Pernecker Dávid

/ / /

· írta

„Se ölelés, se tanulás.” Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld Tanulmány

Idén immáron 15 éve, hogy befejeződött Jerry Seinfeld és Larry David kultikus sorozata. Másfél évtizede tehát már annak, hogy a cinizmus királyaként felavatott Jerry szögre akasztotta emblematikus pufi ingét, hogy a mélyneurózisában tobzódó George megmentette egy bálna életét, hogy a meghatározhatatlanul flepnis Kramer kiadta a kávézóasztallá alakítható könyvét a kávézóasztalokról, hogy a teljesebb életet hiába kutató Elaine eljárta sokkolóan béna táncát.

A szentimentális felhangokat epizódjaiból következetesen kipurgáló Seinfeld ugyanakkor a mai napig minden tévékomédiák legnárcisztikusabb, leggyermekdedebb apostolaként éli ki tudja már hányadik tengerentúli ismétlését. Fináléját többen nézték, mint a Super Bowlt, a TV Guide minden idők legjobb sorozatának nevezte, az E! az első helyen említette a 90-es éveket méltató listájában, idén pedig az Amerikai Írók Szövetsége a The Sopranos mellett a televíziózás legjobban megírt sorozatnak választotta. Hasonló szellemben történő méltatását pedig feltehetően napestig lehetne folytatni. A Seinfeld ugyanakkor több volt egy egyszerű szituációs komédiánál. Nemcsak, hogy briliáns modorban beszélt a kilencvenes évek szocio-, pop-, és tévékultúrájáról, végérvényesen meg is változtatta azt. Megrázóan új humorának visszhangja pedig a mai napig – túlzás nélkül – ott rezonál a jelenleg népszerű vígjátéksorozatok mindegyikében.

„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld

Seinfeld és David fogta a 90-es évek előtt bejáratott, egyértelműen haldokló sitcom-formulát, és – még az sem kizárt, hogy tudat alatt – hozzáigazították az ezredfordulóhoz egyre gyorsabb tempóban menetelő nézők világpercepciójához. Egy stresszben megmártott nap után senki nem volt már kíváncsi ugyanis A farm, ahol élünk redundáns és képmutató kamuerkölcsére. Azok az idők elmúltak. A Seinfeld határozottan megtagadott elődeinek porosan araszoló lineáris szerkezeti és morális logikájával szemben definiálta önmagát. Mint a Monty Python társaság Repülő Cirkusza utáni első igazán nagyot újító – mondhatni posztmodern – televíziós rémalak, a Seinfeld kíméletlenül magába olvasztotta és a felismerhetetlenségig átdolgozta a modern otthonülős családkomédiák csontszerkezetét. Eredetisége az eredetiség kutatásának elutasításában, a már meglévő minták új életre keltésében rejlik.

A korabeli szituációs komédiákba billogként beégetett ismétlődő struktúra ugyanis mintha önmagából fordulna ki az olyan kultikussá vált epizódokban, mint a The Chinese Restaurant, a The Subway vagy a Parking Garage. Az egyikben Jerry és sleppje – a műforma 20 percét kitöltve – egy kínai étterem előterében arra vár, hogy üres asztalhoz jussanak. Mind a helyszínből eredő kamaradarab-jelleg, mind pedig az epizód időkezelése is radikálisan törte meg a nappaliban trécselő családtagok által meghonosított szerkezetet. Ezen epizód nem kevésbé zavarba ejtő ellentétpárjaként pedig a teljes egészében a földalattiban játszódó szeparált jelenetsorokban a főszereplők külön metróútvonalakon kalandoznak, és alig érintik egymás szekvenciáit. Az epizódban pedig, melyben a sutyerák négyes egy mélygarázsban elveszve keresi Kramer kocsiját, felsejleni látszik a Seinfeld felmenőinek hamvait szerteszét szóró Samuel Beckett alakja is. Ezek az epizódok természetesen kivételek – ahogy a híres The Betrayal is, mely nem más, mint Harold Pinter inverz narratívával trükköző színdarabjának szemtelen megfricskázása.

„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld (2)

A Seinfeld felépítése ugyanakkor nem csak e szélsőséges formabeli testcselek által válik kimagaslóvá. A négy tőrőlmetszett morális zsákutca történeteinek hihetetlen kulturális hatása ugyanis a sorozat forradalmi narratív struktúrájának is köszönhető. A Seinfeld előtti egy-két évtizedben a tévékomédiák epizódjai nagyjából hét-nyolc hosszabb jelenetből épültek fel. Ezt a viseltes és lassú – de napjainkban pergőbb formában még létező – narratív szerkezetet fektette két vállra Seinfeld és David azáltal, hogy minden egyes epizódban rendre öt-hét történethúrt pendítettek meg egyszerre, melyeket nagyjából húsz és negyven közötti szélvész-sebes jelenetben bontottak ki. Seinfeld és David (valamint természetesen az egyre bővülő írógárdájuk) úgy engedi külön utakra főszereplőit, hogy a köztük meglévő közelség integritása sosem csorbul. Mindezt a következetesen beiktatott kávézó-jelentek narratív csomópontjaival érik el, melyek során az egyes izolált történetek egy-két egészen zseniális dialógus során összeütköznek, átértékelődnek, és általában valamiféle erkölcstani pöcegödörben végzik. Ha pedig a kávézó a karakterek közti kvázi-intimitás epizódokon belüli konzisztenciájának tömegközpontja, akkor a Larry David által létrehozott flexibilis kontinuitás az évadok közti kapcsolat záloga. Azáltal ugyanis, hogy mellékszereplők, motívumok, szövegfordulatok, és események jutnak újra és újra szerephez akár több epizód, akár több évad múltával is – Kramer például két évad elteltével találja meg elhagyott kabátját – kialakul egy tágabb nézői rálátás a sorozat térbeli-időbeli kontextusára, s így még az egymáshoz sehogy sem kapcsolódó epizódok is kényelmesen beilleszthetőek lesznek egy képzelt, nagy Seinfeld-krónikába.

A Seinfeld továbbá a komédiasorozatok felütését is örökre megváltoztatta. Azáltal, hogy a barátságot előtérbe helyezvén eltávolodott a családtematikától, nem csupán a belőle klónozott haversorozatoknak (Jóbarátok, Elle, Így jártam anyátokkal, és lehetne folytatni) tárta ki a kaput, hanem a kilencvenes évek nyomorult gyerekkorán átvergődő, önállósodó középgeneráció hangadójává is vált. Középkorú, gyökértelennek tűnő, felszínes, megkeseredett és önző karaktereiben a friss pályakezdők könnyedén megtalálhatták a hivatkozási pontokat. A Seinfeld számukra egyszerre volt magyarázat, remény, és katartikus generációs ellenélmény. A felgyorsuló-kiüresedő életbe csöppentek egyfajta közösségteremtő bokszzsákja lett, melyen ki tudták élni a munkanapok morózus rutinjának frusztrációit. Az első olyan sorozat volt tehát, mely kortársainak készült. Precíz és intelligens felépítése referált nézőinek világpercepciójára – és ami még fontosabb: nem becsülte le agytérfogatukat.

„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld (3)

Ugyanakkor még e demográfiai célterület számára is meghökkentő volt a sorozat karakterkezelése. A Seinfeld ugyanis felszámolta azt az axiomatikus tendenciát, miszerint a főszereplők életének, attitűdjeiknek és vonásaiknak semmi köze nem lehetett az őket alakító színészekéhez. Ennek egyértelmű indikátora, hogy a stand-up komikus Jerry Seinfeld a stand-up komikus Jerry Seinfeldet alakítja. Továbbá egy hasonló, de burkoltabb önreflexió keretén belül Larry David is megjelenik a sorozatban – megannyi leplezett-leplezetlen vendégszereplése mellett – hisz az idegroncs George Costanza az ő alteregója. A Seinfeld főszereplői mindemellett tökéletesen testesítik meg az adott korszellem és szocio-kontextus által darabokból felépített – egy újabb posztmodern jegy – variálódó, sokszínű, központnélküli identitásokat. Szinte alig múlik el Seinfeld-epizód anélkül, hogy a „reményt a reménytelenségért feladó” George ne hazudná darabokra önmagát, vagy ne adná ki magát valaki másnak – építésznek, esetleg tengerbiológusnak. Szemérmetlenül összeollózott személyiségében ugyanakkor mind Kramer, mind pedig Elaine is osztozik. Motivációjuk ebben pedig a színtiszta önzőség, nyereségvágy, hülyeség, vagy csupán mezei rosszindulat. Tudatos és tudattalan, de mindenképp fergetegesen nevetséges hitvallásuk saját világukról folyamatosan formálódik, reformálódik, és deformálódik, elképesztően egoista módon összefabrikált átlátszó ideológiáikban pedig csak egy valami biztos: a végzetszerű bukásuk.

Az a mennyiségű felemelő inkongruencia – egy zengzetes fogalom, amelyet a Seinfeld emelt be a sorozat-diskurzusba – mely e nagyszerű karaktereket és tetteiket jellemzi, a sorozattörténelemben döbbenetesen újszerű volt. De mi is ez az inkongruencia? Az inkongruens ember nincs tisztában önmagával, nincs valós hitelességképe saját személyiségéről. Úgy véli, hogy semmi baj a viselkedésével, s így a legretardáltabb cselekedeteit és gondolatfoszlányait is képes egy csettintéssel igazolni. A Seinfeld hősei pedig ebben a szellemben próbálnak meg újra és újra némi sajátosan felfogott értelmet kinyerni az őket körülvevő világból – az már más kérdés, hogy mindenkori szándékuk alapjaiban véve etikai tévedés. A mindebből kialakuló karakterközi- és erkölcsi kataklizmák pedig újabb- és újabb formákban tűnhetnek fel, mivel az inkongruens ember képtelen tanulni a hibáiból. Seinfeld és David híres mantrája – „Se ölelés, se tanulás.” – is e centrális fogalomból ered.

„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld (4)

A Seinfeld karakterei az inkongruencia mintapéldányai, akik élnek-halnak az ítélkezés jogáért. Minden epizódban akad egy-két mellékszereplő, akikkel még akkor is bajuk van, ha ezekkel a karakterekkel nincs is igazán baj. A normalitás számukra nem létező mérték, mivel saját magukon kívül senki nem lehet normális – ez pedig akkor válik kifejezetten érdekessé, mikor már bevallottan nem tartják magukat normálisnak. A Jason Alexander legendás alakításában megelevenedő idegbeteg George például mindenkit olyan képtelen mércével mér, melynek standardjait ő maga sem éri el. Épp ezért minden lehetséges barátnő-jelöltjét rövidtávon meneszti, melynek köszönhetően neurózisát feltüzelő magányra ítéli saját magát. George akkor is a lyukat látja a sajtban, ha se lyuk, se sajt nincs a közelben. Bármikor képes problémát kreálni magának, ami aztán az őrületbe kergeti – másokkal egyetemben. Ugyanakkor a végtelen önbizonytalansággal és antiszociális felhangokkal vegyes paranoid tébolya néhány helyzetben mintha helytálló lenne – ilyenek például sorozatos kiakadásai a rendelői- és hivatali szabályzatok értelmetlenségén. Ezen kivételes alkalmakkor a néző egyszerre képes némileg azonosulni ezzel a visszataszító kis köpcös-kopasz sátánnal, és elégtételt érezni a valóságban is naponta elszenvedett hasonló bürokrata sorscsapásokkal szemben. Annak ellenére, hogy címszereplőként az értelemhez leginkább közelítő karakternek tűnik, Jerry ugyanez lilában. Ugyan szociális intelligenciában veri barátját, neurózisa mégis hasonló. Követhetetlen mennyiségű barátnőt fogyaszt, mivel minden apróságért – mondvacsinált tisztálkodási és külsőségbeli problémákért – kidobja, vagy lerázza őket. Ha pedig egy mellékszereplő furcsának tűnik számukra, egyesítik erőiket, és lerántják a leplet saját lelki- és morális mélyszegénységükről. Furcsa, gyanús figura pedig bőven akad a környezetükben – élükön Kramer. Neki egész egyszerűen nem tudni, hogy mi baja. Az egyik epizódban megkérdezik Elaine-t, hogy Kramer mégis mitől olyan, amilyen – Elaine pedig nem tud válaszolni. Még az is lehet, hogy Kramer a maga módján teljesen normális. Mindenestre Michael Richards hátborzongatóan zseniális a szerepben – kilenc éven keresztül képes úgy benyitni egy ajtón, hogy a nézők tapsviharral fogadják érte. Talán Elaine az egyetlen, aki megkörnyékezi a normalitást. Véleménye általában Jerry és George ellenében áll mindaddig, míg a két csodálatos féregember meg nem fertőzi kétellyel. Elaine a legnaivabb mindközül, általában Jerry és George hívja fel a figyelmét arra, hogy az épp adott barátjának milyen testi- és/vagy személyiségbeli gondjai akadnak. Jól példázza karakterét, hogy sokáig nem képes bevallani magának, hogy egy nincstelennel randevúzik. Még akkor is bízik, mikor az kukából eteti.

„Se ölelés, se tanulás.” – Jerry Seinfeld & Larry David: Seinfeld (5)

Ezek a morális véglények pedig a pátoszt történeteikből örökre száműzve lobbantják lángra a sorozat-történelem múltjának erkölcsi bizonyítványait. Elég csak arra gondolni, hogy az akarata ellenére nősülni készülő George olyan olcsó borítékot választ az esküvői meghívóknak, mely ragasztósávjának első megnyalintásába menyasszonya belehal. A mai napig ritka az ilyen kíméletlenül morbid dramaturgiai húzás. Az pedig talán még inkább, hogy az incidens évadokkal későbbi felemlegetései során sem veszít könnyfakasztóan nevetséges mivoltából. De talán a legkiválóbb példa mégis az a szofisztikáltságában bámulatos határsértő epizód, melyben a négyes tagjai egy verseny keretén belül „nem nyúlnak magukhoz” – a konkrétságot szemkápráztatóan körbekerülő „The Contest” pedig nem hiába vált minden idők egyik legkiemelkedőbb sorozatpillanatává. 

A végletesen kemény és sötét humor iránti szimpátiájuk mellett azonban a Seinfeld készítőit leginkább a mindennapok érdeklik. Olyan fájdalmasan hétköznapi események bolháiból gyúrnak közös erővel torz elefántot, melyekre a bagatell kifejezés szinte meg sem felel. Egy nő, aki járás közben nem lengeti a karját. Egy nő, aki mindig ugyanabban a ruhában van. Kiűzhetetlen bűz a kocsiban. Hizlaló kalóriamentes joghurt. Félreértett orrvakarás. Vezetés üres benzintankkal. Ahogy Seinfeld megfigyeléseken alapuló gúnyos kontemplatív komédiája vegyül Larry David hétköznapi bizarr iránti vonzalmával, úgy vesznek el karaktereik a saját maguk számára létképtelenül lefordított írott-íratlan normák útvesztőiben. Miért kell ajándékot vinni valakinek, aki költözik? Mi van, ha valaki késsel-villával eszi a Snickers-szeletet? Hogy lehet kezelni egy suttogva beszélő nőt? A Seinfeld pontosan az ilyen körültekintően kidolgozott – és sokszor a valóságból, a szerzők életéből merített – szituációk miatt vált az életszagú szatirikus faux pas humor alapkövévé, melyre később olyan mesterművek épülhettek, mint a Hivatal, a Futottak még, vagy a Felhőtlen Philadelphia.

Annak ellenére, hogy a fél világ az „egy show a semmiről” szentenciával referál a sorozatra, az mégis talán kissé túlzás. Amiért úgy tűnhet, hogy a Seinfeld szereplőivel semmi kiemelkedő nem történik, az a fent említett hétköznapiság szerzői hangsúlyozottsága miatt lehetséges. A „semmi” az a valami, amit a sorozat második ön- és műfaj-reflexív évadában Jerry és George a saját életükről szóló sitcom alapötleteként próbál meg eladni. Ez tulajdonképpen az önirónia csúcsa. Mégis, a Seinfeld nem a semmiről szól. A Seinfeld egész egyszerűen olyan széles spektrumon fedi le a mindennapok neurózisának aspektusait, hogy az szinte érzékelhetetlenné válik. De ami nem látszik, az attól még ott van. A Seinfeldnek köszönhetően nekünk pedig csak annyi dolgunk van, hogy nevessünk rajta egy jót.                        

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , cikk