Ferenczi Szilárd

/ / /

· írta

Hazugságok hálójában

Beau Willimon: House of Cards

Kritika

A House of Cards immár két évadot ért meg a Netflixen, az online médiacsatorna előfizetői és a sokmillió internetező legnagyobb örömére. Ha egy sorozat a washingtoni Fehér Ház és a Kongresszus kulisszáiba kalauzol, fő rajongója pedig deklaráltan maga az amerikai elnök, annak a politikai műsornak jobb minőségi ellenőr nem is kell.

Kép a House of Cards című tévésorozatból

Frank Underwood egy kíméletlen politikai ragadozó. Hatalomszerző útvonalát kerékbe tört karrierek, megalázott ellenfelek és szükségszerűen feláldozott emberi életek kivérzett tetemei jelzik. Mindössze két cinkosa van: felesége, a hüllőszerűen hideg eleganciával megáldott Claire és a tehetetlen tanúként asszisztáló néző, akire Frank minduntalan kikacsint és akinek enyhe fölénnyel magyarázza, bejelenti, saját kitekert értékrendje szerint morálisan megindokolja lépéseit. Ritka machiavelliánus karakter, akit nem más, mint az ambivalenciájával már számtalanszor brillírozó Kevin Spacey alakít, oly meggyőzően, hogy előbb-utóbb a nézőt is hatalmába keríti egyfajta dekadencia.

1990-ben egy háromszor négy részes, a szóbanforgó amerikaival azonos című brit politikai thriller futott a BBC-n, amelynek Francis Urquhart nevű főhősét a közönséghez állandóan kiszóló, szikár és végtelenül cinikus Ian Richardson alakította, és amelynek újítása éppen abban állt, hogy egyfajta pszeudo-interaktivitással kecsegtette nézőjét és éppen ezért örvendett nagy sikernek. Ennek alapjaira épített szilárd „kártyavárat” a némi aktív politikai tapasztalattal rendelkező Beau Willimon író (akinek Farragut North című drámájából pár éve George Clooney rendezett középkategóriás thrillert The Ides of March / A hatalom árnyékában címmel). Az amerikai House of Cards látványvilágának és hangulatának megteremtője az egyre ritkábban és változó minőségben alkotó David Fincher, aki az első két epizód rendezői székéből átült a főproduceri asztalhoz, és azóta is a gyártási folyamatot felügyeli. Olyan rendezőket szerződtettek le a két évad folyamán, mint a többek között egy Twin Peaks-epizódot vagy a Glengarry Glenn Rosst jegyző James Foley, az egyebek mellett a Newsroom és Homeland egy-egy részét levezénylő Carl Franklin, a „szükségetelen bemutatni” Joel Schumachert két ízben, de egy-egy epizód erejéig Jodie Foster vagy éppen a Claire Underwoodot játszó Robin Wright vállalta a munkát, hogy a szinte minden nagysikerű sorozatban segédkező Charles McDougallt ne is említsem.

Kép a House of Cards című tévésorozatból (2)

Frank Underwood nagyívű politikai sakkjátszmája akkor indul, amikor az első évad első részében csalódottan veszi tudomásul, hogy az újonnan megválasztott elnök nem őt nevezi ki külügyminiszternek. Az otthon biztonságában éjszakákat átdohányzó, agresszivitását számítógépes tömeggyilkoló játékokon levezető, és a képviselőházban demokrata többségi frakcióvezetői-szavazatszerzői, úgynevezett „whip” (korbács) funkciót ellátó Underwood gépezete a kistermetű, de ambíciózus újságíró, Zoe Barnes hölgyemény véletlen ajánlatával lendül be. Az írott és online sajtót hátsó kiskapukon keresztül tápláló és a nyilvános politikai életben képmutató politikus rövid időn belül nélkülözhetetlenné válik az országvezetésben, ám nem minden áldozat nélkül. Becserkészi és apránként kicsinálja a gyenge jellemű Peter Russo képviselőt, felesége tudtával és beleegyezésével szeretőjévé teszi az említett újságíró Zoe-t, és egyre ádázabb harcot vív az elnökre is befolyással bíró Raymond Tusk üzletemberrel, párbajuk a második évad alapvető és mindent eldöntő motívuma.

Kép a House of Cards című tévésorozatból (3)

A nagypolitikát mintegy jellemző és mozgató hazugságok hálója Underwood esetében létforma. Gyanútlan ellenfelei (mindenki az) irányába eltüzelt őszinteségi rohamai a nagybetűs terv részei, a múltjából kiragadott események és életrajzi adalékok romantikus részletei többségéről rögtön vagy idővel kiderül, hogy pusztán önös céljait szolgálják, korántsem valósak. Mindeközben az utána szaglászókat sikeresen semlegesíti, gyakorlatilag nem hagy kapaszkodót, amit megragadva a sajtó munkatársai vagy politikai ellenfelei magukkal ránthatnák. Hogy meddig tudja mindezt játszani és lebukhat-e egyáltalán? Nos, ezt a perspektívát a nemrég végetért második évad végi győzelme mintegy lenullázza, és a majdani harmadik, vagy kitudjahányadik évadban derülhet nyilvánosan fény mindezidáig sikeresen szőnyeg alá söpört két gyilkosságáról és egyéb törvénytelen ügyleteiről. De addig is, Underwood testesíti meg a végső, mindenre számító és gyakorlatilag alulmaradhatatlan politikai állat mintapéldányát a kortárs mozgóképi közegben.

Kép a House of Cards című tévésorozatból (4)

Underwood dél-karolinai. Erős déli akcentusa, parasztosnak tetsző habitusa,  sült oldalas-zabálása (amelyet egy lepattant flekkenezőben old meg rituálisan) is szervesen hozzátartozik, sokszor fura kontrasztot alkot a washingtoni nagypolitikában betöltött rangjával, a nézőhöz intézett rövid szónoklatai néha visszásan hatnak emiatt, főleg amikor Spacey is túljátssza, unalmasak is itt-ott. Ám mindezek csupán egy újabb mély cezúra előkészítői. A cselekmény leül egyik-másik epizódban, különösen olyankor, amikor Underwood személyes vagy családi múltját követjük, de csak azért, hogy újult erővel vágjon a lovak közé, és hozzon valami mindent gyökeresen átformáló értéket, amint a helyszín ismét Washington. Éppúgy, mint egy kiváló krimi, csak azért tesz kitérőket és lazít a szorításon, hogy aztán elemi erővel újuljon meg, s a kontraszt narratív hatásában bízva nyomuljon a néző kényelmi szférájába. És mivel a második évad összes része egyidőben jelent meg a Netflixen, valójában e továbbklikkelő lendület élteti és viszi előre, nézeti egy szuszra. A szinte alig moccanó kamera, amely körbeforogva, le- és beközelítve, avagy daruzva és eltávolódva mesél, az alig észrevehető, puhán váltó vágás mögött lenullázza erejét, mintegy elrejtőzik, és adja át a gyeplőt a szereplők között feszülő ellentéteknek. A House of Cards konceptuális ereje elsősorban a párbeszédekben rejlik, a kimondott szó igaz vagy hamis értékében, az összes szürke árnyalat egymásra és egymás mellé rendelésében, a karakterek magányosan végbevitt cselekedeteiben, és csupán másodsorban a kamerával létrehozott feszültségi elemekben. Mégis, az eseményeket ráérősen követő kamera az, amely a tempósan téglát téglára helyezve építkező izgalomért felelős. Zenéje szinte alig létező, inkább a zörejek, ajtócsapódások, lihegés, hazugságok feszítik az akusztikai húrokat.

Kép a House of Cards című tévésorozatból (5)

Frank és Claire Underwood egymás iránti érzelme nem szerelem. Valami kevesebb, de sokkal több is annál. Olyasmi, amiben két, nagyvadat becserkésző ragadozó osztozhat, és míg a vadászat ágyékszorító izgalma hajtja őket, s az elejtett vad remegő húsát ízlelik, feszesre kocogott izmaik, fémesen csillogóra sminkelt, semmitől nem torzuló mimikájuk, és acélszürkébe bújtatott külsejük előkelő álarca mögött szinte halljuk csontroppantóan csattanó agyaraikat. Meneküljön, aki útjukat keresztezi.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

House of Cards

House of Cards

Amerikai filmdráma, tévésorozat, 2013. Rendező: David Fincher, James Foley, Joel Schumacher. Szereplők: Kevin Spacey, Robin Wright, Michael Kelly, Michael Gill, Carl Franklin, Karyn McCarthy, Steve Arnold, Nathan Darrow, Sakina Jaffrey, Mahershala Ali, Kate Mara, Sebastian Arcelus, Gerald McRaney, Kristen Connolly.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film