Vodka, nők, hiúság

Kenneth Branagh: Jack Ryan: Shadow Recruit / Jack Ryan: Árnyékügynök

Az első Jack Ryan-film, ami mögött nincs Tom Clancy-regény: kevesebb a politikai intrika, több a mezei hajsza, de kárpótol, ahogy egy Shakespeare-színész romlott ruszkit, Kevin Costner pedig bölcs CIA-górét játszik.

Véget ért a CIA-thrillerek évtizede. Lassan elkopik a Bourne-vágású kisakcióhősök aranykora, és szivárognak vissza a hagyományosabb szabású öltönyösügynökök a mozikba. Konszolidálódott a politikai miliő, ami megadta a CIA-thrillernek a legveszélyesebb főgonoszát (a CIA-t), úgyhogy Hollywoodnak is új sikerszériára van szüksége. De valahogy egyik átmeneti példány sem akar meghonosodni a tengerentúlon: Salt ügynököt négy év alatt se küldték újabb bevetésre, a Bourne-sorozat súlytalanná vált Matt Damon nélkül, Tom Cruise pedig csak ötévente vigasztalja magát egy-egy Mission: Impossible kalanddal. Talán ezért bukkanhatott fel újra a szélesvásznon Jack Ryan, a CIA elemzője, aki visszahoz valamit az old school hidegháborús kémthrillerek patrióta miliőjéből.

Kép a Jack Ryan: Árnyékügynök című filmből

Ryan különböző alakváltozataiban egy renegát szovjet tengeralattjáró megmentésétől (Vadászat A Vörös Októberre) hamar eljutott a III. világháború megakadályozásáig (A félelem arénája), árnyékügynökként viszont a nulláról kezdi. Látjuk, ahogy a 2001-es terrortámadások hatására beiratkozik a katonasághoz, ahogy helikopterbalesete után hosszan lábadozik, majd ahogy egyszerű aktakukacként belecsöppen egy világméretű orosz összeesküvésbe… Az Árnyékügynök addig izgalmas, amíg a karaktert alapozza: amíg Ryan első közelharcakor időt szán arra, hogy a nemrég még újra járni tanuló közgazdász megfeszülő arcizmaira, ijedt tekintetére fókuszáljon, az első gyilkosság után pedig a kézremegésre, a megroppanó lelkivilágra helyezze a hangsúlyt.

Kép a Jack Ryan: Árnyékügynök című filmből

Ezt követően viszont egy régi vágású B-filmbe csap át: megint az oroszok döntik romba a világot (újítás: az amerikai gazdaságot), akik 2014-ben is ódon templomokban zsolozsmáznak, komolyzenét hallgatnak, és persze jobban törik az angolt (szinkronban a magyart), mint a feladatukat elbénázó elvtársak állkapcsát. Színt csak a főruszkit alakító neves Shakespeare-színész, Kenneth Branagh visz a közgazdász-szakzsargonnal túlterhelt politikai herce-hurcába, aki rendezőként megteheti azt, hogy néha egy-egy intellektuális fricskát toljon a plázanéző orra alá. A film központi jelenetében Branagh Jackkel és szerelmével, Cathy-vel ebédel (Keira Knightley játssza sótlanul), mikor Lermontovra, az orosz romantikusokra és a megbánásra tereli a beszélgetést. Közben persze Jack lelécel, hogy a szemközti házban kinyerje Viktor gépéből (így hívják most a neves Shakespeare-színészt) a megfelelő adatokat, így az orosz melankólia meg az amerikai kémügyesség duplaszálán futtatott epizód végre némi suspense-zel tornássza feljebb az egyébként bágyadt adrenalinszintet.

Kép a Jack Ryan: Árnyékügynök című filmből

Sajnos a későbbiekben csak a tétnélküli világmentés folyik tovább, és a film elfeledkezik mindarról az alapozásról, ami megkülönböztetné Ryant a többi tucathőstől. A valószínűségi faktor kikukázásával – az összecsavarozott Ryan autókat fut le, motort vezet és festményekből leplez le globális összeesküvéseket – eltagadják azt az izgalmat, amit a Bourne-féle reálthrillerek hoztak vissza a zsánerbe. A Salt ügynök mutatta meg, hogy a valósághűség a kifejezetten ódivatú kémthrillernek is jól áll: pár megszakítatlan beállítás, real time-ban vezényelt akció, és máris lehet nagybundában, orosz tajgán hajszolni a gonoszokat. Az Árnyékügynöknek elég lett volna csak a Ryan-filmek korai tradíciójához visszacsatolni, hiszen a Vadászat A Vörös Októberre című filmet pont hasonló erényei teszik még ma is nézhetővé. Mindössze a korabeli politikai viszonyok kijátszásával (egy lázadó szovjet parancsnok se az oroszoknak, se az amerikaiaknak nem kell) érték el, hogy egy tengeralattjáró útja és az úticélt találgató CIA-elemző sztorija érdekfeszítő legyen.

Kép a Jack Ryan: Árnyékügynök című filmből

Az Árnyékügynök az első Jack Ryan-film, ami nem konkrétan egy Tom Clancy-regényen, csupán a karaktereken alapul. Meg is látszik rajta: a politikai aktualitás – a világgazdaság meghekkelésére irányuló terrorista akció – csak sallang a fél évszázados álomgyári kliséket mozgató történetvázon. Az akciófilm-generátorral írt kalandokat csak az ironikus trash-be hajló orosz epizódok mentik. „Megint utolért a három gyengeséged, Viktor” – mondja főnökének a jobb keze, Dimitri. „A vodka, a nők meg a hiúság.” Viktor kettőt se gondol: agyonlövi Dimitrit, az évtizedek óta hűséges testőrét. Majd odasétál asztalához, lecsavarozza a lámpakörtéjét, és beledugja a foglyuk szájába. Merthogy az oroszok felfedezték kínzásaik közepette: ha túlhevítik valakinek a szájában a lámpakörtét, az roncsolja a szöveteket. Ennél a világrengető felfedezésnél csak az példázza jobban Branaghék öniróniáját (?), mikor Oroszországra vetítik Amerika rossz lelkiismeretét. „Oroszország egy vállalat” – figyelmeztetik Ryant – „olyan, mint a Vadnyugat: ott még legális a belső kereskedés”. Az Árnyékügynök az első B-thriller, aminek a pszichoanalitikus elemzése izgalmasabb lehet, mint maga a film.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó