A legmelegebb szín a kék

Abdellatif Kechiche: La vie d'Adèle / Adèle élete

Abdellatif Kechiche filmje, az Adèle élete nem véletlenül szenzáció a bulvármédiában, de az Arany Pálmát sem lehet elvitatni tőle. Leszbikus románc a néző fantáziájára keveset bízó szexjelenetekkel, de három órában, brutális, dokumentumfilmeket megszégyenítő objektivitással, realizmussal.

A tunéziai születésű francia író-rendező Kechiche nem először nyert díjat presztízses filmfesztiválon. Nagyjátékfilmmel az ezredfordulón debütált, a Velencében futott Voltaire tévedése „így jöttem”-film részéről. Úgy kezdődik, mint a Sebhelyesarcú (néhány csóró tunéziai próbál a jobb élet reményében fondorlattal Franciaországba emigrálni), majd úgy folytatódik, mint a Zöldkártya, a hangnem azonban modernista és realista, a zárás különösen. A kitérés már César-díjat nyert: (szintén valószerű) tinirománc ismét különböző kultúrájú karakterekkel. A kuszkusz titka már a zsűri díját is vitte Velencéből, a rögrealista film egy idős emigráns munkás története, akit kirúgnak. Utolsó esélye, hogy felvirágoztassa új éttermét, amiben népes és zajos rokonsága van segítségére, de így sem egyszerű a küldetés. Az ugyancsak Velencében bemutatott Fekete Vénusz történelmi darab, hősnője egy termetes afrikai nő, akit Londonba visznek és ketrecbe zárt látványosságként mutogatnak, mint a „hottentotta Vénuszt”.

Kép az Adéle élete (Blue Is the Warmest Color) című filmből

Az Adèle élete hősei nem emigránsok, hanem két csinos, kékvérű (egyiküknek a haja is kék) francia lány. A 16 éves Adèle (Adele Exarchopoulos) lassan arra a következtetésre jut, hogy a saját neméhez vonzódik. Egy nap megakad a szeme egy kékhajú lányon, Emmán (Léa Seydoux), akivel lassan, de biztosan összebútoroznak, viszont nem örökre. Már csak azért sem, mert nem a hajszín az egyetlen jelentős különbség közöttük. Adéle nem csak testileg, szellemileg is fiatal, csak abban biztos, hogy bizonytalan. Átlagos családból jön, volt gyerekszobája, imádja is a gyerekeket, tanítónő akar lenni. Ezzel szemben az idősebb Emma már kiforrott, változni képtelen egyéniség, művészlélek, festőnek tanul képzőművészeti egyetemen. Mindig is tudta, hogy leszbikus, ő a domináns fél a kapcsolatban.

Kép az Adéle élete (Blue Is the Warmest Color) című filmből

Kechice mindig is hosszú, ráérős filmeket készített, első és második mozija két órás, a harmadik és a negyedik 150 perc, az Adèle élete három óra. A hossz nem öncélú, hisz egyre nagyszabásúbb történeteket mesél el, ezúttal egy felnőtté válást, valamint egy komoly szerelmi kapcsolatot, elejétől végéig. Témaválasztása talán kicsit közönséges, bulváros. A Voltaire hibájában a periférián élő, kisebbségi hős egy elmegyógyintézetből szabadult, nimfomán nőhöz fűződő lehetetlen szerelmét meséli el, A kitérés románc egy fehér és egy színesbőrű tini között, A kuszkusz titka olyan, mint egy szappanopera, valóságshow (amikor a kulcsfontosságú fogadás előtt eltűnik a kuszkuszos hordó, az a My Super Sweet 16 című MTV-műsort juttatta eszembe, melyben gazdag tinik rendeznek bulit, de mindig beüt valami megoldásra váró komplikáció, hogy legyen min izgulni). A Fekete Vénusz a rasszközti szex, rasszizmus és a fajelméletek tabuját boncolgatja, az Adéle életét is nevezték szappanoperának (sőt, képregényen alapul). A téma tehát bulváros, de a kidolgozás már magas művészet (ez egyébként számos indie-arthouse moziról elmondható).

Kép az Adéle élete (Blue Is the Warmest Color) című filmből

Van mondanivalója az Adèle életének, de semmi új, maga a rendező is kifejtette már egyszer. Számos melegdrámával ellentétben viszont ez a film nem a társadalom perverzitásáról szól, csak bemutatja, hogy néz ki a szerelem, a szex, a meleg kapcsolat, a felnőtté válás a ronda, szomorú valóságban. A történet intim, realista, de mindez semmi a stílushoz, a formához képest, amiben Kechiche csúcsokat döntöget. Mesteri kézikamerája mindent közelről és halálos pontossággal mutat, ha nála valaki evés közben beszél, akkor potyog az étel a szájából, ha nála valaki hisztizik, akkor nem csak a könny, a takony is dől belőle. A film híres-hírhedt szexjelenetei is ebben a szellemben fogantak, egy filmes sem jutott ennyire közel ahhoz, hogy életszagúan ábrázolja a testi szerelmet, a meleg szerelmet meg pláne. Nem véletlen, hogy – most először – Kechiche mellett a két színésznő is megkapta az Arany Pálmát, mert amit ők leműveltek, az is emberfeletti. De ez még mindig nem a valóság, csak igénye annak, a színésznők például túl szépek ahhoz, hogy hitelesek, reprezentatívak legyenek. A film sikerének (és a csipetnyi hatásvadászatnak) köszönhetően Kechiche nagyobb reflektorfénybe került, mint eddig valaha, csak arra vagyok kíváncsi, mivel rukkol elő legközelebb.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó