Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Néha a lehetetlent is kísérteni kell

Beszélgetés Kovács András filmrendezővel

Interjú

A 88. évét idén betöltő Kovács Andrásról mostanában keveset hallani, pedig valaha a magyar filmkészítés élbolyába tartozott. Hideg napok című filmje „a budapesti tizenkettő” egyike, rendezője a Magyar Mozgókép Mestere, Kossuth-díjas és más díjak kitüntetettje. Kevesen tudják róla, hogy erdélyi, kidei származású, épp ezért ő volt az egyik díszvendége az idei kolozsvári Filmtettfesztnek, ahova három filmjét kísérte el. A még mindig nagy mesélőkedvű és -tehetségű filmessel a vetítések után beszélgettünk, az akkori hatalmas anekdotafüzérnek egy erősen rövidített változatát olvashatják alább.

Amíg kilenc évesen be nem kerültem Kolozsvárra, a Református Gimnázium elemijének negyedik osztályába, nem láttam filmet. Ha valamilyen újságban filmről olvastam, nem tudtam, mi lehet ez a furcsaság. Nemcsak Kidében, ebben a világtól eléggé elzárt faluban, hanem a környező településeken sem volt mozi. A falu papja apám iskolás korában (1910-ben) felismerte, hogy jó képességei vannak, és szerzett neki ösztöndíjat Nagyenyeden, a Bethlen Gábor által alapított gimnáziumba – amelyet a nagy fejedelem gazdagon ellátott vagyonnal, ebből tellett ösztöndíjakra –, és apám 1914-ig elvégzett négy gimnáziumot. Az első világháború kitörésekor nagyapámat behívták katonának, a gazdaság ügyeinek intézését apámnak kellett átvennie. A háború után apám négy gimnáziuma elég volt ahhoz, hogy hivatalnoki állást kapjon a vasútnál. Román időkben gyakran áthelyezték a hivatalnokokat a korrupció megelőzésére, így költöztünk át mi is a kalotaszegi Bogártelkére. A „cifra Kalotaszegnek” ebben a gazdag falujában a nőknek fantasztikus öltözetük volt. Bogártelke gazdagságát annak köszönhette, hogy külszíni fejtésre alkalmas kőszenet találtak a határában, ezt bivalyszekereken szállították az egeresi villanytelepre, és ezt jól megfizették. A női viselet felemás cifrasága onnan adódott, hogy a kolozsvári üzletekben tarka szoknyának valót vásároltak, de a kötényt és az ingvállat már maguk hímezték hiteles népviseleti motívumokkal. A felszegi, kőrösfői lányok, asszonyok ruhája igazi népviselet, színei mértéktartóak.

Kovács András a kolozsvári Győzelem moziban

Kidei és kolozsborsai éveim után a negyedik osztályt Bogártelkén végeztem volna, ha nem kap el engem is a skarlát. Feküdnöm kellett hetekig. Ehhez fűződik első „mozgóképes” élményem, bár moziba még nem jutottam el. Nagy hó esett abban az évben, én az ágyban a fehérre meszelt mennyezetet bámultam és találgattam, ki megy el a havon, akinek az „árnyéka” fölöttem megjelenik. Találgattam, és szegény édesanyám, hogy örömet szerezzen, megerősítette, hogy valóban az megy az utcán, akit megneveztem. Nem kizárt, hogy az a jó közérzet, amit ez a „siker” okozott, hozzájárult felépülésemhez.

Nyáron szóba került, hogy a negyedik elemi után gimnáziumba mehetnék. Anyámnak eszébe jutott – érdekes, gimnáziumról addig sose beszéltünk – hogy lánykorában egy évet beteg nagynénje ápolásával töltött Maroscsapón, akinek a férje az ottani papnéval vigasztalódott és végrendeletében a papra hagyta a vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy a pap minden évben fedezi egy kidei rokon gyerek gimnáziumi költségeit. Ez a „rokon gyerek” én lettem. A pap első évben fizetett, aztán egy fityinget se adott, így adósságunk tetemesen növekedett, annyira, hogy a gazdasági igazgató közölte anyámmal, „akinek nincs pénze, ne akarja taníttatni a fiát”.

Szüleim megkérdeztek, gimnáziumba írassanak-e, vagy betegségem miatt meg akarom ismételni a negyedik elemit. Önbizalomhiányom életem egyik legfontosabb döntését hozatta meg velem, az ismétlést választottam. Ha  gimnáziumba megyek, 1943-ban érettségizem, besoroznak, kivisznek már a Kárpátokhoz közeledő frontra, így meg ’44-ben, a német megszállás után hadiérettségit tettem. Ennél is nagyobb haszonnal járt, hogy bekerültem Kolozsvárra – mondhatnám, második szülőhelyemre, megismerkedtem a városi életformával. Akkor láttam először életemben aszfaltos utcát, amelyet este ki is világítottak, akkor láttam először vízöblítéses vécét. Amikor először léptem ilyen helyiségbe, meg kellett kérdeznem, mi zubog annyira ezekben az elkerített fülkékben. Akkor vettek nekem fogkefét, alsónadrágot a rövidnadrágom alá. A kezdet kezdetén belógtam a szögesdróttal megemelt fakerítésen focit nézni, persze elszakadt a nadrágom, a meccs után hátratett kézzel sétáltam haza a Sportteleptől a Farkas utcáig, mint egy öregúr. Első nap bámultam a többemeletes házak szegélyezte Minorita utcát a Főtér felé menet, amelynél csodálatosabb tér kevés van Európának ezen a felén. Romániában akkor szeptember 1-jén kezdődött az iskola, s ez előtt pontosan egy nappal, 1940. augusztus 30-án jött a bécsi döntés, Észak-Erdély újra Magyarországhoz került. A nagy nemzeti örömben elengedték az adósságunkat, folytathattam a tanulást. Apámat Kolozsvárra helyezték, nem volt tovább szükség a drága internátusra és elvégezhettem a gimnáziumot.

Beszélgetés Kovács András filmrendezővel

Kolozsvárt 1940-ig szinte kizárólag amerikai filmeket vetítettek, román felirattal. 1945-ig alig készült román film, magyart meg nem engedtek be. Felsős gimnazistaként sok magyar filmet láthattam, például 1943-ban 50 film készült Magyarországon, minden hétre jutott egy. Néztem, néztem, s bár felületesnek, alpárinak tartottam többségüket, érdekes módon ez az elégedetlenség fordította figyelmemet a filmgyártás felé. Elhatároztam, én másféle filmeket fogok csinálni. A zseniális színészek – Csortos Gyula, Somlay Artúr, Görbe János – mentették néha ezeket a filmeket, és ez biztatott, hogy lehet jó magyar filmet is készíteni. De hát hol voltam én a budapesti, „álomgyártól”, ahogy akkor a Hunniát nevezték. Furcsa módon, érettségi után az segített Budapestre 1944 nyarán, hogy a románok átállásakor (augusztus 23.) menekültáradat indult Észak-Erdélyből, és a vonatok ingyen szállították őket. Én is fölkapaszkodtam egyik vonatra, és ingyen eljutottam a városba, ahol filmet készítenek. Első utam a Gyarmat utcába vezetett, de minden kaput zárva találtam: már a nyár elején megszűnt a filmgyártás. A Keleti pályaudvaron kaptam menekültigazolványt, ezzel járt kollégiumi ágy és valamennyi havi segély. A színiakadémián akkor még nem volt filmrendező-képzés, az egyetemre iratkoztam be. Október 15-én minden megváltozott, jött a nyilas puccs, az egyetemek bezártak, mindenkinek be kellett vonulnia katonának 18 év fölött, így nekem is.

Ezelőtt pár nappal találkoztam volt kolozsvári diáktársammal, Szőke Barnával. Kérdi tőlem, vállalnék-e részvételt egy akcióban, amely megkísérli megakadályozni, hogy Budapest hadszíntérré váljon, Igent mondtam, ő megadta a Görgey-zászlóalj nevű alakulat címét, ahol jelentkezhetek. Este anyám unokatestvérénél voltam, nála találkoztam egy gyár igazgatójával, szóba kerültek katonáskodásom gondjai. Azt mondja nekem: „álljon be hozzánk, mi hadiüzem vagyunk, s akkor nem kell bevonulnia”. Beálltam ebbe a textilgyárba – rémes por, bűz, süketítő zúgás –, de egy hét múlva megszüntették a gyár hadiüzem jellegét. Erre megint visszatértem a Görgeyhez, de már betelt a létszámuk. Megadták egy másik alakulat címét Budán, a Toldy Ferenc Gimnázium épületében. Ez amolyan katonaságtól mentesítő alakulat volt. Nem csináltunk semmit az égvilágon, bár kaptunk katonai egyenruhát. Bementünk reggel 8-ra, ott voltunk délután 5-ig, mint egy hivatalban, aztán hazamentünk. December 24-én igazoltatott egy őrjárat, és felszólítottak, hogy azonnal vonuljak be az egységemhez, mert az oroszok körülvették Budapestet. Néhány nap múlva kivittek a „keleti frontra” – úgy 20 km-re, a Csömör nevű falu mellé. Az „erődítés” néhány gödörből és az azokat összekötő árokból állt. Mindenütt szétszórt fegyver, lőszer, mert akik előttünk itt „harcoltak”, elmenekültek. Köd volt, de amikor a ruszkik észlelték, hogy a „frontvonalon” mozgás van, tüzelni kezdtek a belőtt „állásokra”. Láttuk, hogy egyik bajtársunknak az akna letépte a fél lábát – őt cipelve mi is leléptünk.

Az ostrom után hazajöttem Kolozsvárra édesanyámhoz, és beiratkoztam a Bolyai Egyetemre. Diáktársaimmal részt vettem a Móricz Zsigmond Kollégium megalapításában. A Győrffy Kollégium mintájára hoztuk létre olyan diákok számára, akiknek nem volt anyagi lehetőségük, hogy egyetemre járjanak.

Sztoriból kifogyhatatlan: Kovács András Kolozsváron a 13. Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok alkalmával (a közönségtalálkozó házigazdája Gergely Zsuzsa volt)

Mikor került a Színház- és Filmművészeti Főiskolára?

Két évet töltöttem Kolozsvárt az egyetemen, amikor 1946 nyarán olvasom a Szabad Népben, hogy a színikadémián megindul a filmrendezők képzése, felvételi vizsga ekkor és ekkor. Rögtön elküldtük Fehér Imre barátommal az útlevélkérést Bukarestbe úgy, hogy a kolozsvári városházán ráírta egy tisztviselő: sürgős! Válasz a mai napig nem érkezett. Fehér Imrével nem tehettünk mást, átszöktünk a határon, hogy odaérjünk a felvételi vizsgára.

Első próbálkozásra sikerült a felvételi? Miből állt a vizsga?

Sikerült. Soha életemben nem szerepeltem színpadon, a felvételin elő kellett adnom valamit. Egy Ady-verset mondtam el, és életemben először (és utoljára) rögtönöztem a színpadon egy „helyzetgyakorlatot”. Két leendő filmrendező, Ranódy László és Kertész Pál beszélgetett velünk. Kikérdeztek, mi vonzott ehhez a tetszhalottnak látszó szakmához, hiszen 1946-ban egyetlen filmet kezdtek forgatni, azt is abbahagyták. Válaszaink és gondolom az, hogy ilyen kockázatos „határátlépést” vállaltunk, meg az, hogy a gimnáziumban minden nap volt franciaóránk, és a francia mondhatnám második anyanyelvem lett – sok francia filmes szakkönyvet elolvastam – szándékunk komolyságáról tanúskodott számukra.

Miután elvégeztem a főiskolát 1950-ben, évfolyamtársaimmal együtt felvettek rendezőnek a Hunniába. Mindnyájunkat a dramaturgiára osztottak be, amelyet Simon Zsuzsa vezetett. Egy év múlva Zsuzsa a főiskola igazgatója lett, és ő engem javasolt utódjának. 1951-től 1957 nyaráig voltam fődramaturg, amikor megszűnt a központi dramaturgia, decentralizálták. Volt, aki ezt számomra kellemetlen döntésnek tartotta, én azonban jótéteménynek, mert megnyitotta az utat rendezői pályámhoz, beálltam másodasszisztensnek. Kisvártatva Darvas József lett a filmgyár igazgatója, ő pedig üzent nekem vidékre, ahol forgattunk, hogy ne csináljak ilyen hülyeséget, vegyem vissza a dramaturgia vezetését, vagy ha ezt nem akarom, akkor rendezzek. Nem éltem a meghívással, mert nem voltak forgatási tapasztalataim, végig akartam járni a „szamárlétrát” (másodasszisztens, első asszisztens, esetleg társrendezés). Nemhogy segédrendezői, de produkciós tapasztalataim sem voltak. Beálltam Fehér Imre induló filmjébe másodasszisztensnek. Éppen a főszereplő asszony mögé hajtottam be a képbe libákat, amikor egy író, a színésznő férje meglátogatta a forgatást. A szünetben elmondta nekem, hogy pár hónappal azelőtt, ha velem akart tárgyalni egy témáról, először be kellett jelentkeznie a titkárnőmnél és időpontot kellett egyeztetnie. Amikor bejött a dramaturgiára, a titkárnőm leültette, hogy várjon, a főnöknél még vannak. Most meg a libákat hajtom be a képbe. Engem egyáltalán nem zavart ez a változás, akkor éreztem először, hogy ráléptem az útra, amely a rendezéshez vezet.

Kovács András: Zápor (kép a filmből)

Hogyan kezdett rendezni?

Dramaturgja és első asszisztense voltam egy induló filmnek, amikor a rendező beteg lett. Indulás előtt álltunk, a gyár mindenképpen be akarta fejezni ezt a tervezett filmet, engem bíztak meg a rendezéssel (Zápor, 1960 – főszerepét a Kolozsvárt induló Bara Margit játszotta). Azután forgattam még két – számomra kedves, de nem túl jelentős – filmet (Pesti háztetők, Isten őszi csillaga), az utóbbit nyomott, sötét tónusban akartam felvenni, de azon a nyáron egy felhő se volt az égen. Vártunk, vártunk, nekem meg Párizsba kellett volna utaznom, a franciáktól kaptam egy ösztöndíjat. Végre novemberben befejeztem a filmet – de nem jött a francia meghívó. Mit tegyek? Kollégáim azt tanácsolták, üljek repülőre, Párizsban van Magyar Intézet, majd lesz valami. Párizsba érkezve megkerestem azt az intézményt, amely meghívott. A keresett ügyintéző nevem hallatán elfehéredik: „Mon Dieu! Elfelejtettem magának meghívót küldeni, jaj de jó, hogy itt van!” Fél évet töltöttem Párizsban.

Tanulmányutam legfontosabb hozadéka, hogy megismerkedtem a „cinéma direct” műfajával. Ezt a franciák „cinéma vérité”-nek neveztek, ami félrefordítása a „Kino Pravdának”, tehát a Pravda című újság filmmellékletének. Hazaérkezésem előtt jelent meg a Népszabadságban egy riport egy feltaláló küszködéséről a bürokráciával. Telefonon megkérdezték, érdekel-e egy ilyen téma, mert kollégáim közül egyiknek ajánlották, de ő azzal tért ki: „ezt vagy őszintén csináljuk meg, akkor nem lehet bemutatni, vagy nem őszintén, akkor meg nem érdemes megcsinálni”. Én belevágtam, lesz, ami lesz. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy fél évig egy demokratikus országban éltem, ahol ugyan korlátozta a piac a filmcsinálókat, de ezek nem politikai korlátok voltak. Amikor a film – Nehéz emberek –  elkészült a stúdióvetítésen mindenkinek nagyon tetszett, de senki se bízott abban, hogy be lehet mutatni. Fábri azt javasolta, olyan valakinek mutassuk meg először: akinek már nincs főnöke, nincs, akitől tartson. A mi szemszögünkből Aczél György miniszterhelyettes látszott ilyennek. Stúdiónk vezetője, Újhelyi Szilárd – aki Rákosi idejében Aczéllal ült egy cellában – vállalta, hogy beszél Aczéllal. Beszélt is, de Aczél naivnak tartott bennünket, hiszen neki is sok főnöke van, a minisztertől kezdve különféle politikusokig. Azt mondta, egy ember van, akinek Magyarországon nincs főnöke, Kádár János. Nem fordulhatott Kádárhoz, mert azt mondták volna, hogy áthárítja a felelősséget. Nekem ilyen problémám nem volt, én írtam levelet Kádárnak, kértem, nézze meg a Nehéz embereket, érdekelne a véleménye. A Kádár-titkárságtól kaptam választ és időpontot, mikor kerülhet sor a vetítésre. Kádár eljött, és a film megnézése után csak annyit mondott: „Ez sajnos így van.” Ez elég volt ahhoz, hogy a bemutathatatlannak látszó film moziba kerüljön.

Beszélgetés Kovács András filmrendezővel (2)

A Nehéz emberek vitái sok indítást adtak újabb filmekhez. A Hideg napok szereplőit akár „könnyű embereknek” is nevezhetném: olyanok ők, akik úgy viselkednek, ahogy azt vezetőik, vagy akár a közvélemény tőlük elvárja. Annak idején egy riporternek kijelentettem, engem a történelmi film nem érdekel. Egyik dramaturg Cseres Tibor Hideg napok című regényét körbehordozta kéziratként a rendezők között, de senki nem harapott rá. Erről nem tudtam, nekem nem mutatta meg, mert olvasta a nyilatkozatomat, hogy nem érdekel a történelmi film. Jó barátom, Cseres ideadott közben egy másik filmnovellát, de az nekem nagyon nem tetszett. Most erre mit mondjak? Húztam az időt néhány hétig, de hát a végtelenségig ezt se lehetett. Közben nagyon jó kritikák jelentek meg a Nehéz emberekről, gondoltam, elmegyek hozzá, két mondattal elutasítom a novellát, és a Hideg napokra terelem a szót, persze azzal, hogy olvashatta, én a történelmi témákat kerülöm. A találkozás előtti éjszaka olvastam el a Hideg napokat; egyszerűen elfelejtettem, hogy ez történelmi regény, annyira megfogtak a figurák, a társas kapcsolatok és a világról alkotott képük. Elmentem Csereshez, kérdeztem, foglalkozik-e valaki filmes a regénnyel. Azt válaszolta, nem. Akkor ideadod, hogy filmre vigyem? Igen, de a forgatókönyvet nem írom meg, egy nagyregényen dolgozom, ezt neked kell megírnod. Megírtam.

A Szeretőknek mi a története?

Volt egy baráti házaspár; úgy éltek, hogy a férfinak volt szeretője, lehet, hogy a feleségnek is, de erről nem beszélt. Barátaink ettől még jól éltek egymással, mert amit ez a házasságon kívüli partner adott, az kiegészítette az ő kapcsolatukat. Több ilyen esettel találkoztam, ezért foglalkoztam a témával, a kényszer szerepével egy különben szabadon választott kapcsolatban.

Miért nem lett végül film a Kő hull apadó kútba című regényből?

Amikor elolvastam, nagyon tetszett a történet, megkerestem a szerzőt, Szilágyi Istvánt, de ő nem járult hozzá, hogy ebből film készüljön. Azt mondta, mint irodalom, ez így teljes, de a film belehozna egy csomó olyasmit, ami ezt föllazítaná. Egy módon tudná elképzelni, hogy filmre kerüljön: ha ő írná a forgatókönyvet, ő rendezné, ő vágná, ő tervezné a díszletet, ő szerezné a zenéjét, ő lenne az operatőr és ő játszaná a főszerepet. Ezt persze tréfának szánta, úgy is fogadtam, és Film egy regényről címmel készítettem mégis valamit erről a kiváló regényről.

Kovács András: Szeretők (kép a filmből)

Mikor készített utoljára filmet? Nem hiányzik?

Nem hiányzik. Ami a hiányt illeti, úgy vagyok ezzel, mint azt a kezdő Bán Frigyestől, a Talpalatnyi föld rendezőjétől hallottam: ha megírta a forgatókönyvet, úgy érzi, kész a film, ami ezután következik, az technikai részletkérdés. Ebben van némi túlzás, de ha arra a három kész forgatókönyvemre gondolok, amelyet az utóbbi években (évtizedekben írtam), én is úgy érzem, hogy ezek a filmek elkészültek. Ha nyernék a lottón, akkor persze leforgatnám ezeket is.

Pályázhatna állami pénzekre is…

Adják inkább a fiataloknak az állami pénzt. Nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Visszatérve az előző kérdésre, a Polixéna szerelmei című forgatókönyv Wesselényi Polixéna olaszországi és svájci utazásának naplóján alapszik. Ezt az írását 1842-ben adták ki, de nem vert nagy hullámokat, másodszori kiadása 1987-ben azonban figyelmet keltett. Sejtet egy nagyon szép szerelmet az angol Johnnal, akivel Polixéna Itáliában ismerkedett meg. Reménytelennek látszott, hogy összekerüljenek – mert Pagetnek Angliában volt családja, Polixénának meg Erdélyben. Eltelt talán tíz év is, és John Paget eljött Magyarországra, itt élt azzal az ürüggyel, hogy ír egy könyvet Magyarországról és Erdélyről, csak hogy Polixéna közelében lehessen. Könyvét még akkor kiadták Angliában, több kiadást is megért, lefordították számos nyelvre. Magyarul csak 165 év múlva, 1987-ben adták ki, mert kínos dolgokat is leírt. Olyasmit például, hogy vannak Magyarországon vidékek, ahol ő nem hallott magyar szót. Nem kímélte az akkori társadalmi viszonyokat sem – udvariasan fogalmazva a dzsentri világot, durvábban a feudális Magyarországot –, úgy írja le, ahogy egy angol demokrata író az ilyesmit látta.

Most már lassan tíz éve létezik Kolozsvárt magyar nyelvű filmes képzés. Mit üzenne azoknak, akik most kezdenek filmet forgatni Erdélyben?

Az jut most az eszembe, hogy amikor én a filmes képzésbe bekerültem 1946-ban, akkor teljesen reménytelen volt a magyar film helyzete, ’46-ban például egyetlen magyar film se készült. Ebben a kilátástalan helyzetben kezdtem a felkészülést a pályára. Csak azt tudom üzenni, hogy akinek ehhez kedve van, vagy tehetséget érez, az menjen neki. És hát mikor nem reménytelen a filmszakma? Amikor például első dokumentumfilmemet kezdtem forgatni a 60-as években, a gyárban csak 55 kilónál nehezebb felvevőgépek voltak, csak ezek voltak alkalmasak jó szigetelésük miatt hangos felvételre – de azt nem lehetett vállra kapni. Volt egy Arriflexünk is, zörgése azonban hangosabb volt, mint a riportalany beszéde. Próbáltuk bebugyolálni. Így kezdtem el egy riportfilmet, aztán pár hónap múlva vett a gyár külföldön egy olyan kamerát, amivel bárhol vehettünk fel hangot és mozoghattunk, amerre akartunk. Szóval néha a lehetetlent is kísérteni kell.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Hideg napok

Hideg napok

Magyar filmdráma, 1966. Rendező: Kovács András.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    9 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Szeretők

Szeretők

Magyar filmdráma, 1983. Rendező: Kovács András.

  • A látogatók szerint
    10 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Falak

Falak

Magyar filmdráma, 1967. Rendező: Kovács András.

  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk