Szabó R. Ádám

/ / /

· írta

Egy műfaj születése

A képregényfilmek története. 2. rész

Tanulmány

Az első részben röviden áttekintettük, hogy miként jutott el a képregényfilm műfaja a kezdeti „primitív”, naiv időszakából a rizikósabb alkotásokig, odáig, hogy már itt-ott felbukkant komolyabban vehető próbálkozás az adaptálásra, most pedig folytatjuk a filmtörténeti áttekintést, amely a képregényfilm mint tagadhatatlanul önálló, erős műfaj létrejöttéhez vezető utat mutatja be.

A Batbimbótól az önreflexióig

A 90-es években született még néhány olyan képregényfilm, amely kikövezte az utat az igazi áttörésig, ráadásul itt már differenciálódásról, az utak elágazásáról is beszélhetünk, hiszen annak köszönhetően, hogy más műfaji elemekkel dolgoznak ezek a filmek, egyre nagyobb és változatosabb demográfiát tudtak megcélozni.

Mr. Fagy a Batman és Robinban

A klasszikus képregényhős felbukkant még Joel Schumacher két Batman-filmjében, de a negyedik rész, az 1998-as Batman és Robin jelezte Hollywoodnak, hogy talán hosszútávon nem ez a leginkább követendő út, hiszen óriásit bukott a George Clooney és Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült csilli-villi produkció. A rajongók a mai napig vehemensen utálják ezt a feldolgozást, talán elsősorban az olyan elemek miatt, amelyek nyilvánvalóan mutatták, hogy a készítők magasról tojtak az alapanyag által felvázolt hangulatra és értékekre. Az egyik ilyen elem, amely megtestesíti ezt a hozzáállást a film azon jelenetében bukkan fel, melyben Batman és Robin egy jótékonysági esten vesz rész, ahol licitálni kell nőkre egy együtt töltött éjszakáért (jó értékek a gyerekeknek, nem?). Az Uma Thurman által alakított Méregcsók az összes jelenlévő férfi fejét elcsavarja hipnotizáló parfümjével, Batman és Robin pedig egymást túlharsogva ajánl egyre nagyobb összegeket a vonzó nőért, és amikor már a millióknál tartanak, Robin szól Batmannek, hogy ennyi készpénze márpedig nem lehet, Batman erre lazán előveszi övéből a BatCredit Kártyát, azzal a szöveggel, hogy soha nem megy otthonról nélküle (ez amúgy az American Express kártya klasszikus szlogenje). Emellett az egész filmet átjárja a lustaság és a komolytalanság, a Denevérember sötét ruháján felbukkanó mellbimbók pedig koronázzák az egészet. Ezzel a filmmel Schumacher jegelte (olcsó szóviccektől is szenved a film, melyek jórészt a Schwarzi által játszott Mr. Fagy szájából hangzanak el – meglepetés: javarészt a jéghez kapcsolódnak) Batman figuráját – ironikus módon pedig később pont a franchise újraindítása eredményezte az egyik legnagyobb sikerű képregényfilmet, de erről később.

Méregcsók – az Uma Thurman-féle és az eredeti változat

Megszülettek ebben az időben olyan képregényfilmek is, melyek nem szuperhősöket állítottak a központba, és nagyon változatos műfajokat képviseltek. Volt olyan, amelyről kevesen mondanák meg, hogy képregényes alapból született, hiszen egy érdekes humorú tinikről szóló kvázi-komédia volt (Ghost World), de volt olyan vígjáték is, amely a szuperhősöket, és az őket körülvevő kultúrát parodizálta (Mystery Men), vagy éppen istenítette (Kevin Smith bizonyos filmjei, de főképp a remekül sikerült Chasing Amy, amelyben képregényrajzolók a főszereplők, vagy épp a Shop Stop, amelynek a főcíme az főbb – képregényrajongó – szereplők képregényes rajzolatát mutatta be).  Külön tanulmányt is megérne a nem szuperhős-alapú képregény-adaptációk világa, hiszen pontosan a periférikusabb szerep miatt ezek a filmek sokkal több kreativitást mutattak, főleg filmnyelvi és képi szinteken, mint a szuperhős történetek által megkötött társaik.

A képregényfilmek története. 2. rész

Talán a műfaj megkoronázásaként tekinthető a 2005-ben készült American Splendor, amely a Harvey Pekar nevű valós életbeli képregényrajzoló életrajzi filmjeként is felfogható, amellett, ohgy a képregényekről általában is szól. A filmben egymást váltja az igazi Harvey és az őt alakító Paul Giamatti, az igazi személy néha meg is kritizálja a színész játékát bizonyos jelenetekben. Harvey Pekar Philadelphiában élte meglehetősen unalmas, átlagos életét – egy keserű arcú, kopaszodó, pocakos, kellemetlen megjelésű ember, aki végül elkezdi képregénybe átültetni ezt az életérzést, az erősen ironikus című American Splendor pedig egészen szép eladásokat produkál, Harvey-t pedig elismertté teszi képregényes körökben. Annyira mondjuk soha, hogy fel tudná adni eredeti szakmáját egy korház iratkezelő részlegén, hiszen az anyagiak továbbra is megkötik. Ami végül Amerika-szerte ismertté tette, az egyik éjszakai műsorban való felbukkanása volt, ahol olyan szinten képest volt szórakoztatni a közönséget kellemetlen humorával, hogy rendszeres meghívottja lett a műsornak. A film ebben a jelenetben kifejezetten szépen játszik a valós és fiktív szintekkel, a tévéstúdióba való belépésre várakozó Paul Giamatti-féle Harvey-t felváltja az eredeti felvételeken szereplő Pekar, majd a stúdióból Giamatti érkezik vissza.

A film utolsó képe is fenntartja az önreflexív hangvételt: a valódi Harvey-t köszöntik születésnapján kórházbeli kollégái, az egyik asztalra pedig letéve hever az American Splendor legfrissebb száma, az Our Movie Year című füzet, amelyben Harvey dokumentálta a film forgatását (több szám is önéletrajzi, a My Cancer Yearben például a rákkal való küzdelmét mutatta be az olvasóknak).

A rétegektől a tömegekig

Miközben Schumacher éppen a Batman-mítosz gyengítésén ügyködött, születtek kifejezetten komolyan vehető próbálkozások is a szuperhősök filmes ábrázolása terén, az 1998-as Blade is egészen szép sikereket ért el, két folytatást is kapott (amelyek az első színvonalát természetesen sosem érték el), de a Marvel is kezdett beindulni a maga istállójának promoválásával (ne feledjük, hogy Superman és Batman is a nagy konkurens DC Comics figurája), hosszas huzavona és rajzfilmes adaptációk után sikerült elkészíteni 2000-ben az X-ment, 2001-ben pedig a Pókembert is. Talán fölösleges is ecsetelni, hogy sikeresek lettek-e ezek a filmek, elég csak azt megemlíteni, hogy azóta az X-Men két folytatással, egy előzményfilmmel és két Rozsomákos spin-offal bővült, a Pókember pedig szintén trilógiává bővült, mielőtt teljesen újra nem kezdték volna, új sztorival, korszerűbb színészekkel.

Sam Raimi: Spider-Man 3 / Pókember 3

Mindenesetre ezek a filmek megmutatták, hogy a rajongók igenis értékelik azt, ha a kedvenc hőseiket méltó módon állítják vászonra, a legfontosabb témákat és konfliktusokat korszerűsítve (az X-men esetében), vagy az eredeti képregény hangulatát, történetét és humorát állítva középpontba (a Pókember első két része esetében – a harmadik nagyjából a Batman és Robin színvonalát hozta), ráadásul mindezt neves rendezőkkel, színészekkel, nagy költségvetéssel.

Az a film, ami talán mégis a legfontosabb, legnagyobb hatású alkotás a képregény-, főleg a szuperhősfilmek terén, amely visszahozta a méltóságot Batmannek és a szuperhősöknek, ezután következett. 2005-ben elégségesnek ítéltetett az idő Batman gyászolására, és egy tehetséges forgatókönyvíró-rendező kapta feladatul a sagát újraindító film elkészítését. Christopher Nolan pedig bele is fogott, és megalapozta azt a stílust, hangvételt és megközelítési módot (no meg zenét), amit azóta is mindenki majmolni igyekszik.

Pedig a Batman: Kezdődik elsőre nem tűnik többnek, mint az addigi képregényfilmek, ugyanúgy a denevérkosztümbe öltözött főhős van a történet központjában, csakhogy míg az addigi filmekben az eredettörténetet nagyjából öt percben sikerült elintézni (ráadásul a Batman és a Mindörökké Batman egymásnak és az eredeti képregénynek teljesen ellentmondanak ilyen tekintetben), addig itt a fő hangsúly a főszereplő emberi oldalán, a motivációin, Batman megszületésén van, ráadásul olyan hangvétellel és forgatókönyvvel, hogy szinte a valós életben is reálissá, hihetővé teszi a történetet, emellett pedig lényegileg az eredetijéhez is hű marad. S persze a kezdés után jött a folytatás is, A sötét lovag, ami több mint egymilliárd dollár bevételt, és a képregényfilmek történetében először (poszthumusz) Oscar-díjat hozott egyik szereplőjének, a Jokert alakító Heath Ledgernek, ezzel mutatva, hogy végre a kritika és az akadémia is elismerte a képregényfilmek erejét.

Christopher Nolan: Batman Begins / Batman – Kezdődik!

A Marvel is csatlakozott a sikeráradathoz, és más utat követve, mint a DC, de hasonlóan jövedelmezően feliratkozott a bevételi toplista első helyeire. Okos marketinggel, remek hosszútávú tervezéssel, a kétezres években kiadott (egyeként is sikeres) hőseiket, Vasembert, Hulkot, Thort és Amerika kapitányt önálló filmjeik után egy közös produkcióba is összeengedték, ráadásul erre már láthatóan évek óta készültek, hiszen majd mindegyik filmben el volt rejtve utalás a végén, hogy itt még lesz valami nagy és közös. Bele is bukhattak volna a nagy projektbe, de remek arányérzékkel találtak helyet a Bosszúállókban a különböző hősöknek, megfelelőlen sötétre vagy humurosra véve a figurát, jó érzékkel választva színészeket a maszkok alá. Azóta is folyamatosan érkeznek a Marvel-istálló filmjei, szinte negyedévenként egy (csak idén: Vasember 3., Thor 2., hamarosan Amerika Kapitány 2. és állítólag Sólyomszem is kap önálló filmet), egy megbízható és a rajongók által is értékelt színvonalat produkálva. Most a DC-n a sor, hogy a maga szuperhős-csapatát összehozza, jövőre talán már érkezik is a Superman és Batman-film, valamint a Csodanő és a Flash is készül, úgyhogy lesz itt még tumultus.

A szuperhősfilmet megújító Nolan-opus mellett 2005-ben egy másik egyedi stílussal rendelkező rendező is letett az asztalra egy olyan adaptációt (vagy, ahogy ő nevezi, fordítást), amely a legvérmesebb rajongókat is kielégítő módon nyúlt az alapanyaghoz. Robert Rodriguez Frank Miller sötét hangulatú képregényét vitte filmre (pontosabban pixelekre), a végletekig hű maradva a Sin City könyvek képi világához. Azért sem lehet feltétlenül adaptációnak nevezni ezt az alkotást, mert lényegében minimális az eltérés a képi és történetmesélési mechanizmus terén a filmben és a képregényben, Rodriguezék az eredeti könyvet storyboardként használták a forgatás során, ezen okból kifolyólag Miller társrendezőként van feltüntetve a stáblistán.

Frank Miller – Robert Rodriguez – Quentin Tarantino: Sin City / Sin City – A bűn városa

Az első cikk elején felvázolt tyúk vagy tojás kérdés talán itt bukkan fel a legnyilvánvalóbban, hiszen a film noir hatása Miller képregényére (mind képileg, mind történetben, karakterekben) tagadhatalan. Ugyanakkor azt sem lehetne állítani, hogy egy az egyben „visszatért” volna a történet a vászonra, mert a film történetmesélése egy olyan megoldásra alapszik, amelyet a hollywoodi forgatókönyvíró iskolák (Robert McKee is többek között) egyöntetűen leszavaznak, prózához, nem pedig filmhez illőnek titulálnak: a voice-over narráció. A főbb szereplők gyakorlatilag végigmesélik, kommentálják a filmet, bizonyos szereplők hangját végig nem halljuk (pl. a Kevint játszó Elijah Woodét), dialógusok nélkül valósul meg ezen karakterek bemutatása, ez pedig filmben ritkán működik. Annál jobban képregényben, hiszen ott a narráció és dialógus csupán a szövegbuborék formájában különbözik, az olvasó egyforma szinten kezeli. Rodriguez végül is elegánsan oldotta meg az adaptáció feladatát, pontosan az átlagtól eltérő filmnyelvi döntései teszik az egyik legjobban sikerült és legfontosabb képregényfilmmé a Sin Cityt.

Watchman / Az őrzők

Ehhez nagyon hasonló módon lehetett volna adaptálni a korábban említett Watchment is, amely annyiban mindenképpen hasonlít Miller könyvére, hogy a képregény képi világa és montázsa erősen filmes jellegű (még párhuzamos vágás is felbukkan itt-ott), simán lehet storyboardként használni a forgatáshoz. Az adaptálás nehézsége sokkal inkább abban rejlett, hogy míg Miller rövidfilm-hosszúságú történeteket vitt rajzpapírra, amelyeket viszonylag könnyű volt egy kollázsfilm formájában összefűzni egy forgatókönyvvé, addig a Watchmen egy nagyregény hosszúságú, összefüggő, zárt történetet mutatott be, rengeteg, jól kidolgozott, egymáshoz kapcsolódó karakterrel, az elsődleges történeten túl pedig még képregény-a-képregényben is végigmegy a lapokon, amely kihagyása a végső filmből rengeteg értelmezési szinttől és finomságtól fosztotta meg a nézőket. Nem véletlen, hogy a 20 év alatt, ami a képregény és film megjelenése között eltelt, számtalan ötlet merült fel a megfelelő adaptálási módszerre és műfajra, az egyik legérdekesebbnek tűnő, végül elbukott projektnek egy Terry Gilliam rendezte minisorozat látszott. Így sem panaszkodhatunk nagyon, egy korrekt adaptáció született a világ egyik legjobb képregényéből, de a Sin Citytől eltérően, az eredeti színvonalát (és műfaján belül betöltött szerepét) sosem sikerült elérnie a filmnek.

Kép Az Acélember című Superman-rebootból

Bár mostanság is találni elbaltázott, érezhetően túl lazán kezelt képregényfilmeket (R.I.P.D., Szellemlovas 1–2, az Acélemberen is lehetett volna még csiszolgatni), kikupálódott a műfaj. Kiszorította magából azokat, akik nem vették komolyan, és most már akár komoly presztízskérdés is lehet, hogy játsszon el egy szuperhőst (lásd Ben Affleck Batmanje körüli internetes felzúdulás), ráadásul a képregények a mit sem sejtő átlagnéző mozivásznára is megtalálták az útjukat, (a teljesség igény nélkül amikről talán nem nyilvánvaló, hogy képregényben ringatták a bölcsőjüket: Richie Rich, From Hell, Az erőszak története, RED, Josie and the Pussycats, Wanted, Tamara Drewe stb.).

Egy szó mint száz, a képregények a kövér, pattanásos nerdök pincéjéből megtalálták utat ki a nagyvilágba, és megkerülhetetlen tényezővé váltak a filmvásznon is, egy sokszínű és minden ízlést kielégítő vizuális műfajt hozva létre.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk