Kung-fu-ra hangolva

Wong Kar-wai: The Grandmaster / A nagymester

Hat éve jelentkezett utoljára nagyjátékfilmmel Wong Kar-wai (A távolság íze ráadásul angol nyelven készült, hollywoodi szereposztással), és tizenkilenc esztendeje készítette életműve egyetlen harcművészetinek nevezhető opuszát, Az idő homokját. A hosszabb „pihenő” után úgy tűnt, visszatér ehhez a műfajhoz – akik azonban ezt várták, csalódhattak: A nagymester nem harcművészeti film, még ha elsőre annak is látszik.

Wong Kar-wai ezúttal sem tagadta meg önmagát: egy ízig-vérig zsánerkeretet igénylő történetben azokról a „nagy témákról” mesél, amelyek mindig is foglalkoztatták – s amelyek már a ’94-es művét is megkülönböztették a kínai/hongkongi harcművészeti filmek átlagától. Csakhogy ezt úgy teszi, hogy közben gyakorlatilag minden lehetséges megközelítési és értelmezési módozatot leépít, és – a hongkongi mester elkötelezett híveként is kénytelen vagyok kimondani – láthatóan ügyetlenül egyensúlyoz a különböző műfaji sajátosságok keltette elvárások között. A nagymester nem wuxia, nem melodráma és nem életrajzi film, illetve mindezek együtt, mégis mindegyikből túl kevés ahhoz, hogy koherens egésszé álljon össze.

Pedig a film minden szempontból ígéretesen indul, és rögtön a mélyvízbe rántja nézőjét: egyetlen férfi küzd zuhogó esőben félhadtestnyi támadóval, és még a kalapja sem rezdül, miközben rommá veri őket. Ebben a jelenetsorban minden ott van, amiből ráismerhetünk Wong stílusára: a lassított, túlesztétizált képek sorozata, a harcjelenet szinte balettszerűen artisztikus koreográfiája, amit csak azok tulajdoníthatnak a Mátrix hatásának, akik sem wuxiát, sem Wong Kar-wai-filmet nem láttak életükben. A legyőzhetetlennek bizonyuló harcos a kínai harcművészet legendás figurája, Ip Man (vagy Jip Man, ahogy tetszik), akit – a tömegkultúra áldásos hatásmechanizmusának köszönhetően – a világ nyugati felén Bruce Lee tanítómestereként tartanak számon leginkább, és akinek az alakja már féltucatnyi filmet inspirált. A hongkongi akciómozik sztárjának ugyan semmilyen szerep nem jut a filmben, de a mester–tanítvány viszonynak annál inkább – a mester lánya–tanítvány viszonyról nem is beszélve.

A nagymester a 30-as évektől, Ip Man negyvenéves korától kezdődően követi hősünk – akit, mondanunk sem kell, Wong állandó színésze, Tony Leung Chiu Wai alakít –  pályáját, miközben a háttérben megelevenedik Kína (s azon belül, majd kívül Hongkong) vérzivataros huszadik századi történelme, japán megszállással, ellenállással és kollaborálással, s csak úgy röpködnek az európai/nyugati fülnek nem túl ismerősen csengő kung-fu iskolák és stílusirányzatok nevei, a szentenciaszerű, életbölcsességeket summázó párbeszédek, Észak és Dél rivalizálása, s mindez olyan sűrűségben, amit még a távol-keleti kultúra iránt érdeklődő nézők is nehezen tudnak követni. Klasszikus, epikus hömpölygésű életrajzi filmmel állnánk szemben tehát, ha rendezőnk nem bánna oly nagyvonalúan... magával az életrajzzal. Nem az élettörténet ténybeli hűségét kérem számon (elvégre A nagymester nem dokumentumfilm) hanem a filmbeli életsors belső koherenciáját. Wong néhol egészen arcpirítóan hanyag megoldásokat enged meg magának: például amikor rövid inzertben tudósít olyan (vélhetőleg fontosnak találtatott) történésekről, amelyeknek sem előzményük, sem következményük nincsen (a főhős feleségét egyszerűen eltünteti, hogy a végén, egy odavetett feliratból értesüljünk korábbi sorsáról), vagy amikor hosszú ideig valósággal elfeledkezik a főszereplőről, hogy párhuzamos – és a történet szempontjából nem mindig releváns – cselekményszálakat bonyolítson le (ha valaki meggyőzően elmagyarázza, mi a szerepe a Borotva fedőnevű nacionalista ellenállónak, meghívom egy italra). Mert van itt háború, családi bosszútörténet, klánharcok és egy leheletfinoman kibontakozó szerelmi szál is.

Az elbeszélést strukturáló, a hagyományos wuxiákhoz képest meglepően realisztikus harcjelenetek hátterében pedig hull a hó és esik az eső, lassított képsorokon szálldos a cigarettafüst, a kamera a tárgyak, oszlopok, keleti kelmék és világvégi vízfelszínek textúráját hozza érzékletesen közel – ahogy az egy Wong Kar-wai-filmhez illik. És ez csak félig-meddig irónia. A hongkongi auteur védjegyének számító vizuális stílust lehet ugyan manírnak tekinteni (én továbbra sem tekintem annak), de filmjét most is ez teszi összetéveszthetetlenné – no meg az a nemes, már-már a Szerelemre hangolva atmoszféráját idéző melankólia, amely áthatja Ip Man és a korábbi kung-fu nagymester lánya, Gong Er (Zhang Ziyi) kapcsolatának minden képkockáját. 

S bár a melodrámai szál kétségkívül hátráltatja a cselekmény előrehaladását, mégis ez a beteljesületlen szerelem adja meg Wong filmjének kulcsát: a harcművészet mint becsületkódex, mint morális tartást, identitást, sorsot meghatározó élethivatás eszméjét. Wong Kar-wai tehát nem harcművészeti filmet készített, hanem a harcművészet filmjétA nagymester esetlenségében is grandiózus hommage egy letűnt életszemlélethez. És ez teszi értelmezhetővé az utolsó, kikacsintós kérdés – „Neked mi a stílusod?” – szomorú iróniáját is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.