/ / /

· írta

Rodriguez Kills Robert Rodriguez-portré Tanulmány

Egy tejano bandita színes élete és kirívóan termékeny ámokfutása, avagy így vált „egy 23 éves, 7000 dollárral rendelkező filmes hollywoodi játékossá”.

Az amerikai filmipar leghíresebb reneszánsz embere rendszerint halálfejes bandanát és Stetson-kalapot, viharvert bőrdzsekit és kígyóbőr csizmát visel, ábrázatát kétnapos borosta árnyalja, nyakláncán ezüstskorpió fityeg. Rendezőként rémálomszerű neo-noirt (Sin City, 2005) és családi matinéfilmeket (Kémkölykök-sorozat, Cápasrác és Lávalány kalandjai, 2005) egyaránt képes sikerre vinni, behatóan ismeri a produceri munka és a high-tech vizuális trükkök csínját-bínját, ugyanakkor tántoríthatatlan híve és művelője a filléres szemétmozinak is (Terrorbolygó, 2007; Machete, 2010). Ő a Rebel Without a Crew puhafedeles alapvetés köztiszteletben álló írója, számtalan fiatal művész figyelmes patrónusa és megihletője (magyar vonatkozások: Antal Nimród, Soska-nővérek), a Fuck All You Motherfuckers! című kiadatlan rockopera szerzője, profi szakács és ügyes amatőr gitáros (zenekarának neve: Chingon), nem utolsó sorban pedig: örökkön tettre kész, egyszemélyes filmstáb.

Rodriguez a Volt egyszer egy Mexikó forgatásán

A VHS-huligán

A videókorszak hajnalán, alig 11 évesen már a családi kamerával bíbelődött, VHS-szalagon rögzített és vágott rövid akció- és horrorfilmeket. 13 évesen, John Carpenter korszakos remekművét megtekintve (Menekülés New Yorkból) kötelezte el magát élethosszig a mozi mellett, és miután a texasi állami egyetem kommunikáció szakos hallgatójaként sikeresen elsajátította a szakmai alapokat, illetve rövidfilmjeivel kisebb feltűnést keltett a helyi amatőr fesztiválokon, az esedékessé vált záróvizsgát mellőzve rögvest a nagyjátékfilm felé fordult (a diplomáját csak 2009-ben vehette át).

Tárgyiasítható kezdőtőkéje igen szerény volt: mindössze egy 16 mm-es kamera és 9000 dollár állt rendelkezésére (a pénz javát önkéntes laborpatkányként kereste, gyógyszerkísérletek alanyaként egy, az amfetamin hatását ellentételező vegyületet teszteltek rajta; tekintettel az elkövetkezendőkre, nem valószínű, hogy bevált a lassító), így egy lepukkant mexikói határvárost tett meg helyszínnek, és hivatásos színészek helyett éppen ráérő amatőröket toborzott.

Egy húron pendülnek: Tarantino és Rodriguez

A két hét alatt leforgatott El Mariachi (1992) sebtében összepakolt, helyenként komikusan kezdetleges, nyers tehetségben és sodró lendületben nem szűkölködő barkácsmozi. Profi produkciónak korántsem mondható: Rodriguez egyetlen kamerát használt (jelenet közben változtatta a pozíciót, miután ráüvöltött a színészekre, hogy tapodtat se mozduljanak!), fahrtkocsi helyett a kerekesszék is megtette, lemondott a profi világításról, de még csapóra sem volt hajlandó költeni egyetlen fillért sem.

Született producerként úgy tervezte, hogy a mexikói videópiacra szánt „egyszer használatos” akciófilmmel megduplázza a pénzét, az így nyert összeget pedig egy nagyobb produkcióba fekteti. Az erőszakban tobzódó, véres és mocskos neo-western azonban kis híján megbukott; az olcsó lakossági VHS-kazettákra szakosodott forgalmazók visszautasították első filmjét, de a Sundance fesztiválon megkapta a közönség különdíját, és a Columbia Pictures megvette a forgalmazási jogokat. A stúdió meglátta benne a leendő kultklasszikust, technikai szempontból azonban jócskán meggyűlt a bajuk a kópiával, mert költséghatékonysági okokból Rodriguez az eredeti 16 mm-es tekercseket VHS-re konvertálta át, amit igen körülményes volt visszaírni 35 mm-re.

A Mexikó-trilógia

A kompromisszumokat csak technikai oldalról ismerő El Mariachi nem maradt érdemi válasz nélkül: a kritika serényen szállította a megtisztelő szakmai referenciákat (Sam Peckinpah és John Woo voltak a legfontosabb hivatkozások), sikerült bezsákolnia kisebb díjakat, a főleg spanyolajkúakból és indie-ínyencekből álló közönség pedig lelkesen üdvözölte. A költségekhez képest kirobbanó sikert aratott, így a Columbia rögvest felajánlotta a lehetőséget: veselkedjen neki még egyszer a feladatnak, és forgasson egy hasonló mozit, immáron professzionális körülmények között.

El Mariachi (1992)

A Desperado (1995) egyenes következménye az El Mariachinak, a névtelen zenész bosszútörténetét viszi tovább, immáron Antonio Banderas és Salma Hayek főszereplésével. Harsány és mozgalmas style over substance mozi, pimasz módon kérkedik a szándékoltan eltúlzott vizuális és dramaturgiai megoldásokkal (az a tűzharcba torkolló ágyjelenet!), rövidebben: a kritikusi szemmel nézve is meglehetősen erős 1995-ös év legvagányabb és legszórakoztatóbb filmje. Cselekménye és karakterei védjegyszerűek, a menetrend szerint bekövetkező vérfürdőket komikus elemek tagolják (mint Tarantino monológja), ugyanakkor megőrizte az exploitation mozik üdítő rugalmasságát is: ezek az olcsón és könnyen kivitelezhető filmek képesek gyorsan reflektálni a világ változásaira, s miután a stúdiók nem kezelik őket kiemelt befektetésként, nem finnyáskodnak különösebben a tartalmi vagy formai túlkapások miatt sem. Két évtized elteltével érdemes ebből a szögből is vetni egy pillantást a trilógiára, mivelhogy félreérthetetlen párhuzamot mutat a példátlan módon elfajult mexikói drogháború szürreális mértéket öltött brutalitásával.

Desperado (1995)

A rendkívül sikeres, popkulturális divatot teremtő, kezdő filmeseknek igazodási pontot kínáló Desperado bemutatóját követően Rodriguez másfelé kalandozott, így a Mexikó-trilógiát lezáró epizód (Volt egyszer egy Mexikó) csak 2003-ban került moziba. Biztos kézzel teljesített stílusgyakorlat, amit csupán Johnny Depp szerfelett szórakoztató alakítása miatt is érdemes megnézni, de inkább tekinthető egy fontos levél utalásokban bővelkedő, hosszúra nyúlt utóiratának, a sorozatot méltó módon lezáró epilógusnak, mintsem önálló műnek.

A vad banda

Rodriguez az El Mariachi bemutatója után haverkodott össze Quentin Tarantinóval, az ő kérésére rendezett pár jelenetet a Ponyvaregényben (kreditet a szakszervezeti előírások miatt nem kapott – ekkor zördült össze először, de korántsem utoljára a DGA-val). Mások számára talán kötöznivaló bolondoknak tűnhettek, de érdeklődésüket és alkotói habitusokat tekintve egyazon húron pendültek. Azóta is testvérként hivatkoznak egymásra, rendeztek közös szkeccsfilmet (Négy szoba, 1995) és double feature produkciót (Grindhouse, 2007); Tarantino, bár hivatalos kreditet nem kap érte, nyilvánvalóan doktorálja a Rodriguez által írt dialógusokat, ő pedig nagyrabecsülése jeléül átpasszol egy-egy szerepet (Desperado, Alkonyattól pirkadatig, 1996), netalán jelenetet rendezésre (Sin City, 2005). A banda harmadik tagja Kevin Smith; Rodriguez és Tarantino vele szokták legelőször megvitatni a különböző forgatókönyv-terveket. Nem riválisként, hanem barátokként és laza szakmai viszonyban álló kollaboránsokként léteznek – ritka az ilyesféle kapcsolat az „abszurd mértékű kurválkodás” (Hunter S. Thompson) melegágyaként közismert hollywoodi filmiparban.

Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn, 1996)

A 2010-ben bemutatott Machete nemkülönben a cimboraság tárgyiasult mementója, ugyanakkor büszkén vállalt „vissza a gyökerekhez” film, első mozijának még vadabb parafrázisa (időközben az El Mariachi archivált kópiáját a Kongresszusi Könyvtár hivatalos gyűjteményében is elhelyezték, mint „a kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentős” filmalkotást). Technikailag szembemegy az iparágban megszokott szokásjoggal: előbb egy trailert forgattak le (a bemutató a Grindhouse filmjei között került vetítésre), ebből nőtte ki magát két nagyjátékfilm. Rodriguez már a Desperado forgatásán eljátszott a gondolattal, hogy önálló mozit szentel a változatos késekkel mészároló Danny Trejónak, de az ötlet csak lassan combosodott szándékká, majd cselekedetté. A rendezőnek az évek múlásával egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy kollégái nevében is adósa a mexikói származású, baltával szabott arcú ex-börtöntölteléknek: „Már több mint 200 filmet forgatott. Seagal több alkalommal is kicsinálta. DeNiro golyót repített a fejébe. Mindenki úgy érezte, hogy »Ó, hát Danny az a srác, akit mindig lelőnek.« Szóval tennünk kellett érte valamit.”

Sin City – A bűn városa (2005)

Danny Trejo 25 év filmezés után, Rodrigueznek köszönhetően kapta meg élete első főszerepét ebben a tébolyult exploitationben, ami minden korábbinál jobban kifejezi az író-rendező B-filmek iránti szenvedélyét, őrült humorát, valamint vonzódását a végletekig túljátszott erőszakhoz. A Machete tisztességes eredményeket hozott a pénztáraknál, frissen bemutatott folytatása (Machete Kills) azonban e sorok írásakor mind kritikai, mind financiális szempontból elvárás alatt teljesít, így a sorozat trilógiává bővítése jelenleg kétséges. Ez azonban mit sem von le abból a tényből, hogy Danny Trejo vitán felül megérdemelte, hogy mellékszerepbe száműzött hollywoodi sztárokat macsétézhessen halomra, Rodriguez pedig marhára nagy király, hogy ezt lehetővé tette számára.

A low budget-próféta

Rodriguezt az alacsony költségvetésű produkciók virtuóz mestereként tisztelik, eme képessége nagyban elősegítette karrierjét. Az El Mariachira 9000 dollárt szánt, a végelszámolásnál a kiadások teljes összege 7225 dollárra rúgott, de még a sztárokkal telezsúfolt, technikailag hatalmas igényeket támasztó Sin Cityt is képes volt 40 millióból tető alá hozni, ami aprópénznek számított a közel 160 milliós összbevételhez képest. Híres bölcselete szerint „keep the money on the screen”, vagyis a produkcióba belerakott pénznek a vásznon kell megmutatkoznia, ami kiváltképpen szimpatikus attitűd abban a korban, amikor értelmezhetetlenül magas költségvetésből forgatnak elképesztően érdektelen filmeket. A gerillafilmezés módszertanáról írt könyve (Rebel Without a Crew) és gyorstalpaló tanfolyamai (Ten Minutes Flick School, Ten Minutes Film School) ma már bibliaként szolgálnak a fiatal függetlenek számára („Robert Rodriguez és az El Mariachi miatt vettük fel a kamerát, az ő do it yourself módszere meghatározó inspiráció a generációnknak” – nyilatkozta Jen Soska a cikk szerzőjének), központi gondolatát számos stúdiófilmes megfogadhatná: az alkotói folyamat során felmerülő problémákat kreativitással, nem pedig pénzzel kell megoldani. Emiatt lépett ki a WGA-ból (Writers’ Guild of America), majd két ízben is a DGA-ból (Director’s Guild of America) – nem tudott beletörődni, hogy hatalmas összegeket kellene kiadni csupán azért, hogy betartsa a szakszervezet körülményes előírásait.

Grindhouse: Terrorbolygó (Grindhouse: Planet Terror, 2007)

Hasonlóan költségvetési megfontolásból fordult a digitális kamerák felé. Spielberg mutatta meg neki a HD kamera technikáját, Rodriguez pedig hatalmas lelkesedéssel vette birtokba a készüléket. A Kémkölykök második részét már digitális kamerával forgatta, és meglepő módon a vintage reelként meggyőzően szélhámoskodó Terrorbolygó is ezzel a technológiával készült, csak az utómunkálatok során antikolták a képet, így keltve ütött-kopott 35 milliméteres tekercsek hatását. A set design szempontjából mindvégig kötött pályán mozgó Sin City elkészítéséhez egyenesen elengedhetetlenek voltak a Sony HDC-F950 kamerák, mert a Frank Miller által megrajzolt környezet kifogástalan reprodukálása csakis a CGI-technológia extenzív alkalmazásával volt ésszerű költségvetés mellett kivitelezhető. Valamennyi jelenet green screen előtt forgott, de Rodriguez kezdeti derűlátását meghazudtolóan sokat vesződtek a vágással és az utómunkálatokkal. Sziszifuszi munkájuknak hála, lenyűgöző látványvilágú klasszikus született, amelyben Frank Miller film noiroktól kölcsönzött látomásai méltó formátumban kerültek vissza oda, ahová igazából mindig is tartoztak – a vászonra.

Machete (2010)

Családi biznisz

Rodriguezt az erőszakfilmek tették ismertté, ezeknek a moziknak köszönheti a kritikai elismerést és a kultstátuszt, de sosem kötötte magát szigorúan egyetlen zsánerhez; bár erős reputációt épített ki Hollywoodban, továbbra is birtokolja a kalózok szabadságát, így kedve szerint csaponghat a műfajok között. Gyerekkorától fogva rajong a klasszikus horrorfilmekért, eme elkötelezettségét példázza az 1956-os A testrablók támadásának újraforgatott változata (Faculty – Az invázium, 1998) és a Grindhouse általa jegyzett epizódja (Terrorbolygó), ugyanakkor öt gyermek atyjaként különös vonzalom fűzi az ifjúsági filmekhez is.

A Rodriguez-família a Kémkölykök 4D bemutatóján, 2011-ben

„Van egy apuka-énem, és persze egy másik is. A kölyköknek szánt filmeket nappal készítem, a másoknak szánt másféle filmeket pedig éjszaka” – nyilatkozta Rodriguez, s bár kevesen gondolnák, de a legnagyobb box office sikereit a szó legszorosabb értelmében családi produkciókkal érte el. A négy részt számláló Kémkölykök-sorozat második epizódjában kaszkadőrként vettek részt gyermekei, a 2005-ben bemutatott Cápasrác és Lávalány kalandjai forgatókönyvét pedig 8 éves fiával, Racer Rodriguezzel együtt írta, így a srác hivatalos screen creditet is kapott. Racer, Rocket, Rebel, Rouge és Rhiannon azóta több filmjében is kaptak kisebb-nagyobb szerepeket, ahogy a családi produkciós vállalkozás, az exfeleségével közösen vezetett Troublemaker Studios is töretlenül üzemel – a Rodriguez-família új generációja már a kispadnál toporog.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk