Ferenczi Szilárd

/ / /

· írta

Berlin feladta rég

Jan Ole Gerster: Oh Boy

Kritika

Felnőni néha annyit jelent, mint belátni: valójában fogalmunk sincs, mit jelent. Kevés huszonvalahány esztendős fiatal vallja így be magának, de amelyik eljut ehhez az önnön linkségével szemben alkalmazott őszinteségi pillanathoz, észre sem veszi, hogy meglépte a lépnivalót. A kíméletlen nagybetűs ezennel itt van, nyitogatja az ajtókat, mindenfélékre rávesz, s kényszerítő ereje akkor is mindenható, mikor semmi mással nem kívánjuk kitölteni az ajándékba kapott órákat, mint az otthonunkat jelentő örök nagyváros metróvonalai között céltalanul sodródni a kitudja felé.

Niko Fischer az a huszonhét éves berlini ifjú, akinek valójában nincs jól meghatározható célja, azaz éppenséggel akadna (mondjuk az, hogy később randizzon a barátnőjével, de hát ha nem akar...; vagy hogy visszaszerezze az ittas vezetésért ugrott jogosítványát, de azért igazából harcolni nem lehet, csak tervszerűen jópofát vágni, eredménytelenül; vagy mondjuk inni egy kávét, de mintha minden összeesküdt volna a mai napon ellene, sehol nem talál, vagy éppen megtagadják tőle). Így hát jobb híján Matze nevű, könnyelműségben bajnok barátjával autókázik véletlenszerű utakon azt követően, hogy egyetemi előmeneteléről zengett újabb hazugságai apjánál már nem fognak, egészen amíg a friss nőügye provokálta párbeszéd során egy részeg tinédzser lefejeli. Nincs a múltban egy erénye, nincs a jelenben sem egy konkrét jövő ígéretét hordozó cselekvési alkalma, melyben megkapaszkodva felszámolhatná a felelőtlenség állandóan nyomasztó illúzióját. Az élet azonban a legkülönfélébb formákban türemkedik be biztonsági övezetébe, s ő tétlenül végighallgat minden vallomást, részt vesz amiben végtelenül szabad ideje épp csak engedi, és együttérző, nyílt elméje lépten-nyomon begyűjti a szükséges tapasztalatot, melyek aztán végül némi felelősségtudattal felruházzák.

Oh Boy

Szemcsés, fekete-fehér, valójában szürke monokróm a 2012-es, német nagydíjas Oh Boy világa, és amennyi berlini, személytelen városrészlettel szolgál, annyi személyes, jellemmódosító jelenetben követi az ifjú Niko Fischer (Tom Schilling) egyetlen napját. Önnön ötletéből az elsőfilmes Jan Ole Gerster rendezte, elsőfokon vígjáték, míg rá nem döbbenünk, hogy nevetni nem igazán lehet rajta, sokkal inkább csupán egy állandó jókedélyű elmerülést biztosít, némi vigyort itt-ott, amely végsősoron az egyik jelenetet a másikkal összekötő kecses szvingnek és a főhős felhőtlenül semmilyen életbuzgalmának tudható be. Közvetlen rokona és előzménye a Woody Allen jegyezte Manhattan, de míg ott legalább a hős szerelmi élete kínált némi izgalmat, itt még az is hiányzik, illetve, hogy egész pontosak legyünk, van, de még őt is éppenhogy, illetve aligha és különben sem igazán érdekli.

Oh Boy (2)

Habár a lusta börleszket idéző melankolikus zene, a szinte alig moccanó kamerázás s a lendületükben és mondanivalójukban is visszafogott karakterek látszólag lassú narratív utazással untatnak, a következő megállóra kíváncsi nézői figyelem mégiscsak odatapad. S bár a kényelmesen sehová nem vezető történet nem mesél egetrengetőt, számtalan felnőni nem vágyó fiatal szimpatikusnak találhatja, s joggal. Hiszen saját életük semmittevésének stációit mutogatja és tölti meg valószerű véletlen tartalommal, akkor is, ha az a tartalom lényegében egy kávézás elmulasztásának ürügyéhez csatolja észrevétlenül valós felnőttek valóságos tragédiáit. Hogy a főhős vagy a vele rögtön azonosuló huszonéves tinitársadalom mit kezd a csatolmánnyal, azt a szerző teljes mértékben az azonosulókra bízza, gyakorlatilag nincs gesztus, gondolat, szó, mely kimondottan üzenne. Manapság ritka filmes jelenség, az abszolút know-how uralkodik tehát: aki érzi, tudja.

Az író-rendező Gerster néha mintha a német társadalomban immár csupán személyes emlék és művészi toposz szinten létező fasiszta múlttal is próbálna kezdeni valamit, így talán ezért hozza három ízben is Nikót a fasizmus terhes örökségét megidéző helyzet közelébe. Valószínűleg pusztán tudatosító szerepet szán neki, láttatja, jelenlévőnek tünteti fel, mint ahogyan valóban aktuális, hisz örökkön az, a német jelen a fasiszta múlt nélkül lényegében értékelhetetlen. Berlin sem az európai művészet fővárosa itt, ami a művészetekhez kapcsolható a filmben, az mind üres, azaz voltaképpen röhejes.

Oh Boy (3)

Niko tehát megy, lát, létezik Berlin örökké tartó szürke labirintusában, és úgy tűnik, önhibáján kívül zajlik teljes mértékben önhibás élete, de hősünket valamiért az egész bagázs csak anyagi szinten érinti, amikor például képtelen kifizetni 3 euró 40 centet egy kávéra. Mikor majd a végén, amikor részvétet érez, és valamilyen szinten felelősséget is valakiért, akkor végre az egész nap óhajtott kávéját is megihatja, s viszi tán valamire, de ha mégsem, hát másnap újrakezdi.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Oh Boy

Oh Boy

Német vígjáték, filmdráma, 2012. Rendező: Jan Ole Gerster. Szereplők: Tom Schilling, Katharina Schüttler, Justus von Dohnányi, Andreas Schröders, Katharina Hauck.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film