Nagy Boglárka

/ / /

· írta

Találkozás az új Rómával

Beszélgetés Gianfranco Rosi dokumentumfilm-rendezővel

Interjú

Gianfranco Rosi nevére akkor figyeltem fel, amikor egy filmfesztiválon rácsodálkoztam az El Sicario, Room 164 című dokumentumfilmre. Egy mexikói drogkartel bérgyilkosa magyarázta el fekete csuhába öltözve, hogy miből áll a munkája és mit jelentett számára jól végezni azt.

Döbbenetes részletekre irányította a figyelmet a film és onnantól figyelni kezdtem, mikor érkezik újabb dokumentumfilm Gianfranco Rosi keze alól. A várakozás meghozta gyümölcsét, mikor 2013 őszén a Sacro GRA (Róma körül) elnyerte a velencei filmfesztivál fődíját. Ez volt az első alkalom, hogy dokumentumfilm nyerte az Arany Oroszlánt és ez az esemény mindenképp megváltoztatta a „valóságfilmek” státuszát. A filmet mától vetítik a magyarországi mozik.

A Sacro GRA nem igazán portré, mert a Rómát körülölelő körgyűrű környékén lakó emberek életét mutatja be. Nem portré, de személyes találkozás ezzel a változatos hellyel és lakóival. Gianfranco Rosi második állomása Velence után a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál. Ott mesélt a dokumentumfilm-készítés szabadságáról és a vele járó találkozásokról.

Gianfranco Rosi

Négy dokumentumfilmet is készített egymás után. Miért ragaszkodik a műfajhoz? Sok rendező fikciós filmekkel is foglalkozik, mert azokat könnyebb forgalmazni...

Azt hiszem, azért kezdtem el dokumentumfilmeket készíteni, mert illenek hozzám. Ez a műfaj illik az életstílusomhoz. A dokumentumfilm egy kis ötletből indul, egy kis tervből és aztán a kamerával úgy dolgozom, mint az írók. Keresem a munkámon keresztül a történetet és ez néha három évbe, néha négy évbe telik, néha pedig csak két napba – mint az El Sicario esetében; viszont minden alkalommal találkozás jön létre emberek és egy hely között, bizalom alakul ki az emberek között és onnan fejlődik tovább a történet. Én egyébként soha nem tettem különbséget a dokumentumfilm és a fikciós film között azon túl, hogy más a munka megközelítése. Például nem kell színészekkel és írással töltenem az időt vagy túl sokat dolgoznom a producerekkel. A dokumentumfilm nem tesz olyan függővé. Ahhoz, hogy összegyűjtsd a pénzt egy játékfilmhez, száz embernek is el kell mondanod a történeted, mielőtt forgatni kezdhetnél. Aztán egyfajta tárggyá válsz mások szemében, mások döntésének a függvényében alakul a helyzeted, én meg nem szeretem az ilyent. Ezért szeretek dokumentumfilmeket készíteni és a kihívást is szeretem, hogy mindig meg kell találni a következő film nyelvét.

Valóban különbözőek az utóbbi filmek: az El Sicario, Room 164-ben egyetlen szereplő beszél Önhöz az egész film alatt, a Sacro GRA-ban pedig számtalan ember és történet találkozik. Az előbbiben egyenesen a kamerának mesélnek, az utóbbiban csak megfigyeljük a természetesnek ható eseményeket…

Nem tudom, mennyire természetesek, mennyire játsszák meg magukat. Egy ember a kamera előtt a kiteljesedett színész – úgy játszik, hogy senki nem tudja, hogy játszik. Tökéletes színészek, mert a filmezett, valós életben az ember szereplővé válik, és én ezt nagyon élvezem, mert szeretem az emberek történeteit hallgatni, szeretem kiválasztani azt a részt, ami engem érdekel és elmerülni a történetükben.

Gianfranco Rosi: El Sicario, Room 164

Azt mondta, minden egy találkozással kezdődik, a Sacro GRA viszont egy hely. Mi volt ez esetben a találkozás?

Találkoztam azzal a hellyel, amit az új Rómának nevezhetnék. A GRA-n több mint három millió ember él, de mindenki Róma központjára figyel, mert ahhoz egy archetípus kötődik, ami sok ember tudatalatti képzeletével van összefüggésben. A városnak ezen része az elmúlt ötven évben ellenőrzés nélkül fejlődött, minden szerkezeti és várostervezési szabály figyelembe vétele nélkül nőtt. Ebből a szempontból olyan, mint egy vad táj, és amint mondtam, hárommilló ember lakik itt. Szerettem volna kizárólag néhány elemre figyelni, és elszigetelten tanulmányozni azokat, hogy a történetek valami nagyobb dologba épüljenek. Úgy képzeltem, hogy ez egy üres tér, egy olyan tér, amit én ürítettem ki, eltávolítottam minden hivatkozást, a városnak minden olyan részét, aminek túl erős egyénisége lett volna. Ennek a helynek nincs saját identitása, és nekem kellett kialakítanom az egyéniségét, hogy a szereplők költői jelleget öltsenek.

Akkor milyen lenne a Sacro GRA térképe a filmje alapján? A néző tényleg soha nem tudja, hogy éppen hol van.

Így van, ez volt a célom, kinyitottam a körgyűrűt és egyirányú egyenesként próbáltam bemutatni. Egy végtelenül hosszú egyenes vonalként, képzeletbeli tájként próbáltam bemutatni. Ott a templom, ott a föld, a kastély és a kórház. Aztán egyszer csak feltűnik egy mentőautó, egy falu és az egész egy történet helyszínévé vált.

Mi a helyek közötti valós távolság?

Néha a körgyűrű átellenben levő oldalán, máskor meg nagyon közeli helyen folytatódik a film. Itt egy történet, itt egy másik, kettő ott, aztán egy megint itt. Szét vannak szórva a körgyűrűn a történetek, de én megpróbáltam a térképet teljesen megszüntetni, ezért nem fontos.

Gianfranco Rosi: Sacro GRA

Hogyan választotta ki a szereplőket?

Úgy ment, mint az életben: találkozol emberekkel, egyesekhez közel kerülsz… Aztán ha filmezni akarod őket, nagyon jól meg kell ismerkednetek, a kettőtök közti kapcsolat erős kell, hogy legyen, bízni kell egymásban. Mindkét fél sokat fektet ebbe a kapcsolatba is, és első sorban az emberi találkozás számít; ha ismered a másik személy életét, tudod, mit szeretnél abból lefilmezni, különben hogyan döntenél arról, hogy mi számít filmezéskor?

Hogyan talált rá a férfira, aki a pálmafákat tanulmányozza?

Ő egy olyan szereplő, akivel még a látogatásaim elején találkoztam és két évembe telt, míg találtam egy olyan helyzetet, amelyikben filmezni tudtam. Különben olyan ember, akivel mindenről tudtam beszélgetni: életről, történetekről, filozófiáról és mindig jól éreztem magam mellette. Közeli barátom lett és egyszer csak felhívott, hogy az ő kis oázisát ellepték a lárvák, és amikor odaérkeztem, teljesen le volt törve. A nap végén, este éreztem, hogy vagy most filmezem, vagy soha. Ami a filmben van, az fél óra alatt történt. Akkor két órát töltöttünk együtt, és fél óra anyagba sűrítettem össze az együtt töltött idő lényegét.

Gianfranco Rosi: Sacro GRA (2)

Minden alkalommal kivárta, amíg történt valami érdekes?

Mindig van egy bensőséges pillanat, tudod és ezért sok időt kell együtt tölteni az emberekkel, míg egyszer csak bekövetkezik egy változás. Ha sokáig filmezel semmi nem fejlődik, de a személyes kapcsolatban én megváltozom és akkor ők is megváltoznak, mert változik a nézőpontom és ahogy telnek a hónapok és váratlanul megváltozik még valami. És utána egy ideig nem találkoztok és hat hónap után minden más. Persze a nagy távolságok ellenére a film azt  a benyomást kelti, hogy minden egyetlen nap leforgása alatt történik, pedig egy évről van szó. Tavasz volt, aztán nyár és vágás közben mégis mindent egy napba lehetett sűríteni.

És a családok életét hogyan filmezte? Annyira közel ment hozzájuk, hogy azt a benyomást kelti, mintha a hátsó ablakból figyelné őket a szomszéd. Persze eközben érződik, hogy hagyják, hogy behatoljon a kamerával az életükbe.

A tűzoltólétráról filmeztem, de persze mindig tudtak a jelenlétemről. Amikor eldöntöttem, hogy fimezni fogom őket, ez elejétől fogva része volt a kapcsolatunknak. Néha filmeztem, néha nem, de egész nap ott voltam.

Nem szóltak ki a képből? Milyen emlékeztes beszélgetések alakultak ki a forgatás alatt?

Néha hozzám szóltak, de rövidre fogtam a válaszaimat. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennék jelen.

Egyedül szokott filmezni?

Eleinte sokat dolgoztam az asszisztensemmel. Nyolc hónapig vagy egy évig együtt utaztunk a körgyűrű körül, de mikor elkezdődtek a forgatások, az esetek nyolcvan százalékában egyedül voltam. Szükségem van arra, hogy személyes viszonyt alakítsak ki az emberekkel, akiket filmezek, és ha egyedül vagyok, ez sokkal könnyebb. Néha még egy ember jelenléte megtörné a varázst.

És egyedül is vág?

A vágás nehéz volt, mert szerettem volna, ha a filmnek érezhetően van eleje, közepe és vége és, hogy van egy igazi történet, aminek a mélyére jutok. De mivel a film ilyan sok kicsi részletből épül fel, nagyon nehéz volt megszerkeszteni, hogy úgy tűnjék, hogy minden jelen időben zajlik. Éreztem, hogy nem mindig működik, néha meg szempontot akartam változtatni, és amint eldöntöttem, hogy kiveszek egy kis részletet, minden összeomlott s elölről kellett kezdeni a vágást. Sokáig csak ismétlődött ez: előre-hátra, előre-hátra… aztán egyszer csak érzed, hogy a film életre kelt, saját ritmusa van, és akkor leállsz, mert rendben van úgy, ahogy van. Olyan mint egy Rubik-kocka. El kell találni a megfelelő kombinációt.

Most kit látogat a kamerájával?

Most több mindent figyelek, de még nem állok készen egy új film készítésére, mert sok a fesztivál, amin részt veszek, és a Sacro GRA sok országban kerül moziforgalmazásba, úgyhogy sokat vagyok úton. Hamarosan moziba kerül Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, Dániában, Norvégiában, Svédországban, a volt Jugoszláviában, Lengyelországban, Oroszországban, Kínában és Japánban is. [Magyarországon május 1-jétől vetítik – szerk.]

Rosi tavaly, Velencében

Ön szerint ez azért van, mert megnyerte az Arany Oroszlánt?

Ez biztos segített, de rengeteg vetítésen vettem részt és éreztem, hogy a film megszólítja nézőket. Persze biztos megkönnyítette a forgalmazók döntését az Arany Oroszlán [nevet], nem rontotta a film hírnevét.

Az olasz filmek jó hírnek örvendenek idén. Paolo Sorrentino filmje, A nagy szépség (La grande bellezza) is Romáról szól [és elnyerte idén a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart – szerk.]. Ön milyennek látja a két filmet, ha összehasonlítja őket?

Mindkét film ugyanarról beszél. Olyan, mintha ugyanannak a fizikai erőnek a kát megnyilvánulásáról lenne szó: az egyik a centrifugális erő, a másik pedig a centripetális erő. Ugyanarról az erőről van szó, csak az egyik Rómán belül keresi azt, amit a másik Rómán kívül keres. Kiegészítik egymást. Számtalan cikk foglalkozott a két film összehasonlításával, de mindkettő ugyanazt a Rómát próbálja bemutatni, ugyanazt a várost, illetve ugyazon város egyéniségének a hiányát ábrázolják.

Milyen feledatokat ad a filmezett személyeknek, hogy elvonja a figyelmüket?

Például a halászt megkértem, hogy olvassa fel hangosan a cikket, ami a saját életéről szól, de rendszerint nem mondok nekik semmit. És a személyek annyira ismernek már, hogy nem figyelnek rám.

Tehát akkor inkább csak visszavonul és figyel, mint hogy beavatkozzék?

Csak akkor avatkozom be, ha a dolgok nem működnek. Vagy leállok a filmezéssel, vagy elölről kezdem. Végső soron mindig elgondolod, hogy mi következhet és aztán csak kivárod, amíg az bekövetkezik.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Róma körül (Sacro GRA)

Róma körül (Sacro GRA)

Olasz–francia dokumentumfilm, 2013. Rendező: Gianfranco Rosi.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    9 · 1 értékelés
  • Szerinted?

El Sicario, Room 164

El Sicario, Room 164

Francia–amerikai dokumentumfilm, 2010. Rendező: Gianfranco Rosi.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8
  • Szerinted?

Below Sea Level

Below Sea Level

Amerikai–olasz dokumentumfilm, 2008. Rendező: Gianfranco Rosi.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • Szerinted?

Boatman

Boatman

Dokumentumfilm, 1993. Rendező: Gianfranco Rosi.

Előzetes a Filmtetten

  • Szerinted mennyire jó a film?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , cikk