Szépség? Szörnyeteg?

Andrew Adamson-Vicky Jenson: Shrek

Úgy látszik, a számítógép-animált filmek örökös helyet verekedtek ki maguknak a hollywoodi panteonban: a sort a Toy Story és a Toy Story 2 nyitotta meg, majd a Dinosaur következett. Idén aztán két virtuál-opusz is előpattant – teljes fegyverzetben – a számítógép-mágia műhelyeiből: a Shrek, illetve a Final Fantasy.

A Sakaguchi-féle műanyag fantáziával ellentétben azonban (amelynek fegyverzete minden szempontból – talán a vizuális effektusoktól eltekintve - enyhén szólva silánynak minősült) az Adamson-Jenson szerzőpáros opusza angyali, ugyanakkor mindennek és mindenkinek folyamatosan fityiszt mutató tündérmesének bizonyul.

A történet hőse egy Shrek nevű ogre, azaz emberevő óriás, aki a róla terjengő rossz hírek ellenére főzelékkel él, ennél jobban csak a magányért rajong. Hősünk otthona egy mesebeli világ, amelyben nyüzsögnek a hozzá hasonló figurák (a szerzők felvonultatják a mitikus és modern mesevilág híres alakjait), csakhogy színre lép a Rossz, a pöttöm emberek malíciájával átitatott Farquaad lord, akinek szíve mélyét rágja a titkos féreg, amiért mesealak létére semmilyen varázslatos tulajdonsága nincs; ezért aztán bosszúból deportáltatja a mesefigurákat, mégpedig egyenest Shrek otthona közelébe.

A méltán bosszús ogre meg akarja beszélni a dolgot a lorddal, ezért egy bőbeszédű szamár társaságában a várba megy, ahol éppen lovagi torna folyik annak eldöntése végett, ki legyen a pöttöm úr mátkájának megmentője egy sárkány karmai közül. Kis csetepaté után persze, hogy Shreknek jut a megtiszteltetés, aki becsületesen össze is szedi a szép Fiona királykisasszonyt, és annak rendje-módja szerint bele is szerelmesedik, szörnyeteg létére. Ekkor jön a csavar, hiszen a szép leány voltaképpen ogre, és végül - némi bonyodalom meg csatározás után - egymásra lel a szörnyen szép pár.

Tulajdonképpen egy fordított szépség-szörnyeteg történetről van szó, amely a Disney-meg-más stúdiókból ömlő langymeleg, szirupos, politikailag túlkorrekt mesketékkel ellentétben az első pillanattól az utolsóig odafigyelésre készteti a nézőt. Ugyanakkor ismételten fügét mutat az Anastasia vagy Herkules-féle szuperszappanbuborékoknak: például a szép Fiona csak egyszer fakad dalra, és a majd minden bájanimációban készségesen együtt-énekelni kezdő madár ez alkalommal: kipukkan. Ugyanígy pukkannak ki sorra a “klasszikus” animáció közhely-szinten sérthetetlennek számító ikonjai, ezúttal azonban olyképpen, hogy közben nem szakad darabjaira a produkció.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó