Virginás Andrea

/ / /

· írta

Túl a műfajon A melodráma fejlődéstörténete 4. Tanulmány

A Filmtett háromrészes sorozatban – Néma sirámok, A weepie-k nagy korszaka, valamint Konzervatívok és újítók – foglalkozott a melodráma műfajának alakulástörténetével, 2003 március-májusa között. A szerző, Hungler Tímea, utolsóként az 1996-es Anthony Minghella-rendezést, Az angol beteget vizsgálta részletesen, és futólag említést tett az 1999-es The End of the Affair-ról is (Egy kapcsolat vége, r. Neil Jordan). Jelen áttekintés azon a ponton próbálja meg felvenni a fonalat és felvázolni azokat a tendenciákat, amelyek e sokrétű, mutációkra képes filmes műfaj legutóbbi tizenöt évét megszabni látszanak. A rendelkezésre álló források – műfajtörténeti tanulmányok, blogok és filmes portálok információi, illetve maguk a kategóriába sorolódó filmek – alapján többféle vázlat is elképzelhető az 1999-2013 közötti „melodrámás" időszakról.

Tizenöt év: öt film

Az egyik vázlat szerint alig történet valami említésre méltó, különösen ha a műfaj filmtörténettel egyidős (Hungler Tímea által is ismertetett), kikristályosodott kánonjának a perspektívájából dolgozunk. Ezt teszik például tudományos blogjuk egyik 2013. év végi bejegyzésében a University of Kent (Nagy-Britannia) Melodráma Kutatócsoportjának a tagjai. Számolva a Brit Filmintézet (BFI) felkérésével is, a kenti kutatók összeállítottak egy 225-ös teljes, majd egy 50-es szűkített listát azokról a melodrámákról, amelyeket látni kell, és kár lenne kihagyni. Az ötvenes listára felkerülő filmek képezik a gerincét annak a BFI szervezte vetítés- és beszélgetés-sorozatnak, amelyre 2014 áprilisa és júniusa között kerül majd sor Londonban.

A szűkített lista első két helyén olyan monumentális klasszikusok találhatóak, mint George Stevens 1951-es Egy hely a nap alatt (A Place in the Sun) című filmje és Douglas Sirk Az ég nem bánja (All That Heaven Allows) című 1956-os rendezése, ám a klasszikus és posztklasszikus korszak dominanciája a teljes ötvenes listát jellemzi. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az itt szem előtt tartott, kortársnak nevezhető tizenöt éves periódust (az 1999-2013 közötti időszakot) igen kisszámú film képviseli.

 George Stevens: Egy hely a nap alatt (A Place in the Sun)

Lássuk, melyek is ezek (zárójelben a helyezésük sorszáma): Brokeback Mountain (Túl a barátságon, Ang Lee, 2005, 4. hely), Távol a mennyországtól (Far from Heaven, Todd Haynes, 2002, 12. hely), Festen (Születésnap, Thomas Vinterberg, 1998, 14. hely), Gladiátor (Ridley Scott, 2000, 16.), Szerelmes lettem, (I Am Love, Luca Guadagnino, 2009, 19.), ez összesen öt alkotást jelent. Azt mondhatjuk, hogy a melodráma igazán avatott, lelkes ismerői és kutatói számára a műfaj továbbra is az Amerikai Egyesült Államok és Hollywood kontextusában tűnik életképesnek, problémamentesen hibridizálódik a western ikonográfiai, a történelmi akciófilm helyszíni vagy a tragikomédia cselekmény-jegyeivel. Radikális műfajtörténeti hangsúly-áttolásokra nincs szükség az elmúlt másfél évtized melodráma-termésének az okán, hisz kevés az olyan új film, amely a műfaj többé-kevésbé kikristályosodott kánonját megrengetné.

Tizenöt év: melodrámai környezet

Egy másik, ezúttal tengerentúli akadémiai blog, az Amerikai Filmintézeté (AFI), a következő, 2014 márciusában is érvényesnek tekinthető definícióját adja műfajunknak: „olyan fikciós filmek, amelyek szenvedő főhősök körül bonyolódnak, akik társadalmi különbségtételekkel, a családdal avagy a szexualitással kapcsolatos helyzetek és események áldozatai, kihangsúlyozva mindeközben az érzelmeket/emóciókat."

Amennyiben ettől a tematikai és dramaturgiai alapozású műfaj-definíciótól indítjuk áttekintésünket, kijelenthetjük, hogy a melodráma műfaja napjainkban igazán időszerű kérdéseket vet fel. A globális digitális összekapcsoltság által koordinált tőke- és egyénmigráció korát akként is jellemezhetjük, mint amelyben az egyének a társadalmi és családi helyzetek bántó szorításában vergődnek, hisz kiinduló és befogadó kulturális-társadalmi kontextusaik definíció szerint kell, hogy ütközzenek: ez pedig par excellence melodrámai helyzeteket generál. Továbbá, a társadalmi osztály-megkülönböztetéseket, valamint a szexuális distinkciókat akként is leírhatjuk, mint amelyek felszíni, látható jegyekként a korábban is jelentős rasszbeli, vallási, etnikai markerekhez hasonló szerephez jutottak a különféle szubkulturális formációk létrehozásában és fenntartásában. Ez utóbbiak egyre implicitebb, látensebb szerepet játszanak a szekuláris, globálisan összekapcsolt társadalom képét projektáló mainstream kultúrában és ideológiában (amelybe a széles terítésű, műfajjal operáló játékfilmek is beletartoznak). Ez az érvelési irány szintén odavezethet, hogy a melodrámai mázzal való borítást, az ilyen jellegű fordulatokat és/vagy hangulati árnyalásokat már-már elhagyhatatlannak érezzük a kortárs fikciós filmes diskurzusokból.

Ang Lee, Heath Ledger és Jake Gyllenhaal a Brokeback Mountain (Túl a barátságon)

Ez a kontextus nem a konstansul jelenlévő, ám csekély fontosságú műfaji változásokat ugratja ki (mint történt az a szűkített ötvenes lista esetében), hanem éppen arra irányítja a figyelmet, hogy a melodrámai stílusregiszter, időszerűségénél fogva, szinte mindenütt jelenlévő, s épp ezért nehezen azonosítható minőséggé lett a 2000-es években. Mert hisz első látásra elképzelhetnénk-e különbözőbb filmeket, mint a Brokeback Mountain, a Távol a mennyországól, a Gladiátor, a Születésnap és végül a Szerelmes lettem? Intuitíven felfejthető rokonságuk viszont, azt hiszem, minden filmszerető számára nyilvánvaló.

Egy ilyen jellegű áttekintés mégis többre kell, hogy vállalkozzon, minthogy kijelölje a vizsgálni kívánt jelenség minimális, illetve maximális telítettségű feltételeit és állapotát (amire a fentiekben törekedtem), ezért a továbbiakban fel kívánom vázolni azt a néhány fő, tulajdonképp a világmozi (world cinema) terepén igazán érthető tendenciát, amely véleményem és a konzultált szakirodalom összegzése nyomán is leírja, a közepes, általános jellemzési szinten, a melodráma utóbbi tizenöt évét.

Tizenöt év: négy összefonódó tendencia

melodrámai archívum

Az első irányvonal a Douglas Sirk, George Stevens avagy Joseph L. Mankiewicz nevével fémjelezhető, klasszikus korpusz folytatása lehetne, kortárs környezetben, azaz a műfaj-elvárásként is kategorizálható túlzó, túlcsorduló kellékek, kosztümök, helyszínek, tájak és leképezési módozatok modernizálása, felzárkóztatása a jelenkori érzékenységhez. Mindez azonban csakis a gazdag hagyomány általi megelőzöttség tudatában történhet meg, ami erőteljesen reflexív, multimediálisan építkező, s a médiumok (avagy digitális-tévés kontextusban: a médiumok illúziójának) közötti illeszkedési hiátusokat hatékonyan kihasználó példákhoz vezethet el.

Todd Haynes: Távol a mennyországtól (Far From Heaven)

Erre kitűnő például szolgálhatnak Todd Haynes egyre barokkosabb kortárs melodrámái: a már említett 2002-es Távol a mennyországtól, de a 2011-es HBO mini-sorozat, a Mildred Pierce is. Továbbá ennél az elsőként leírt kategóriánál kell említést tennünk Stephen Daldry 2002-es Az órák (The Hours), valamint Richard Eyre 2006-os Egy botrány részletei (Notes on a Scandal) című rendezéseiről, amelyek erőteljes európai-angol ihletettségűek, s ilyen minőségükben is helyénvaló kiemelni a narráció írott változatának érzékletes megjelenítését, mintegy a szenvedő hősöket megfojtó folyondárként. S ha a megelőzöttség és a túlzó (média)felületek fontosságáról írtam az előbbiekben, nem hagyhatjuk említés nélkül Cary Fukunaga 2009-es Jane Eyre-rendezését sem. Utolsóként szeretnék utalni Woody Allen 2013-as sikerfilmjére, a Blue Jasmine címen futó többszemélyes melodrámára, amelynek kapcsán nem tudtam elhessegetni Umberto Eco frappáns megjegyzését (amit ő a Casablancára gondolt érvényesnek): egy közhely unalmas, száz közhely remekmű (is lehet).

szerzői arcél

A melodráma utóbbi tizenöt évének második meghatározó irányvonalaként arra az anno Hungler Tímea által is jelzett sajátosságra utalnék, hogy erőteljesen színész-központú, továbbá ismétlődő, nagyhatású, helyszínekhez kötődő műfajként a melodráma igazán megfelelő terepe a rendezői ambíciók kiélésének. Ezért is válhat koherens, fontos és egységes rendezői életművek kötőanyagává, mint a már említett Todd Haynes esetében, vagy a Blue Jasmine „Blanche DuBois/Mindent anyámról" rétege kapcsán is említésre méltó Pedro Almodóvárnál. A vizsgált időszak vonatkozásában utalnunk kell a 2006-s Volverre, illetve a 2009-es Megtört ölelésekre (Los abrazos rotos), amelyek már színviláguk, látszólag vidám és szabad, de valójában fojtogató helyszíneik és tereik működése révén is elérik a melodráma nullfokát.

Lars von Trier, Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg a Melankólia forgatásán

Szinte minden melodrámás lista megkerülhetetlen szereplője Lars von Trier, akinek a 2000-es felejthetetlen Táncos a sötétben (Dancer in the Dark) című opusza óta minden rendezése megemlítődik a műfaj vonatkozásában. Ezen nincs is csodálkoznivaló, amennyiben visszacsatolunk az AFI melodrámára vonatkozó, fentebb idézett meghatározásához. Poétikai-filozófiai, tematikai, s (média)technológiai vonatkozásban is Triert az érdekli (s következésképp az is határozza meg filmes szerzőként), amit a magyar „gúzsba kötve táncolni" szólás oly érzékletesen megfogalmaz. Azt is megkockáztatnám, egy képzavaros közhelysorozatban, hogy a 2009-es Antikrisztusban a melodrámát a horror gúzsába kötötte a dán mester, 2011-ben azt tesztelte a Melankóliában, hogy a sci-fi ínszalagjai meddig engedik a szenvedést fokozni, s sztereotíp haladványom csúcspontja nyilván a 2013-2014-es Nimfomániás, ahol a valós szíjak a pornóból átnyúlva fonják körül Charlotte Gainsbourg és mások testét.

S bár bizonyos szempontból szentségtörésnek tűnhet a rendezői melodrámák társaságában Clint Eastwoodról beszélni, 2003-as Mystic River (A titokzatos folyó) és 2004-es Million Dollar Baby (Millió dolláros bébi) című rendezései szintén a melodráma kvintesszenciáját testesítik meg sokak számára (az 1995-ös, időszakunkból kilógó A szív hídjai / The Bridges of Madison County-ről nem is beszélve). Thomas Vinterberg, Wong Kar-Wai és Roman Polanski a kortárs világmozi olyan rendezőalakjai, akik gyors ütemben zárkóztak fel a melodrámát életmű-alakító formációként felvállalók csapatába: a 2012-13-as Vadászat (Jagten / The Hunt) bénítóan távolságtartó, hirtelen crescendójú drámája ugyanúgy eszünkbe juthat, mint a lassított képek, érzelmek és események kavalkádja a 2007-es A távolság ízében (My Bluebberry Nights), avagy a 2012-13-as The Grandmasterben (A nagymester), a 2002-es Zongoristáról (The Pianist) nem is beszélve.

Adrien Brody és Roman Polanski A zongorista forgatásán

narratív építmények

A harmadik fontos fejlődési irányként a sors és az események szorításában vergődő főhős fókuszpontjából a sokszálú, komplex narratív struktúrákig, és az egészen elképesztő szereplői kavalkádig meghúzható, felskiccelhető képet jelölném ki. Itt a melodráma műfajának jellegzetességei talán csak kialakulnak, mint szükségszerű jellemzők, és nincsenek olyan módon már a mise-en-scène-ben és a forgatókönyvben is kódolva, mint akár a kortárs reflexív melodráma, akár a rendezői melodráma fentiekben jelzett eseteiben. Celestino Deleyto tanulmányában Paul Thoman Anderson Magnóliáját (1999) hozza fel a legkorábbi példaként, de bízvást idesorolhatjuk Alejandro González Iñárritu 2003-as 21 gramm és 2006-os Bábel című filmjeit. S noha nem a melodrámai árnyalatok dominálnak a filmek értelmezéstörténetében, Christopher Nolan 2010-es Inceptionje (Eredet) vagy Zal Batmanglij 2013-as The East-je (A Kelet) is működőképesnek és említésre méltónak tűnhetnek ebből a szemszögből (is).

a szexualitás útvesztői

Utoljára hagytam a bizonyos értelemben leginkább melodrámai műfaj-fejleményt, amely esetenként a sokszerzős, avagy igazi szerző-nélküli, kollektív élményként és kulturális gyakorlatként működő mainstream műfajiság talán legtisztább kifejeződése lehet napjainkban. Azokról a látványos, drámailag kitűnően működő, „figyelmet igénylő" melodrámákról van itt (utolsósorban) szó, amelyek se a műfaji archívumra, se a szerzői archívumra, de még a filmnarratívák archívumára sem alapoznak szükségszerűen, hanem mindössze kortárs melodrámai filmekként akarnak működni, és megmutatni azt, hogy az egyén hogyan vergődhet a szexuális viselkedésmódjaink sokszor a lélegzetvételt is lehetetlenné tevő csapdájában. Itt a fő példa az ominózus listán legjobb helyezést elért, áttekintett korszakunkban született film, Ang Lee Brokeback Mountainja, ám az utóbbi évek olyan zajos filmjei, mint Duncan Tucker 2005-ös Transamericája, Steve McQueen 2011-es Szégyentelenje (Shame), Abdellatif Kechiche 2012-es Adéle életéje (La Vie d'Adèle), avagy Jean-Marc Vallée 2013-as Dallas Buyers Club (Mielőtt meghaltam) című rendezése szintén megfelelő reprezentációi lehetnek ennek az alkategóriának.

 Adèle Exarchopoulos, Abdellatif Kechiche és Léa Seydoux az Adéle élete díjainak örülnek

A Kent University és a BFI szűkített listáján szereplő összes filmről sikerült szót ejteni, és a nyomukban haladva feltérképezni azokat a tendenciákat, amelyek a melodráma kortárs műfajtörténetében fontosak, megvilágító erejűek lehetnek. Terjedelmi és az írás jellegének okainál fogva kimerítő összegezésre nem törekedhettem a fentiekben, ám egy utolsó megjegyzéssel a kör mégis bezárulhat. Számos európai vonatkozás fedezhető fel mindegyik alkategóriában, és ez egyértelműen azt jelzi, hogy a vén kontinens is készen áll arra, hogy a melodráma gúzsait nyíltan is felvállalja.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk