Szabó R. Ádám

/ / /

· írta

Rajzpapírról a filmvászonra

A képregényfilmek története. 1. rész

Tanulmány

A modern kori művészettörténet tyúk vagy tojás kérdése lehetne, hogy a film vagy a képregény képi és művészeti fejlődése befolyásolta jobban a másikat, hiszen két, csaknem teljesen egyidős műfajról van szó, még a fejlődési ívükben is felfedezhető némi hasonlóság, mostanra pedig szinte összeforrt, „összeért” a két médium: saját sikereiket nagyban köszönhetik a másikéinak.

A képregényfilmek története. 1. rész

A film természetesen továbbra is jelenetősen több emberhez jut el, nagyobb iparágnak, elismertebb művészetnek számít a képregénynél, de mostanra megkerülhetetlenné váltak a képregényfilmek, a nyári blockbuster-szezon elképzelhetetlen szuperhősfilmek nélkül, ráadásul egyre nagyobb anyagi és kritikai sikert érnek el, gondoljunk csak a Nolan-féle Batman-trilógára, vagy a Marvel aranytojást tojó tyúkjaira, a Bosszúállókra és az önálló filmjeikre (Vasember, Thor, Hulk).

Ráadásul a szuperhősöket leszámítva is jelenetős számú képregényt adaptáltak már filmre, olyan alkotók tettek le olyan alkotásokat az utókor asztalára (több-kevesebb sikerrel), amikről nem is feltétlenül tudja az átlagnéző, hogy szereplőik képregények oldalairól költöztek a vászonra (Erőszakos múlt, A kárhozat útja, Tamara Drewe, Ghost World, From Hell stb.). Nálunk sokkal kevésbé befutott és művészeti ágként elismert dolog a képregény, Amerikában viszont nagy történelemre tekinthet vissza, mostanra pedig a fanyalgók is egyre inkább elismerik a nyolcadik művészet kifejezés legitimitását, hiszen rengeteg nagy és sokrétű alkotói munkát igénylő és felmutató képregény született meg (a filmhez és a zenéhez hasonlóan ezen művészetileg magasabb rendű alkotások zöme underground alkotók munkái, de a nagyobb eladásokat produkáló képregények is egyre magasabb esztétikai érzéket tudnak kielégíteni).

David Cronenberg: A History of Violence / Erőszakos múlt

Szombat délelőttöktől a bíróságig

A képregénynek a filmmel való összefonódása sem újkeletű, bár el kellett telnie pár évtizednek a születése után, mire a képregény műfaja is kialakított egy olyan jelentős méretű célközönséget, hogy az már a filmproducereket is cselekvésre késztette, hiszen az első képregény-adaptáció csak 1941-ben született meg, akkor is még csak szombat délelőtti sorozat formájában, a Marvel kapitány kalandjai címmel. Ez a formátum, bár nézett volt (főleg gyerekek körében), azért még messze állt attól a szereptől, amit a képregényfilm ma betölt a kultúrában és iparban. Rögtön szuperhőssel indul tehát a képregényfilmek története, hiszen ekkor még a képregények elérhetőbbek voltak, mint a mozifilmek, ennek köszönhetően meglehetősen nagy rajongótáborral bírtak, amelyet így a tévé képernyője elé is lehetett szögezni.

A képregényfilmek története. 1. rész (2)

Ez a trend folytatódott az elkövetkező években, és ahogy egyre újabb és újabb képregények és bennük új szuperhősök bukkantak fel, úgy sokasodtak a sorozatfeldolgozások is. Az első egész estés filmre 1951-ig kellett várni, és nem meglepő módon az addigra befutottnak számított George Reeves játszotta Superman volt a pionír-szuperhős. Nem lehetne azzal vádolni a készítőket, hogy rengeteg pénzt öltek volna a produkcióba: alig 12 nap alatt készült el a Superman és a Vakondemberek, a filmtúdió éppen használatlan részein, messzire pedig nem vitte a műfajt, hiszen viszonylagos sikere után ez a feldolgozás is tévéképernyőn kötött ki; nyolc szezont élt meg a mai napig legendás sorozat.

Batman, a Fantom és Amerika Kapitány is ezekben az években jelent meg először képernyőn, sok más nem-szuperhős képregénykollégával egyetemben (Spy Smasher, Blackhawk, Hop Harrigan), akik általában kémek, pilóták, vagy egyéb izgalmas tevékenységeket folytató sikeres hősök voltak.

Ebben az időszakban, a kezdetben fejlődésnek indult képregény-film együttműködésnek gátat vetett az 50-es évek Amerikájában dúló közhangulat (kommunista-vadászatok, az erkölcsök megregulázása), a képregényeket vádolták a gyerekkori erőszakért, és erős cenzúrának vetettek alá minden borítót, erkölcstelennek és ízléstelennek tituláltak mindenféle erőszakot (ekkoriban a ritka kivételként még működő Superman is csak összekólintotta a gonosztevők fejét, golyót pedig csak az ő sebezhetetlen teste irányába lehetett küldeni). 1954-ben zajlott le egy tárgyalótermi vita William Gaines képregénykiadó és az ügyészség között, amelyben megkérdezték, hogy van-e határa annak, hogy mit nyomtat ki képregényben, a kiadó erre azt válaszolta, hogy a jó ízlés határán belül nincs. Ekkor felmutatták neki az egyik legfrissebb kiadását a Gaines-képregényeknek, amelyen egy férfi egy levágott női fejet a magasba, arra kérdésre, hogy ez is belefér a jóízlésbe, Gaines azt válaszolta, hogy akkor nem férne bele, ha csöpögnének a fejből a vércseppek, és látnánk a fejetlen testet is a képen. Ehhez hasonló kérdések miatt 1966-ig nem is született egyéb mozifeldolgozás képregényes alappal. Ekkor sem számolhatunk be a műfaj túlzottan nagy változásáról, hiszen az első Batman-film is csupán marketing-megfontolásból készült, a producerek szerették volna az akkor induló Adam West nevével fémjelzett sorozat nézettségét növelni azzal, hogy a mozikba is bedobtak egy hosszabb részt.

Ebből látható, hogy a képregényfilmek korai időszakában a komikus beütésű szuperhősfilmek (valamint a szombat déletti rajzfilmsorozatok) uralták a műfajt, az elsődleges célközönség nem a felnőtt, hanem a nagyon fiatal generáció volt. Az első komolyabban vett filmes próbálkozásra, amely már a felnőtt közönséget is komolyan igyekezett megcélozni, 1978-ig kellett várni.

A képregényfilmek története. 1. rész (3)

Jézustól Burtonig

Teljesen érthető, hogy Superman képregénybeli és filmbeli felbukkanása között eltelt 40 év, hiszen nagyjából ekkorra lépett felnőttkorba az első képregényrajongó generáció, amely Supermannel nőtt fel, és hajlandó volt moziba befizetni és komolyan is venni egy szuperhősfilmet. Ennek megfelelően a ’78-as Superman (Richard Donner rendezésében, Mario Puzo forgatókönyvéből) stáblistája Marlon Brando nevével kezdődik, Gene Hackmanével folytatódik, a Supermant alakító Christopher Reeve neve az „előkelő” harmadik helyet kapta, rögtön a főcím után – ez is mutatja bizonyos értelemben a készítők hozzállását a hőshöz: még nem bíztak túlzottan benne, annyira semmiképp nem, hogy az amúgy viszonylag rövid szerepét unottan eljátszó Brando neve elé kerüljön fel a főszerepet játszó színészé.

Költségvetést sem sajnáltak a filmből, főképp a repülési jeleneteket igyekeztek olyan szinten megcsinálni, hogy az minden addigi filmes próbálkozást felülmúljon (a film fő reklámszövege is ez volt: You’ll Belive a Man Can Fly! – Elhiszi majd, hogy egy ember képes repülni!), a befektetett munka pedig látszik a végeredményen, nagy hatású alkotás készült el, amely nagyon is közvetlenül utal a Superman-Jézus párhuzamra (bár korántsem annyira gusztustalan és szájbarágós módon, mint a 2013-as Man of Steel – de erről később), főképp a Supermannek nevelőapja és a média által tulajdonított megváltószerep tematizálásával.

Richard Donner: Superman (1978)

Kritikai és pénzügyi sikere után (természetesen) folytatásokat is kapott az első nagyképernyős szuperhős-ópusz, a második még komolyan vehető volt, azonban a harmadik és negyedik rész ismét igyekezett a komédiát és a könnyedséget belevinni a film hangvételébe (Richard Donnert, elsősorban amiatt, hogy a produkció átlépte a kiszabott anyagi keretet, lecserélték az első film után), és elkezdett távolodni az első rész felnőttségétől, bár azért már ott is voltak arra utaló jelek, hogy a filmkészítők saját ötleteiket, és forgatókönyv-mentő deus ex machináikat előrébb valónak tartják a képregény által felépített világnál – repülés közben Clark Kentből átmenet nélkül válik Superman (nb.: nem átöltözik, átváltozik), aki a film végén Lois Lane-t úgy hozza vissza a halálból (apropó Megváltó!), hogy nagyon gyorsan elkezdi körberepülni a Földet, amíg az visszafelé nem kezd forogni, és az időt is visszaforgatja ilyen módon, így végül lesz ideje Supermannek megmenteni Loist – de a harmadik és negyedik rész logikátlansága és elnagyoltsága mellett ezek a hibák szinte eltörpülnek.

Mindennek ellenére, a nagy sikernek köszönhetően elkezdődött a többi, nagy tömegeket meghódító szuperhős filmre írása is, ezek közül pedig a legfontosabb és legjobban sikerült adaptáció Tim Burton 1989-es (elég egyszerű című) Batmanje volt, amely már kifejezetten felnőtteknek készült, nagyon erős és jellegzetes képi világgal, horror-, krimi- és film-noiros elemekkel. Ahhoz képest, hogy a Superman-filmekben nagyon ritkán láthatunk konkrét halálesetet (persze tudjuk, hogy városrombolás közben vannak áldozatok, de amit nem látunk, az nem fáj nekünk), itt már szó nem volt efféle finomkodásról, amellett, hogy Joker maffialeszámolásai kreativitásban A keresztapáéit is magasan verik (van akit megsüt, van akit kacagva lő szitává), még maga Batman is lelkiismeret-furdalás nélkül intézi el a bűnözőket.

Tim Burton: Batman (1989)

Ugyan nem az első képregényfilm, de talán ebben érezhető első alkalommal az, hogy egy filmes alkotó a képi világgal is igyekszik kezdeni valamit, nem csupán egy makettet, egy brandet emel át a képregények lapjairól, hanem az eredeti alkotást hangulatában igyekszik filmre adaptálni: kifejezetten impozánsan és kreatívan van megalkotva Gotham városa, szinte egy az egyben, erős állóképként is működő snittekkel (persze azóta már nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal inkább burtonös a film képileg, mint bármi egyéb, de még az ő filmográfiájában is jellegzetes, viszonylag kevéssé stilizált).

A Batman visszatért már nem szerették annyira a nézők, mint az első filmet, kifejezetten sötétnek találták sokan (kétségkívül sötét is – kevés gyereket ne tudna traumatizálni a Pingvin története), kifejezetten horrorisztikus elemeivel, sötét, abszurd szereplőivel és történetével nem volt egy könnyen eladható film, ergo ezt az utat is jegelték egy időre Hollywoodban.

Tim Burton: Batman visszatér (1992)

Időközben ismét visszatalált a képregényfilm a fiatalabb nézőréteghez, főleg a Tini Nidzsa Teknőcök három és a Robotzsaru (amely kakukktojás – nem képregényadaptáció, de határozottan úgy volt brandelve, és sokan a mai napig annak tartják, hiszen azóta már fut is a film alapján készült képregény) szintén három részével, ez pedig a legtöbb alkotó és néző számára a képregény-adaptációk fogalma a gyerekeknek vagy kamaszoknak készült, valódi filmként jelentéktelen rajzfilmpótlókat kezdte jelenteni.

Ezen vélemény megváltoztásában nem segített Joel Schumacher két Batman-folytatása sem, ami a földbe döngölte és a ’66-os, színes, vidám, táncoló-éneklő állapotába szállította vissza a Denevérembert. Mindeközben a képregény műfaja elérte a fejlődésének (egyik) csúcspontját, 1989-ben megjelent Alan Moore és Dave Gibbons zseniális 12 részes képregénye, a Watchmen, ami képileg és „vágásilag” erősen filmes elemeket használt, óriási kultrajongásnak örvend még ma is, és végérvényesen felnőttkorba léptette a szuperhősöket.

Papíron legalábbis.

[Folytatjuk.]

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk