Szabó R. Ádám

/ / /

· írta

Meggyógyulhat? A videójáték-film problémáiról 2. Tanulmány

Cikkünk előző részében megállapítottuk, hogy a játékadaptációk rendezői valószínűleg értelmi fogyatékosnak tekintették nézőjüket, és elszörnyülködtünk-csodálkoztunk Uwe Boll remekein. De talán van még remény.

Napjainkban, gyáván, közepesen

A játékadaptációk manapság a középszerűségtől szenvednek. Pénzügyileg a legsikeresebb mai napig a sokadik részét élő Resident Evil-sorozat. Elég standard filmek, pontosabban mindegyik csak az elsőt ismétli, ami nem volt rossz, de ettől még jó sem. A többi adaptáció mind egy-egy önálló kórkép, egy-egy problémát példáznak.

Resident EvilKép "a kaptárból" (Resident Evil)

A Max Payne baja az, hogy nem bízott eléggé a forrásában. Az eredeti játék is egy örök példa arra, hogy a játékok milyen dolgokat emelnek át a filmekből, hiszen már sztorija is egy örök filmes klisé: rendőr feleségét és gyerekét megölik, Max bosszút esküszik és felkutatja a gyilkosokat, közben gyönyörű bullet-time tűzharc során végez az útjába kerülőkkel. Képileg és történetileg erősen filmes volt a játék, tehát azt gondolnánk, könnyű is médiumot (vissza)váltania.

Max Payne
Max Payne (2)

A játék története azonban bármilyen filmes, mégis sekélyesebb, mint egy átlag filmé, ezért aztán adaptáláskor fel kellett tuningolni. Valamiért nem a sokkal egyszerűbb (és valószínűleg hatásosabbnak ígérkező) noir felé vették az irányt, hanem egy Constantine-hangvételű nyomozós, angyalos, demonos (valkűrös) bukás és megváltástörténet felé. Ez viszont felbőszítette a rajongókat, és nem is tud elég eredeti lenni ahhoz, hogy igazán érdekes legyen. Az egyszerűség néha több, az eredeti kiindulóponttól eltérni pedig ebben az esetben sem vált be.

HitmanA csendes bérgyilkos két változata

A legnagyobb csalódást számomra a Hitman okozta, hiszen az alapjáték minden, csak nem sablonos: egy kopasz, génlaborban kifejlesztett csendes bérgyilkost alakít a játékos, akinek különböző módszerekkel kell eltennie a célszemélyt láb alól. Mindehhez (akkoriban) élethűnek számító grafika, hangulatos zene, gyönyörű helyszínek és remek történet társult. A film pedig mindet képes volt mégis lerántani a mediokritás mocsarába, nem nyúltak a sztorihoz elég bátorsággal az alkotók, így pedig csak egy gyenge Bourne-utánérzet lett, hangulatilag merőben idegenül az eredetitől és színvonalában lemaradva a filmes elődtől. Jason Bourne kasszasikerré válása megnyitotta az utat a bérgyilkos főszereplők előtt, azonban még mindig nagy bátorság kellett volna ahhoz, hogy érdemeben tárgyalják  a Hitman-film készítői a felmerülő etikai kérdéseket (ami például a Dextert jellemzi). Amit játékban szabad csinálni és megmutatni, azt blockbusterben még nem, vagy legalábbis bátornak kell lenni hozzá.

Lara Croft - Tomb Raider

Volt még két problémamentes kalandjáték-adaptáció is, a Tomb Raider Angelina Jolie-val és a Prince of Persia Jake Gyllenhaallal. Mindketten nagy sztárok, a stúdió fektetett is pénzt a filmekbe, és eléggé ártalmatlanra is sikerültek ahhoz, hogy ne nagyon lehessen róluk beszélni. Alapvetően ezzel a vonallal nincs is baj: egyszerű, de szórakoztató, pontra tett filmek, kiszolgálják a rajongókat és az új nézőket is. Visszatérve viszont a párhuzamra a képregényfilmekkel, azokat sem ez a vonal emelte fel, maximum stagnálást, időt biztosít a műfajon belül, az előrelépés minimális.

Összegzésként, reménykedve

Az eddigi próbálkozások jobbára elhasaltak, így vagy úgy. Volt, aki rosszul fogta fel az alapanyagot, volt, aki hülyének nézte a befogadókat, van, aki pedig egyszerűen csak rossz. Tény, hogy a két médium alapjaiban különbözik egymástól, itt nem áll fenn az a fajta egymásra hatás, ami a film és a képregény esetében létezik. Ott a két, csaknem egyidős műfaj együtt fejlődött és alakította ki a maga montázsát, nyelvét. A videójáték nagyon fiatal műfaj a másik kettőhöz képest, és kérdéses, hogy tud-e valamit hosszútávon hozzáadni a film nyelvéhez (a film már megadta a magáét a játékoknak). Egy közös célt kellene kitűzni ahhoz, hogy valami izgalmas, kevert alkotás, kísérlet, vagy legalább egy igazán jó film létrejöhessen.

Ennek pedig túl kell mutatnia a marketingen, és azon is, hogy a videójátékokat egyszerűen csak a következő képregényfilmekként fogja fel. Egyelőre ugyanis az is érzékelhető, hogy a készítők úgy közelítik meg a forrásanyagot, mint régen egy-egy szuperhőst: külsőségeiben. Ha az adott játékban van bullet-time, rakjunk bele mi is két snittet. Ha a hős bajuszos, rakjunk mi is neki bajuszt. Talán itt is a Nolan-út lenne a megoldás: egy szerzői filmesnek kellene hozzányúlnia elsősorban a témához, a konfliktusokhoz, nem pedig a technikai részekhez.

HitmanFassbender következő szerepe?

Az említett játékok is mind meséltek történeteket, tárgyaltak és vetettek fel etikai kérdéseket, de legalábbis remekül szórakoztattak. Hasonló sokszínűséget várnék el továbbra is ettől a filmes műfajtól. A képregényfilmeknek is szükségük volt felnövésre, arra, hogy a hollywoodi gépezet is rájöjjön, megéri jó filmet adni a népnek. Én bízom az alkotók következő generációjában is, amely már játékokon nőtt fel, és van valami mondanivalója is ezek kapcsán. Addig, amíg ez megtörténik, még reménykedni szeretnék az Assasin’s Creed-filmben (állítólag Michael Fassbenderrel a főszerepben!). Talán már tanultak valamit odaát az elmúlt 20 év alatt, és lassan eléri a játék-film a pubertáskort. Remélhetőleg ezek mind gyermekbetegségek, és a műfaj idővel magától kinövi őket, előbb-utóbb pedig még Boll is kiöregszik a szakmából. S akkor talán majd megszületik a játékadaptációk Sötét Lovagja is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk