halomszámra ölni az embereket olyan fegyverekkel, mint a macskafenék-által hangtompított shotgun,  időközben pedig felbukkannak arab terroristák, világvége-kultikusok, ja és persze, bármikor bárkit lepisilhetünk), ez nem túl nagy érdem.

Egy (túl) termékeny alkotó munka közben

Dr. Uwe Boll egyszemélyben a videójáték-filmek rákja: többet tett a műfaj szenvedéséért, mint bárki más. Itt már szó sincs arról, hogy a stúdiók nézik hülyének az embereket, hiszen Boll nem tőlük szerzi a pénzét, hanem németországi befeketetői csoportoktól, és a rosszhírű filmjeinek DVD-eladásaiból általában vissza is hozza azt (ráadásul van egy érdekes adózási és támogatási rendszer Németországban, ami az filmek támogatásáért adókedvezményt biztosít a befeketetőnek). A hírnevét viszont rontotta az egésznek, és elég nehezen lehet így elvárni a stúdióktól, hogy nagy neveket, alkotókat és sok pénzt fektessenek videójáték-adaptációkba. Ezúttal viszont a biztos céközönség és a pénzhajhászat még jót is tehet a műfajnak, mert nem halt meg teljesen, bár a fejlődése mindenképpen lassúbb, mint Boll nélkül lett volna.

(Folytatjuk!)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk