Öngyilkos ügyek

Pascal Chaumeil: A Long Way Down / Hosszú út lefelé

Nick Hornby legújabb bestsellere négy neurotikus találkozását meséli el London egyik kedvelt öngyilkossági helyszínén, pár perccel a végzetes lépés előtt. S noha a szereplők végül nem ugranak le, a film nagyot esik a szemünkben, ahogy képtelen egységes történetté kovácsolni a párhuzamos szálakat, és még a Breaking Bad-es Aaron Paul sem tud a meztelen mellkasánál többet felmutatni. Nem értjük, mi a nagy ügy a melodrámai kiindulópont mögött, de sajnos az idő pergésével egyre kevésbé érdekel. 

Nem tudom, milyen érzés depressziósnak lenni. Nem tudom, milyen lelki mélységekből lép fel valaki egy többemeletes épület legmagasabb párkányára. S noha a film mindezek bemutatását tökéletesen mellőzte, végignézése után talán kissé könnyebben tudom megérteni azok szenvedését, akik semmi értelmét nem látják az egésznek. Ennek ugyanis én sem. Martin, a kegyvesztett celeb műsorvezető, exférj és véletlen pedofil, valamint a fogyatékos fiát egyedül nevelő Maureen; a frissen dobott, magányosan szenvedélyes tinédzser, Jess és a pizzafutárként tengődő amerikai J. J. furcsa négyese sehogy sem akar kerek egésszé összeállni.

Kép a Long Way Down (Hosszú út lefelé) című filmből

Ennek egyik oka a két médium, a szöveg és a film kapcsolatában rejlik. Nick Hornby regényei viszonylag egyszerű konverziós rátával rendelkeznek, izgalmas premisszái, filmszerű leírásai és szellemes dialógusai ideális adaptációkká tették a múltban is műveit, olyan sikeres mozikat eredményezve, mint a Hugh Grant főszereplésével készült Egy fiúról, vagy a Stephen Fears rendezésében kultuszfilmmé vált Pop, csajok, satöbbi. Az egyesszám első személyű narratíva ebben az esetben viszont nem vált be, egyrészt mert a négy szereplő nem az Egy fiúról egymást követő hangalámondásában kap teret (a könyvvel ellentétben), hanem a film negyedeit uralva látszólag saját történeteit mesélik el, valójában viszont csak összezavarják a képet. És ha már a képnél vagyunk: alapvető hiányossága a filmnek, hogy túl sokat bíz az egyébként kitűnő szövegre, és túl keveset a képi bemutatásra. Egy filmet nem lehet in medias res a végső elhatározás tetőpontjában kezdeni, és majd menet közben szavakkal elmagyarázni az odáig vezető utat. Hiányzik a szereplők motivációja, nincs a magányosságnak, kétségbeesésnek, kilátástalanságnak egyetlen snittje sem a filmben. Pár perces diákfilmek zsigeribb hatással érzékeltetik ezeket az indulatokat, mint ez az „év brit mozijaként” beharangozott opusz.

Kép a Long Way Down (Hosszú út lefelé) című filmből

Kellő megtámasztás híján pedig súlytalan lesz a nagyon is komoly témát felvető film, a mélyre szántó gondolatsor okoskodásnak, a keserű irónia humoroskodásnak tűnik, a film műfailag is ambivalenssé válik, a melodráma, fekete komédia és romantikus vígjáték között oszcillálva. Talán a francia Pascal Chaumeil-t okolhatjuk mindezért, akinek ez az első angol nyelvű filmje, noha anyanyelvén már jobbakat is alkotott. Hogy a túljátszott jelenetek és a kétértelmű helyzetek megállták-e volna helyüket egy francia műben, kérdéses, de a britek finomabb ecsettel festenek, az elvarratlan szálak, hirtelen véget érő jelenetek idegenül hatnak, az amerikai közönség pedig az egyértelmű zsáner hiányát, valamint a történet ívét, a jellemfejlődést fogja kikérni rajta. Tökéletes ellenpélda Dustin Hoffman első rendezése, a Quartet, melyet ugyanez a produkciós gárda vitt vászonra, sikeresen elkerülve egy másik tabu, az öregedés trivializálását a szintén négy szereplő élettörténetének színre vitele által.

Kép a Long Way Down (Hosszú út lefelé) című filmből

Kérdés, hogy ha már a sztorit ellőtték, a második nézővonzó erő, a színészgárda megéri-e a másfél óra fejtörést? Nos, Pierce Brosnan hűvös eleganciával játssza a letűnt, mondén tévésztárt – olyannyira, hogy a többször hangoztatott megalázottsága mint öngyilkossági ok egyáltalán nem tűnik valószerűnek, bármily mérgesen is ismételné. Ősellenfeleként az egykori Bond-lány, Rosamund Pike próbál neki most is keresztbe tenni régi műsorvezetői párjaként, aki pár perces jelenetében több érzelmet képes szítani a nézőben, mint a többiek a film teljes hosszában. Kivéve talán Aaron Pault, aki a Need for Speed-es partnerével, Imogen Poots-szal kezdettől fogva kemény kémiát termel, felvetve olyan pletykákat is, hogy ők lennének az új Emma Stone és Ryan Gosling-páros. Sajnos viszont a filmnek ez az egyértelmű szerelmi szál is csak árt, lelki függőséget sejtetve igazi egymásra találás helyett.

Kép a Long Way Down (Hosszú út lefelé) című filmből

A Hosszú út lefelé tehát egy egyenetlen, széteső adaptáció, maguknak való karakterekkel, akik nem képesek megszerettetni magukat a nézővel, homályos motivációkkal rendelkeznek és indokolatlan életutat futnak be. Az egyetlen érzést, amelyet a film méltóan bemutat, az a kínos értetlenség, amellyel az események folyamát figyeljük, hasonlatosan ahhoz, amikor valaki sziporkázóan szellemeset mond, de nincs mit válaszolni rá. A film is egy intelligensen megfogalmazott aforizma, mely ugyan jól hangzik, de az égvilágon semmi jelentősége. Akkor már inkább olvassuk el a könyvet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó