Veres Szilárd

/ / /

· írta

A jövő már le van renderelve

Ari Folman: The Congress / A futurológiai kongresszus

Kritika

Ari Folman egy tehetséges és figyelemreméltó figura, csak még mindig cserben hagyja olykor a ritmusérzéke. A Futurológiai kongresszus okos és szép majdnem a végéig, csak aztán elkezd locsogni egy keveset, ami belerondít az összképbe.

Ari Folman előző projektje, a Libanoni keringő is ambíciózus volt, az olykor a fikcióval is keveredő, a libanoni háborúról szóló animációs dokumentumfilm ugyan erősen aránytévesztett, de egy érdekesen új megközelítése volt a doku-zsánernek, s gyönyörű vizualitása előrevetítette, hogy egy érdekes és kísérletezőkedvű rendezővel állunk szemben. Új filmje, a Futurológiai kongresszus pedig még ennél is sokkal ambíciózusabb, hisz részben élőszereplős, részben animáció, Robin Wright pedig saját magát alakítja benne.

Kép A futurológiai kongresszus című filmből

A történet szerint Robin Wright karrierje nem igazán virágzik, kétgyerekes, a csillogás helyett inkább az otthon melegét választó anyukaként nem igazán az a sztáralkat, akire a stúdió vágyik, ám egy új felfedezésnek hála kap egy utolsó nagy esélyt. A stúdió 20 évre szeretné megvenni külsejének, személyiségének jogait, ugyanis a technológiai fejlődésnek hála képesek egy színész minden mozdulatát, mimikáját beszkennelni és reprodukálni filmben a sztár aktív jelenléte nélkül, ráadásul örökre fiatalon is tarthatják – amennyiben akarják. Cserébe persze a „színészavatár” minden nyilatkozatát, személyiségét a cég alakítja, illetve azt a szerepet játszatják el vele, amit csak akarnak. Ez pedig Robin Wrightnak azért is ideális, mert világéletében kihátrált az igazán nagy szerepek elől félelmében. Ugrunk 20 évet a korábbi szerződés lejártának, az új szerződés megkötésének idejéig. Robin a stúdió legnagyobb frencsájzának sztárja, egyben a cég arca. Éppen ezért meghívják a legújabb fejlesztések bemutatása miatt tartott futurológiai kongresszusra, hogy beszédet mondjon. Eközben kisebb utópia alakult ki, ahol az emberek egy bizonyos drog hatására mindent animálva látnak, azzá válhatnak külsőre, akivé csak akarnak, és azt látnak, amit csak akarnak. Vagyis egy LSD trip-szerű álomvilágba menekülnek a zord valóság nehézsége, szürkesége elől.

Kép A futurológiai kongresszus című filmből (2)

A filmben Robin Wright szokatlan és megsüvegelendően nyers őszinteséggel alakítja magát. Kegyetlen nyíltsággal beszél karrierjéről, arról, hogy mindig is nagyon tehetséges volt, de igazán sosem jött össze neki a nagy áttörés, mivel saját gyengesége és gyávasága miatt mindig is meghátrált az igazán nagy kihívást jelentő szerepek elől. Ugyanakkor látva ezt a filmet – meg a Netflix House Of Cards című sorozatát –  egyre inkább az az érzésem, hogy ő csak most érett be igazán. Az élőszereplős jelenetekben uralja kisugárzásával a vásznat, abban a jelenetben pedig, amelyben a Harvey Keitel által alakított ügynöke egy hosszú monológot mond saját karrierjéről, meg arról, hogy ő mindig is mások gyengeségéből táplálkozott, Wright olyan átütő alakítást nyújt, amely láttán azonnal a legnagyobbak közt van a helye. Pár pillanat alatt határtalan boldogságból átmegy keserves melankóliába egyazon jeleneten belül, mindkét állapotot tökéletesen átadva.

Kép A futurológiai kongresszus című filmből (3)

Ami még szintén kiemelendő a film kapcsán, az a gyönyörű külső mögött megbúvó friss és releváns társadalomkritikai él és üzenet. Akárcsak a Libanoni keringő esetén, itt is gyönyörű animációkkal operál Folman, ám előző filmjének végletesen letisztult, kissé minimalista háborús Libanonja után most egy tiritarka, borzasztóan elborult és dekadens disztópiát kapunk, ami a maga ijesztő túlzásai folytán szintén ugyanannyira nyomasztó. Meg nem kevésbé lélegzetelállító, ráadásul egy élő-lélegző világot teremt meg az erősen stilizált, az animék és a korai amerikai rajzfilmek stílusát egyaránt idéző rajzok által. A látványvilága pedig összhangban van a film üzenetével és mondanivalójával, amely egy olyan jövőképet prezentál, ahol már semmi sem igazi, minden illúzió, minden elértéktelenedett, az emberek pedig magukat délibábokba ringatva menekülnek a saját problémáik elől, feladva ezért akár személyiségüket is. Wright karakterfejlődése pedig pont azért jó, mert ő meg minden áron ki akar szabadulni ebből a pszichedelikus katatóniából, vissza a valóságba, amit a film erősen kontrasztosan, hidegnek és barátságtalannak ábrázol.

Kép A futurológiai kongresszus című filmből (4)

Azonban valamikor az utolsó harmadánál a film vizualitása elkezd kissé túlburjánzani, helyenként öncélúvá válik, és egyre kevésbé kezdi a történetet szolgálni. Egyenletlenné válik az addig prímán működő, lendületes ritmus, lelassítja a sztorit, vontatottá válik, és ez sajnos jócskán levon az addig kiváló alkotás értékéből. Akárcsak hősei, a film is kissé beleveszik saját külcsínének szemkápráztató csodáiba és vizuális melaszába. Ami borzasztóan kár, hisz ha Folman képes lett volna tartani a ritmust és jól lezárni a sztorit, egy zseniális filmről beszélhetnénk, aminek máris helye lenne az év legjobb filmjei közt. Viszont ambíciózussága és formabontó ötletei révén így is az egyik legjobb Stanisław Lem-adaptációval van dolgunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A futurológiai kongresszus (The Congress)

A futurológiai kongresszus (The Congress)

Belga–francia–izraeli–német–lengyel–luxemburgi animációs film, sci-fi, 2013. Rendező: Ari Folman. Szereplők: Robin Wright, Harvey Keitel, Jon Hamm, Paul Giamatti, Kodi Smit-McPhee, Danny Huston, Sami Gayle.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film