A Forma-1 mítosza

Ron Howard: Rush / Hajsza a győzelemért

Száguldás, Ferrari, szerelem: erre koncentrál az első közönségsikerként elkönyvelhető Forma-1-film, amelyben Thor már az első jelenetekben megfekteti Margaery Tyrellt. A tempó később sem apad, folyik a pezsgő, a McLaren és a hollywoodi rivalizálás, na meg a haverzsaru-összest megszégyenítő, lezser egysoros-beköpés is.

Forma-1-es filmet forgatni Európában olyan, mint baseballosat Amerikában: a közönsége meglesz, ha a hatáskeltés működik, akkor lényegtelen a minőség. Hogy mégsem zúgnak el mellettünk sorban az autóversenyzős mozik olyan elánnal, ahogy a DVD-piacra érkeznek a kebeldagasztó baseball-mozik, az rejtély: hiszen pont a Hajsza a győzelemért eksztatikus fogadtatása bizonyítja, hogy nem kellenek ide se magvas gondolatok, se újszerű esztétikai találmányok, elég egy felturbózható true story és pár zsigerbe vájóan izgalmas F1-es futam. Az amerikai Ron Howard filmje annyit tesz hozzá a korábbi felületes autóversenyzős mozikhoz, hogy a valóságból veszi, ám szemtelenül mitizálja hőseit, a brit James Huntot és az osztrák Niki Laudát. Ahogy egy heves, vérre menő sportküzdelemben a külvilág, úgy a filmben a Hunt-Lauda párharcon kívül minden más kiesik a látókörből, miközben a pár szóval leírható – hedonista playboy vs. szakmai zseni – főhősök futamról futamra egymásnak feszülnek.

Kép a Rush (Hajsza a győzelemért) című filmért

Ron Howardnak sikerült Hollywood nyelvére átültetni a sportot: a Frost/Nixont és A királynőt is jegyző Peter Morgan forgatókönyvíró megfogalmazásában a Hunt-Lauda párharc a versenyszellem dicsérete – előrágott tanulság: „áldás is lehet, ha van egy ellenséged” –, így nem csoda, ha a Forma-1 iránt közömbösebb amerikaiak is zabálják a filmet. Ami részben érthető is: a Hajsza a győzelemért jobb pillanataiban egy érdekfeszítő sportfilm, ahol a tesztoszteronnál csak az adrenalin csöpög többet. Köszönheti ezt erős alapanyagának, amely főként a két pilóta 1976-os évadára koncentrál, amikor Lauda a Ferrari, Hunt pedig a McLaren színeiben versenyzett. A kocsiját folyamatosan fejlesztő, a végletekig racionális Lauda és az életet meg a nőket két kézzel habzsoló, ösztönös zseninek kikiáltott Hunt rivalizálása nem csak lebilincselő versenyekben, de tragikus fordulatokban is bővelkedik.

Kép a Rush (Hajsza a győzelemért) című filmért

A Hajsza a győzelemért viszont csak a Forma-1 futamok izgalmát képes maradéktalanul átadni – igaz, azt azok számára is, akik élből nem kedvelik ezt a sportot. Anthony Dod Mantle operatőr ugyanis mindent megtett, hogy a film ne hasonlítson egy mezei Forma-1 közvetítésre: a versenyző autókban lőtt, remegős-száguldó képsorok, a pálya mellett, a fűben lapuló kamera beállításai, vagy épp Hunt szubjektív futam-vizualizációja még azokat is a moziszékbe szögezhetik, akik véletlenül se kapcsolnak vasárnap délutánonként a Forma-1 adásokra. Néhol úgy tűnik, mintha túl bőkezűen mérték volna a digitális utószínezéseket, és a kamera is többet rángatózik egyszer-kétszer, mint egy Bourne-filmben, ám az elzárhatatlanul ömlő esőben zajló japán futamot vagy akár a korai Forma-3-as meneteket is kellő vizuális kreativitással ültették át a szélesvászonra.

Kép a Rush (Hajsza a győzelemért) című filmért

Ha viszont kicsit pihentetni kéne a motort, a Rush akkor is tövig nyomja a gázt: a futamok közötti drámai jeleneteken úgy trappol át a film, mint a kötelező bemelegítő körön, és a főhősök portréját sem árnyalja egy szemernyit sem. Lauda és Hunt rivalizálása a buddy movie szabálykönyvet követi lapról lapra, ugyanolyan hévvel gyűlölik egymást, ugyanolyan élvezettel köpik a csattanós egysorosokat, és ugyanolyan nagy szívvel tisztelik egymást a könnycsorgatós fináléra, mint Eddie Murphy és Nick Nolte vagy Jackie Chan és Chris Tucker. Morgan ugyan mind a Huntot is Thorként játszó Chris Hemsworth-nek, mind a karrierje talán legjobb alakítását nyújtó Daniel Brühlnek elszór pár jó poént, de néha egészen fájó, ahogy otromba karakterábrázolási közhelyekhez nyúl. Kezdve Lauda apjától való elhatárolódásától („Lépj be a családi vállalkozásba, fiam. / Majd megbánod ezt, amikor világhírű versenyző leszek.”) Hunt és felesége megismerkedésén-összeházasodásán keresztül (két perc beszélgetés után, viccből: „Nincs kedved véletlenül megházasodni? / De.”, snitt, hullanak a virágok) a finálé narrációban összegzett tanulságáig és karakterjellemzéséig(!). Ráadásul mivel Howardék műve nem a valóság, hanem a mítoszok talaján lépked, meg sem próbálja problematizálni a Forma-1 ún. aranykorát, a túl keskeny, bukótér nélküli pályák alulbiztosítottságát, az életveszélyes kocsikat, az évenkénti egy-két halálesetet. A Hajsza a győzelemért olyasfajta film, ami modern kori lovagokként tekint csontgazdag, szórakozásból versenyző pilótáira, akik szembenéznek a halállal és kicselezik azt – és amit dialógusban, ilyen árnyaltsággal ki is fejtenek a fináléban, majd egy útravaló poén társaságában a végkövetkeztetést is levonják nekünk.

Kép a Rush (Hajsza a győzelemért) című filmért

A Hajsza a győzelemért így olyan lesz, mint egy Forma-1-es képregény: túlzó, elnagyolt, de többnyire izgalmas. A forgatókönyvírás a kreativitás és az egyéniség leghalványabban pislákoló szikráját is nélkülözi, a történet kiszámíthatóan, de padlógázzal veszi be a kötelező kanyarokat, és pár ügyesen elejtett poén segít elfeledkezni arról, hogy a film tartalma és tanulsága sem maradandóbb, mint az aznapi Oravecz Nóra-szentencia. Hogy mégis ennyire pozitív a fogadtatása, az elsősorban a valóságból átemelt és szórakoztatóan heroizált főhőseinek, az érdekfeszítően felrajzolt F1-futamoknak, valamint a versenytársak hiányának köszönhető – elvégre még nem futott be a mozikba egyetlen, igazán jó Forma-1-es film sem. A Rush sem az, de a belepumpált adrenalin két óráig sikeresen feledteti ezt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó