A jóból nem árt meg a sok

5. Comedy Cluj Nemzetközi Filmfesztivál, Kolozsvár, 2013. október 11–20.

Na végre, így kell ezt csinálni! – kiálthatott fel a múlt héten a nagyérdemű a Comedy Cluj filmfesztivál láttán. A legnagyobb európai vígjátékfesztivál elnevezéssel dicsekvő esemény ugyanis kezd méltó lenni a nevéhez, és az impozáns szponzorlista mellett idén már a filmfelhozatala is tekintélyt parancsolt. No nem a TIFF hátborzongató, felkavaró, napokig kísértő opuszaihoz mérten, de már egy összeszedett, egységes fesztivál kinézetét keltve. Egész jó filmekkel. Tény, hogy érdemes feljegyezni. És nem csak a kolozsváriaknak.

Ötödik éve került megrendezésre a Comedy Cluj Nemzetközi Filmfesztivál, amely több, mint 120 filmet mutatott be öt művészfilmes helyszínen, 35 ország vígjátéktermését hozva össze a publikum élénk érdeklődésétől kísérve. Jó jelnek indult, hogy az idén végre sikerült egy humoros fesztiválszpotot felmutatni Felméri Cecília rendezésében, amely már a sárga kaméleon figuráját is szinte indolkolta –  ezek után a közönség már egész optimistán várta a reklámok lejártát. És nem hiába: az erős szervezés, több tucatnyi segítőkész önkéntes, napi fesztiválújság és extra események mellett a legfontosabb, a kiválasztott filmek is egy sikeres, de legfőképp jó humorérzékkel rendelkező fesztiválról tettek tanúságot.

A zene, a város és a supergut 

Az idei felhozatalban közös elemnek tűnik a zene, de nem a legtöbbször mostoha sorsú „zenei aláfestés”, hanem a történet szerves részét képező, diegetikus dallam. A Dustin Hoffman rendezői debütjét jelző Quartet, mely a fesztivál közönségdíját kapta meg témáját tekintve kellemes meglepésként, de megvalósítását tekintve teljesen érthetően, muzsikusok nyugdíjas otthonában játszódik, ahol a lakók megmutatják, hogy létezik élet a hatvan után is – egy könnyed eleganciájú, derűs, klasszikus vígjátékban. A klasszikus zene és a gyenge számok ellen lázad a Sound of Noise őrült dobos bandája, amely egy koncert négy felvonását a csendes svéd kisváros legszokatlanabb helyein valósítják meg. Daluk a modern város zajaiból épül, küldetésük forradalmi, megvalósítása illegális. Az üdítő premisszával és hangsávval rendelkező bűnügyi komédia még azoknak is élvezetes élményt nyújthat, akik általában messziről kerülik az elektronikus zenét.

A város ihleti a szintén elsőfilmes Russendisko orosz főszereplőit is, akik a berlini Nagy Fal leomlása után jobb élet reményében emigrálnak a német fővárosba. Sokhoz nem értenek, de fiatalok, vállalkozószelleműek és szeretnek énekelni. A giccs határán lebegő, népmesei elemekkel fűszerezett alkotást a zene fogja össze, amely a többi filmhez hasonlóan itt is kissé túlmutat saját jelentőségén, és az életigenlés, az egyetemes „feelgood”, vagy ahogy a fülbemászó záródalban nevezik, a „supergut” kifejezésének lesz eszköze. 

Esti mese modern kislányoknak

Úgy látszik, van egy olyan felfogás, hogy vígjátékot leginkább vagy legegyszerűbben szimplisztikus nyelvezettel, banális, meseszerű sztorival lehet létrehozni. Ennek alapján készülhetett a Russendisko „három szegénylegényes” története, de a következő filmeké is. A Comedy Cluj legjobb forgatókönyv díját és a San Franciscó-i közönség kegyeit is kivívó Populaire a mozi fénykorát idézi mind a vidéki lány Hamupipőke-történetével, mind kosztümjeivel és képi világával. Rose a modern titkárnői

állást választja a falusi háziasszony alternatívájaként, és gyors gépelési képességével, kitartásával és jóképű, egyedülálló mentorával meg is hódítja a világot. Hasonló életutat jár be az English Vinglish főszereplőnője is, aki a nagyvilágba – ebben az esetben New Yorkba – érve tanulja meg az angol leckét, és hogy bízzon önmagában, ha családja nem is bízik őbenne. Sridevi, India üdvöskéje nagy barna szeménél csak a rendszeres időközönként felharsanó zene vonzóbb, és persze lesz bazi nagy hindu lagzi meg csoportos  tánc a Gettómilliomos stílusában. Csak hogy értékelje az ember az érem másik oldalát is, tudniillik, miért jó az, hogy e filmek nincsenek folyamatos forgalmazásban: nem kell attól tartanunk, hogy  a ritmusosabb dalaikat még hónapokon keresztül is halljuk majd a rádióban.

Kecskék, Grande Fratello és az időutazás

Egész más hangot pendítenek meg a következő filmek, melyek a kortárs kapcsolatok komplexitását igyekeznek ábrázolni. A legjobb rendezés pálmáját (hajszálon múlott, hogy csak a Comedy Clujon) elvivő Matteo Garrone, aki Cannes-ban is a zsűri különdíját vehette át, Reality című filmjében keserű kórrajzot festett arról, hogyan módosítják a valóságshow-k a világunkról alkotott képünket. Főszereplője, az elítélt gengszterből lett kitűnő színész, Aniello Arena alakításában, olyannyira megszállottjává válik a Big Brother műsornak, hogy képtelen funkcionálni a mindennapi életben. Kevésbé kemény társadalomkritikát fejez ki az elsőfilmes Christopher Neil Goatsja, amelyben egy teljesen diszfunkcionális családi háttérből kerül ki a főiskolába induló tinédzser, elhagyva az egyetlen apafigurát, akit valaha ismert, a csöves kinézetű kecskepásztor, de Californication-életmódú David Duchovnyt.

A Sopranos nagyszerű maffiózójának új oldalát ismerhetjük meg az Enough Saidből, mely a nemrég elhunyt James Gandolfini utolsó alakítását örökítette meg. A Seinfeld Elaine-jét játszó Julia Louis-Dreyfus oldalán a válás utáni ismerkedés rögös oldalát fedezik fel hihetetlen humorérzékkel és félénk, sebezhető szerelemre vágyással. Egész mezőnnyel lekörözve minden nemzetközi forgalmazásban hozzánk eljutó romantikus komédiát, ez végre egy intelligens opusz, amely nem nézi tizenévesnek vagy tizenvalahány IQ-snak a közönségét. Hasonló tematikával dolgozik a párkapcsolati problémáját időutazással megoldani akaró Safety Not Guaranteed, mely a megismerés és a bizalom kérdését boncolgatja egy túl elmagányosodott társadalom hátterében.

És ez csak néhány film. Voltak jók és kevésbé ütősek, akarom mondani csiklandósak, de tény, hogy nagyon gyenge filmet e sorok írója nem látott – amit az előző évek felhozataláról nem állíthatok. A Comedy Cluj tehát fejlődik. Nagyobb lesz, magabiztosabb, képes nemet mondani, és kiépülnek lassan azok a kapcsolatai, amelyek nélkül a valódi értéket talán nem hozhatná el nekünk. Kezd egy mainstreamebb, könnyebben emészthető TIFF lenni, annak a hardcore művészfilmes felhozatala nélkül. És ha emiatt szakmai körökben kevesebb jelentősége lesz is, nem lehet eléggé értékelni a valódi humorral és érzéssel megírt, intelligens vígjátékok hazai bemutatását. Úgyhogy csak hajrá, jövőre is ott leszünk.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.