Papp Attila Zsolt

/ / /

· írta

Carrie Light

Kimberly Peirce: Carrie

Kritika

Bár én már úgy fogok megöregedni, hogy – kivételes eseteket leszámítva – nem barátkozom meg a remake „műfajával” mint olyannal, a 2013-as Carrie-t, jóindulatú megközelítésben, lehetséges a hollywoodi újrahasznosítás divathullámán kívül is értelmezni, Stephen King kultikus regényének újabb adaptációjaként. De csak elméletileg.

Carrie White bosszútörténetének nem ez az első feldolgozása Brian De Palma 1976-os opusza óta: egy 2002-es tévéfilmben Angela Bettis alakította a különleges képességekkel rendelkező, bigott vallásos anyja és az őt kiközösítő nemzedéktársai szorításában élő, helyzetéből kitörni képtelen kamaszlányt, akinek végül eldurran az agya, és az általa birtokolt tele-, illetve pirokinézist gyakorlatilag egy teljes középiskola kiirtására használja. A legújabb változat ugyan a „klasszikus” Carrie Lawrence D. Cohen jegyezte forgatókönyvén alapul, a rendező személye mindenképpen okot adott némi várakozásra: az ébredező szexualitása elfojtásának (is) áldozatává váló, betegesen gátlásos kisvárosi lány sztorija kézenfekvő alapanyag lehetett volna A fiúk nem sírnak direktora számára. Kimberley Peirce azonban nem feminista drámát forgatott (emiatt nincs is miért keseregnünk különösebben), hanem megbízható hollywoodi bérmunkát, amelynek – sajátos promóciós eszközeit figyelembe véve mondhatjuk ezt – nagyobb a hype-ja, mint a lángja. És bárhogyan is igyekeznénk eltekinteni az „eredetitől”, ezt maga a film nem hagyja: az elbeszélés főbb dramaturgiai csomópontjait jól láthatóan átemeli, ám igyekszik olyan elemeket bevezetni, amelyeknek a distancia tudatos megteremtése a célja (természetesen azok számára, akik ismerik).

Kimberly Peirce: Carrie

Chloë Grace Moretz nemrég azt nyilatkozta, hogy szeretne kitörni a cuki lány kliséből – nos, Carrie White szerepének eljátszásánál elvileg nincs is erre jobb lehetőség, a kísérlet mégis felemásan sikerült. Carrie ugyanis egy igazi weirdie, akit nemcsak az életvitele és körülményei különböztetnek meg a hasonló korú lányoktól: idegensége már-már metafizikai jellegű, telekinetikus képessége (vagyis az a tény, hogy pusztán mentális úton képes a tárgyak, sőt személyek mozgatására) ennek az esszenciális „más”-ságnak a kivetülése. Sissy Spacek – lényéből fakadóan – hátborzongatóan hozta ezt a figurát: a jobb sorsra érdemes, kedves és szeretetreméltó szomszédlányt, aki valahogyan mégsem erről a világról való. Chloë Grace Moretz azonban – tényleg nem lehet ezt érzékletesebben megfogalmazni – menthetetlenül cuki, és a legjobb pillanatokban is úgy fest, mint akire rögtön a sminkszobából kifele jövet húzták rá a durva darócruhát.

Kimberly Peirce: Carrie (2)

Körülötte ott lüktet kortársainak, a Facebook-generációnak a zajos élete – ő azonban nem természetétől fogva különbözik tőlük, hanem azért, mert nincs rózsaszín mobiltelefonja és haspólója, otthon pedig nem a legújabb slágereket hallgatja, hanem súlyosan traumatizált, fanatikus anyja vallási énekeit. A környezetrajz egyébként mindenképpen a film javára írandó: a mellékszereplők jobban  fel vannak építve, motivációik világosabbak, mint De Palma elnagyolt, épphogy felskiccelt epizódkarakterei esetében. Az alapos karakter- és cselekményépítés azonban könnyen túlbeszéléssé válik: Kimberly Peirce filmjének titkos szervezőelve érezhetően az, hogy a ’76-os „ősadaptáció” hitchcocki suspense-ra alapozó történetvezetését a sokk-dramaturgia felé tolja.

Kimberly Peirce: Carrie (3)

A túlzás, a „ha lúd, legyen kövér” elve amúgy is jellemzője a filmnek. Telekinetikus képességei vannak Carrie White-nak? Ábrázoljuk ezt úgy, hogy mindent összevissza mozgat maga körül, könyvektől a saját ágyáig. Félelmetes hatást kelt ezzel a szinte (vagy ’szinte’ nélkül) természetfeletti tehetségével? Naná, hiszen felröpíti és a levegő valamely láthatatlan pontjára szegezi önnön édesanyját, hogy csak úgy nyekken bele a szerencsétlen boszorkány. A Julianne Moore alakította anyafiguráról amúgy nem elég azt látni, hogy mindenkit a pokol tüzével fenyeget, akinek kilátszik az ádámcsutkája, de rendeszeresen öncsonkítással sanyargatja magát, néha nyilvános helyen is. Ha Tommy Ross, az iskola bájgúnárja viszi a balul sikerült bálba hősnőnket, mi mással jöhetne érte, mint hófehér limuzinnal. (Egyvalamiben sokkal prűdebb viszont Peirce verziója: 18-as karika ide vagy oda, egyetlen, teljes meztelenségében megmutatott női testet sem látni.)

Kimberly Peirce: Carrie (4)

A vériszamos finálé pedig maga a grand guignol: ha Carrie White a tűzzel játszik, hát lángoljon az egész (na jó, a fél) város. A világ jóságában éppen hinni kezdő kamaszlány brutális megaláztatásáért felelős főbűnösök igencsak látványosan végzik – a bosszúálló tinilány elégtétele mégsem lehet annyira erős, hogy ne bánja meg véres tetteit. A világ, minden ellenkező tapasztalat dacára, nem velejéig rossz, a romokon új élet sarjad, a rémület meg elenyészik, mihelyt kilépünk a moziteremből. Nem túl súlyos, de nem is teljesen súlytalan élmény (már ha a levitációt nem tekintjük annak): egy újabb horrorfilm, semmi más.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Carrie

Carrie

Amerikai filmdráma, horror, 2013. Rendező: Kimberly Peirce. Szereplők: Chloë Grace Moretz, Julianne Moore, Judy Greer, Ansel Elgort, Gabriella Wilde, Portia Doubleday, Alex Russell, Zoë Belkin, Samantha Weinstein.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    10/10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film