Túl könnyű a lét elviselhetetlensége

Karen Moncrieff: The Trials of Cate McCall / A Cate McCall-per

Az amerikai függetlenek megint valami merészre vállalkoztak, mikor líraira színezett tárgyalótermi drámát forgattak. De még ennél is nagyobb bátorság kellhetett ahhoz, hogy a vámpíros-lövöldözős Underworld-sorozat hősnőjére, Kate Beckinsale-re bízzák a főszerepet.

Karen Moncrieff filmje, mint a fehér holló: ritka, hogy a túlhajszolt akcióthrillerek és a 3D-vel laposított fantasy-blockbusterek korában tárgyalótermi drámára bukkanunk. A műfaj körülbelül akkor ment ki a divatból, amikor a statikus beállítások, hiszen a közelikre komponált, agyonbeszélt peres filmeket mégsem lehet olyan pergősre vágni, mint a klipeket – és ez már jó ideje nagy hátrány Hollywoodban. Csak azt nem értjük, ha már a filmet fél évtizedente rendező színésznő szembegyalogol a trenddel, miért nem csűr-csavar valamit az újjáélesztett zsánerhagyományon is. A Cate McCall-per első felvonása olyan, mint egy random Esküdt ellenségek-epizód: az egykori alkoholista, presztízsét vesztett ügyvéd elvállalja az ártatlanul elítélt Lacey ügyét, hogy bizonyítsa feletteseinek és férjének, hogy pár tucat AA-míting után rendbe szedte önmagát. Közben Cate a négyéves kislánya nevelési jogaiért is pereskedik, pedig láthatólag nem jó anya: életét a karrierjére tette fel, s ha kettesben marad lányával, nem igazán tud mit kezdeni vele. Ügyvédnek viszont rámenős és agyafúrt, úgyhogy nekiáll ledarálni a korrupt jogászokat, zsarukat és mindazokat, akik megerőszakolták és rács mögé dugták Lacey-t.

Kép a Cate McCall-per című filmből

A drámai krimi viszont nem sodor, a részletek rutinszerű fordulatokban bomlanak ki. Közöttük pedig elsikkad a nyúlfarknyi, beszúrt intermezzókban az anyaság drámája, mivel a film nem gondol túl sokat az életét elszúrt anyuka rehabilitációjáról: próbálkozik, szomorkodik, de azért túlzottan nem igyekszik hősnőnk. Ám mint kiderül, szilánkosra tört házassága csak egy a sok sorscsapás közül, amivel az élet megkínálta. Szakmai karrierje és egész világképe esett darabjaira, mikor fény derül arra, hogy egy ártatlan embert ítéltetett el gyermeken elkövetett nemi erőszakért – élete fényesre csiszolt győzelme valójában ordas nagy tévedés volt. A szubverzív karakterábrázolás csúcsa ez Amerikában: hiába jó ügyvéd Cate, a megérzése mégsem működik.

Kép a Cate McCall-per című filmből

Az elégikus hangot megütő, karakterének jellemhibáit kiteregető film onnantól válik csak érdekfeszítővé, hogy letudja a nyomozást, a tárgyalást, az egyezkedést. Moncrieff egy glasgowi dokkmunkás igyekezetével pakolja főhőse vállára a világ súlyait, amelyek ugyan egyesével nincsenek túlrészletezve, de együtt már komoly drámai konfliktussá gubancolódnak össze. Így válik érthetővé, miért nem tudja Cate valamiféle egyenes vágányra terelni az életét: mert belebotlik és elhasal a világ könyösségén, kegyetlenségén, igazságtalanságán. A tárgyalás csak hazudóverseny, vágja arcába egykori professzora, miközben a Lacey-t elítélő rendőrök bedühödnek Cate-re, és pár koholt váddal bemószerolják és megbírságoltatják, hogy aztán a főnökei pár immorális húzást követelő ügyet sózzanak rá. Cate-t se a férje, se az az intézményrendszer nem támogatja, amit ő oly lelkesen kiszolgál – lecsúszásának végső iróniája, hogy pont azzal juttatja magát idáig, hogy követi az előírt szabályokat.

Kép a Cate McCall-per című filmből

A rendező következetesen taszigálja az összeomlás felé Cate-t, s filmjében plasztikusan rajzolja fel az ügyvédnő lányáért folytatott, majd az önmagával vívott küzdelmét. Finoman melankolikus atmoszférájának, a felszínnél valamelyest mélyebbre kaparó karakterábrázolásának és akkurátusan kidolgozott világképének köszönhetően már épp kilépne a típusfilmek átlagosságából – de a fináléra az egészet tönkrevágja. A gyönyörűen felrakott kérdésre – mit tehetsz, ha tehetetlen vagy? – Moncrieff közhellyel felel, majd a világ könyörtelenségének elfogadását sürgeti. Ha csak kerülőúton, feketén megy, akkor úgy kell intézni a dolgokat – egy konzervatív WASP-villában talán, Kelet-Európában ez aligha tanulság. Ahogy az se, hogy Kate Beckinsale csinos arca kevés ahhoz, hogy elvigyen egy ilyen fajsúlyú drámát. Nem rossz, de nem is kiemelkedő az alakítása, hiányzik belőle a barázdáltság, az érzelmek nyers áradása. Nick Nolte is reflexből dörmög, az atyai jóbarát szerepe csak Arany Málna-díjas lófarka miatt marad emlékezetes – egyedül a Lacey-t alakító Anna Anissimova villant némi ambivalenciát. Amiből több fért volna a cselekménybe is: a végére ugyanolyan csinosan varrja el Moncrieff a konfliktusokat, ahogy az első, kiszámított etapban fűzte a nyomozást. Hiába akarta a lét elviselhetetlenségét vászonra festeni, a portré végeredményben túl könnyűnek találtatott.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó