Fekete országot álmodtam én

Lee Daniels: The Butler / A komornyik

A közhelyekben úszó filmek értékelésekor talán az a kritikus legnehezebb dolga, hogy legalább ő maga ne vonultassa fel a szakmája leghígabb, legunalmasabb fogásait. Más szóval: egy gyenge filmet fikázni is lehet kihívás. De az olyan filmek esetében, mint Lee Daniels legújabb munkája, a legkisebb energia-befektetés is hiábavaló – beleértve a megtekintést is.

Különösebb bántódása persze nem esik a gyanútlan nézőnek, ha úgy dönt, mégis befizet erre a bő kétórás politikatörténeti tablóra (na jó, szórólapra), amelyben egy olyan komornyik szemével kísérhetjük végig a huszadik század fontosabb politikai eseményeit, aki nem kevesebb mint hét elnöknek szolgálta fel a kávét, vakon, szótlanul. Hét elnök, ez már igen, gondolhatnánk, és rögtön fel is merülhet a kétely, hogy fér bele ennyi minden egyetlen filmbe? Mindez ráadásul úgy, hogy Daniels igyekszik elegendő időt hagyni a komornyik családi életének a bemutatására is. Hát persze, hogy ilyenkor jönnek jól a hangzatos címszavak, a mantraként ismételt életigazságok és az unalomig csépelt dramaturgia.

Kép A komornyik (Lee Daniels' The Butler) című filmből

A Forest Whitaker által játszott komornyik története annyi, hogy olyan szakmát választ élete hivatásának, amelynek keretében kénytelen az első sorból végignézni a gonosz fehér emberek rasszizmusának hol szélesebb, hol mérsékeltebb térnyerését – ennek következtében pedig előbb-utóbb szembekerül nemcsak a saját családjával, de (figyelem!) önmagával is. Nagyon próbál úgy tenni A komornyik, mintha nagy erkölcsi kérdéseket tenne fel, valójában viszont csak nagynak tűnő válaszokat csámcsog. Körülbelül olyanokat, hogy sose feledd, honnan jöttél, meg hogy ha eljön az idő, döntened kell. Igen vagy nem? (Fekete vagy fehér?)

Kép A komornyik (Lee Daniels' The Butler) című filmből

A történet tehát aligha köti le a még továbbra is reménykedő nézőt, aki így elkezd alternatív örömforrások után keresni, de aligha talál mást a Hallmark-színvonalú rendezésen és a ’nigger’ szó felbukkanásainak számlálásán kívül. Ez utóbbinál már csak a sztárszínészek száma rúg magasabbra. Robin Williams Eisenhowert, John Cusack Nixont, Alan Rickman pedig Reagant képviseli (alakításról azért túlzás lenne beszélni), de van itt nekünk komornyikfeleség Oprah Winfrey, komornyikanyuka Mariah Carey, komornyikkolléga Cuba Gooding Jr. Amikor elérkezünk a Fekete Párducokhoz, komolyan várni kezdtem Samuel L. Jackson színrelépését – épp annyira kilógott volna ebből a bizarr összképből, mint amennyire beleillett volna.

Kép A komornyik (Lee Daniels' The Butler) című filmből

Az ilyen filmekkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ha a fehér csuklyások egy egész busz utazóközönségét kiirtják, arra nem mondhatod, hogy nem fontos az, amit látsz. De ha ugyanezt drámai zenével, lassított felvételben, szuggesztív premier plánokkal tarkítva, más szóval hollywoodi szirupban látod, elkezdesz gondolkodni, hogy ezt most miért is nézed. Talán még fel is teszed magadnak a kérdést, hogy tényleg nincs semmi a ragacsos közhelyek és a sértően buta didaktika mögött? És amikor a film végén, Whitaker kétórányi bölcs narrálása után, Barack Obama személyében nem újabb színészt, hanem magát Obamát látod, majd rögtön utána a komornyikot és családját, ahogy örömkönnyekkel fogadják az első fekete elnököt mint a Messiást, és a tényt, hogy vége a fehérek terrorjának – na ez már nem pusztán szájbarágósság. Megkockáztatnám, hogy gusztustalan, de majd az lesz az, amikor Oscarral méltatnak egy olyan, nyíltan kampánycélú ömlengést, amely nem pusztán iskolázatlannak, de egyenesen debilnek feltételezi a nézőit.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó