Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Leckék harmóniából 21. Titanic-beszámoló I. Beszámoló

Jelen sorok írója első alkalommal van Titanicon, úgyhogy nehézkes lenne a fesztivál 21. kiadásának előző évekkel való összehasonlítása, annyi viszont minden bizonytalanság nélkül állítható, hogy erősen döcögve akart beindulni a hétvége, legalábbis fesztivál-szempontból. Szombaton és vasárnap például a főhadiszállásnak számító Urániában egyszem filmet lehetetett megnézni naponta. Ami testvérek közt is vérszegény felhozatal, főleg, ha a főváros egyetlen nemzetközi nagyjátékfilmes fesztiváljáról van szó. Úgyhogy azzal foglalkozunk, ami van.

A svéd Az osztálytalálkozó (Återträffen / The Reunion) az, ami a címe: egy húszéves osztálytalálkozóval indul, ami nagyon hamar afféle Születésnap-hisztibe csap át. A szépen megterített asztal körül feszítenek a cések, a maguk különbözőségében, de egy-két snitt múlva máris kakukktojásnak tűnik köztük az elszánt tekintetű, jegesen kék szemű Anna Odell. Mint kiderül, nem volt a legnépszerűbb gyerek a suliban, sőt, időnként a többiek szekálását is el kellett viselnie. A kedveskedő, ceremoniális pohárköszöntőket zavarja meg minduntalan őszinteségi rohamaival – egészen addig, amíg elfajul a helyzet és a hölgyet kipakolják a partiról. Mivel a következő csavar elspoilerezése már esetleg erőteljesen akadályozná a film élvezetét, csak annyit jegyzek meg, hogy a forgatókönyv innovatív, önreflexív szerkezete és a nagyszerű, dokumentarista eszközök használata ellenére a hölgy nem minden nézőnek tudja majd elnyerni feltétlen szimpátiáját. „Anna Odell bemutatja, milyen romboló hatással van ránk az iskolai erőszak és a ki nem mondott kölcsönös függés” – szól a hivatalos szinopszis, de nekem őszintén tipikus elsővilági nyafogásnak tűnt a saját magát játszó, rendező és író Odell captatiója. Húsz év mégiscsak elég kéne legyen ahhoz, hogy az ember túllépjen azon, ami a suliban történt, ráadásul zajlottak (és zajlanak) ennél csúnyább dolgok is a padsorok között. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, hogy Odell casus bellije egy túlfeszített lufi, de jóindulatú vagyok és azt mondom, hogy legalább egy közepesnél kicsit érdekesebb film kijött belőle.

Az osztálytalálkozó

A francia Jacky a nők országában (Jacky au royaume des filles / Jacky in the Kingdom of Women) egy rég nem látott műfajt hozott az Urániába: a high concept fantasy vígjátékét. A Bubunne-i Népi Demokratikus Köztársaságban női hatalom van, a nejeknél van a fegyver és az erő, a férjek (akikből több is lehet egy nőnek) pedig csadorban várják haza feleségeiket. Afféle dél-amerikai katonai diktatúra-disztópia keveredik heves iszlámkritikával, mindez viszont abszurd vígjátéki alapokon: hivatalos vallásként két kancát imádnak és mindenki ugyanazt az egyforma pépet eszi mindennap. Főhősünk, az elnyomott fiatalember, Jacky szerelmes lesz a „generálisszima” lányába, a trón várományosába (Charlotte Gainsburg), és megpróbál a közelébe férkőzni. A vicces, de nem feltétlenül eredeti alaphelyzet hamar kifulladna, ha csak a nemek közti egyenlőtlenség ellen militálna, de szerencséjére behoz még néhány ötletet, például a Hamupipőke-toposzt, vagy a gerillamódra függetlenségért harcoló nagybácsi figuráját, így aztán ha nem is harsányan, de el-elnevetgélünk a film végéig, s vissza tudunk hőkölni az utolsó csavartól. A film humora valószínűleg csak eredeti francia nyelven élvezhető száz százalékosan, plusz jelentésrétegeket hordozva (a köztársaság nyelvezetében van egy-két vicces szó, ami meglévő szavak halandzsásított derivátuma). Nem ez a film fogja ledönteni a tabukat, de kedves bárgyúságában még vicces is tud lenni.

Jacky a nők országában

Pénteken még volt egy magyar premier is (Fekete leves, kritikánk itt), de a vasárnap délutáni, erős Nicolas Cage-revivalt prezentáló Joe (kritikánk hamarosan, a hivatalos mozipremier kapcsán) mellett a dán A mesterlövész (Skytten / The Shooter) volt az első film, aminél tiszta lelkiismerettel téptem el a közönségszavazásra kiosztott cetliket a négyesnél (ami a jó filmet jelenti). A dánok amúgyis jók valamiért ebben a politikai thriller-műfajban, de A mesterlövész ráadásul még egy égetően fontos, mindenkit érintő témával is foglalkozik: a kimerülő olajkészletekről, a globális felmelegedésről és az emögött rejlő politikai játszmákról szól, amikről a közönség rémisztően keveset tud, főleg ahhoz képest, hogy milyen mértékben befolyásolja az életét. Egy ilyen olajkitermelési üzletet akar megkötni a dán miniszter (Nikolaj Lie Kaas) az amerikaival: a Dániához tartozó, de amúgy nagy autonómiával bíró Grönlandon akarnának az olvadás miatt nemsokára a jég fogságából felszabaduló területeken olaj után fúrni. Mia (Trine Dyrholm), az egyedül élő, gyerekadopciós várólistán levő újságíró nyilvános vitában száll szembe a miniszterrel, de amitől igazán érdekes lesz a film: Kim Bodnia egy ökoterroristát alakít, aki ráadásul a szemünk láttára válik azzá, ami. Feltűnően jó információi vannak a földtani helyzetről, de közben halálpontos mesterlövészként is próbálja „segíteni” a zöldpárti ügyet. A film nem lacafacázik sokat, időt sem húz: 90 percben tárgyalja le a témát, meglehetősen precízen (mint egy mesterlövész, mondhatni). Az érzelgősség minimális, a forgatókönyv feszes és végig fenntartja az izgalmat. Bullshit nélkül, a kötelező műfaji sémákat nem feltűnően kezelve jut el a végkifejletig. Nagyon jó, hogy Európában készült el ez a film: ha Hollywoodban csinálták volna, a vágó 120 perc körül állt volna le és Matt Damon szipogna Naomi Watts vállán amiatt, hogy de nehéz választani a bolygó és a család jóléte között.

A mesterlövész

A Harmónialeckék (Uroki Garmonii / Harmony Lessons) brutálisan porba ránt minden felhőkben járkálót. Kietlen, elidegenítő hanekei narratívában tálalja a kazah valóságot, már ha valóságról van szó egyáltalán a filmben. Aslan egy 13 éves fiú, afféle social misfit, aki az iskolában felszedett darwini tanokat és fizikaleckéket kreatívan használja fel, de sem vézna alkata, sem habitusa nem teszik különösebben közkedveltté. Ez csak rosszabb lesz, amikor a suli zsarnoka is kipécézi magának. Végül egy újonnan érkezett fiúban talál egyfajta barátra, de nem tudnak szövetkezni az iskolai terror ellen, s a bosszúfolyamatok megállíthatatlanok lesznek. A 400 csapás és hasonló felnövésfilmek könyörtelen továbbgondolásaként is értelmezhető film nem egy könnyű dió: az elsőfilmes rendező nem azt rágja szájba, hogy az erőszak egy predestinált és önmagát újratermelő folyamat (habár nyilvánvalóan ez is része a film tanmesei részének), hanem elliptikus, nézőfrusztráló elbeszélésmóddal mutatja meg (vagy időnként éppenséggel hallgatja el) annak létrejöttét. Egy jeges, felkavaró és kiábrándító munka a Harmónialeckék, a fesztivál egyik legjobbja, Haneke-rajongóknak egyenesen kötelező.

Harmónialeckék

Ugyancsak a fesztivál legjobbjai közé tartozik (s ráadásul úgy tűnik, a tágabb értelemben vett közönség is honorálni tudja) az izlandi Lovak és emberek (Hross í oss / Of Horses and Men). Az abszurd, a horrorisztikus-groteszk és a fennkölt közt igen hevesen cikázó film azt a megfoghatatlan izlandi kvalitást is hozza, ami leginkább a humorban csapódik le. Több szituációt is nehéz lehet dekódolni a szigetország specifikus belső szabályainak és rendjének ismerete nélkül (pl. elsőre nehéz megérteni, hogy az alkoholista melák miért úszik be lovastól az orosz hajóig piáért – könnyebb megérteni ezt a sztorit, ha tudjuk, hogy a szeszárusítás Izlandon állami monopólium, és az egész kicsi településekre alig jut belőle), de még anélkül is elemi erővel hatnak a lovak és emberek különös „szimbiózisáról” szóló, össze-összefonódó sorsokat követő jelenetek. A gyönyörű tájakról és az imádnivaló sarki lovakról, különös ügetésükről nem is beszélve. Kár, hogy a plakáton, az előzetesben és a film első negyedórájában lelövik az egyik legnagyobb poént, de bőven marad még – az amúgy nem túl hosszú filmben – látnivaló, még akkor is, ha a darabkákat összekötő lovas motívum végül nem nemesül át különösebb többletjelentéssé, hanem megmarad egy egyszerű szervezőelvnek. Lovas nemzeteknek, tájbuziknak, izlandofileknek kötelező, de azonkívül is kellemes darab.

kép az Of Horses And Men című izlandi filmből

Levezetésnek egy izgalmas premisszával kecsegtető, de igazából a romantikus vígjátékok kliséi közül csak időnként és akkor is nehezen ki-kikacsingató amerikai függetlenfilm jött, a Csakis New Yorkban (Only in New York , vagy más címmel Peace After Marriage). Egy New York-i arab fiatalemberről szól, aki kezd körülírhatatlanul kanos lenni, mindent megtenne egy kis szexért, még zöldkártyás házasságot is vállalna. Így kerül össze egy bevándorolni szándékozó izraeli zsidó lánnyal, akibe, talán nem leszek nagyon spoileres, belészeret. A hasonló jellegű romkomoktól ez a vicces, de nem mindig elviccelődött kulturális különbség különbözteti meg a filmet, a zsidó és a muszlim robbanékony kényszerházassága nagyon sok humoros és kínos percet ígér. Ezek nagyrészét be is hajtja a film, de még annak ellenére sem lesz átütő erejű, hogy viszonylag ügyesen kerüli el a kötelező filmvégi pátoszt/giccset. Soha rosszabb közönségfilmet.

[A 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválról még jelentkezünk egy beszámolóval]

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk