Az elítélt és a szép kapitányné esete

Patrice Leconte: La veuve de Saint-Pierre / A sziget foglya

Nem tudom, minek lehetne nevezni Patrice Leconte legújabb opuszát. Újabb kiáltvány a halálbüntetés ellen? Dosztojevszkiji ihletésű morális játszma? Jellegzetes ködben-árnyékban úszó melodráma à la France, némi angol beteges beütéssel? Nos, úgy gondolom, a három verzió többé-kevésbé harmonikus keverékéből áll össze a Saint Pierre-i nyaktiló története.

Az alaphelyzet egyszerű: két részeg halász egy tréfának induló dulakodás közben megöli Saint Pierre (francia-kanadai terület nem messze Újfunland partjaitól) egyik tisztes polgárát. Az ítélet nem várat soká magára: az egyik korhelyt életfogytiglani kényszermunkára, magát a gyilkost (Emir Kusturica) pedig halálra ítéli a helyi hatóság.

Az ítélet végrehajtása azonban gyakorlatilag nem kivitelezhető, Saint Pierre-en ugyanis nincs se guillotine (a korabeli francia törvények értelmében pedig csak ily módon lehet valakit kivégezni), se hóhér. Amíg megérkezik a tiló, az elítéltet a helyőrség parancsnokára (Daniel Auteuil) bízzák, vigyázzon rá éberen. A kapitány humanista gondolkodású felesége (Juliette Binoche) azonban maga mellé veszi a gyilkost mondván, hogy minden emberben ott rejlik a változás lehetősége, csak meg kell ragadnia, illetve fel kell benne tárni azt. Ugyanez a helyzet a filmmel is. A van elítélt-nincs bitó-nincs hóhér groteszkjében sokkal nagyobb lehetőségek rejtőznek. Kár, hogy a rendező nem aknázta ki őket kellőképpen. Leconte inkább egy balzaci-hugói ihletésű veretes, méltóságteljes történethömpölyögtetés mellett döntött. Ennek megfelelően lassan bontakozik ki a kapitányné és az elítélt közötti meghitt, ám mindvégig plátói szinten megmaradó barátság, szerelmi felhangokkal tarkítva.

A gyilkos hamarosan bebizonyítja, hogy méltó a közösség tiszteletére, néhány röpke hónap alatt mintapolgárrá válik, feleségül veszi az egyik helybeli asszonyt, e tekintetben tehát minden csodásan alakul. A hatóság képviselői (akik mintha Gogol egyik pétervári elbeszéléséből léptek volna ki) persze nem nézik jó szemmel a dolgok ilyetén alakulását, hiszen az események megkérdőjelezik ítéletük érvényességét. A nyaktiló közben közeleg, a távoli, személytelen hatalom „elküldi" hosszú fémkarját az isten háta mögötti szigetre (a tengeren hánykódva közelgő hajó látványa kellőképpen növelné a feszültséget, ha nem mutatnák meg a nézőnek ismételten a gyomrában „utazó" guillotine-t), és a kedélyek egyre inkább borzolódnak. Lassan a közösség is felismeri, hogy a bűnös nem minden esetben (legalábbis ebben nem) méltó a halálra, és a kivégzés gondolatától is ökölbe szorul az emberek keze.

Mindenki meg akarja menteni a gyilkost, a kapitányné a szó szoros értelemben ráerőltet egy szökést, de emberünk nem tágít (bűn-bűnhődés motívum), és amikor a hajó megérkezik, elsőként lép az azt partközelbe vontató evezősök sorába. Közben hóhér is kerül, a hatóság által a szigetre csalogatott idegen személyében, minden készen áll tehát a kivégzésre. A közösség forrong, és a kapitány visszautasítja az esetleges lázadás leverését. A hatalom újfent közbelép, melynek eredménye, hogy a kapitány és felesége elhagyják a szigetet, előbbit odahaza Párizsban kivégzik, és miután az utolsó akadály is elhárult a gépezet elől, az angyali gyilkos feje is porba hull. Első látásra minden rendben van ezzel a filmmel, az egyetlen gond, hogy a figurák teljes mértékben egysíkúakká válnak a rendezői koncepció bábjaiként.

Talán az egy gyilkost kivéve az összes alakból hiányzik az emberi tényező, pontosabban mindaz, amely egésszé varázsolná őket. Ráadásul a néző a film végén úgy érzi, mintha valamiféle negatív happy endet látott volna, vagyis akár örülhetünk is, a dolog így van rendjén. Mindent összevetve, úgy gondolom, a keszítők túl sok szálat markoltak fel, amelyek a film végén nem fonódnak össze, ily módon aztán leszakad a kötél a koncepcionális súly alatt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.