No business like showbusiness – tartja a mondás, valamint az ausztrál direktor, Baz Luhrmann, mint arra Moulin Rouge! c. musicaljével immár három mozira duzzadt filmes karrierje a legfőbb bizonyíték. Merüljön bár bele rendezéseivel a táncversenyek világába (Kötelező táncok), Shakespeare “neoreneszánszába” (Rómeó és Júlia) esetleg a századforduló Párizsába (Moulin Rouge!), vágya, hogy a nézőt igazi showmanként elvarázsolja, vitathatatlan. Luhrmann a film Versace-je: pompázatos, provokatív, csiricsáré, szélsőségesen emocionális, szenvedélyes, szexis, pazar.
Filmjeivel, elmondása szerint, a „vörös függöny” stílust képviseli – színházrendezői múltját le sem tagadhatná: igazi „filmszínházat” varázsol a vászonra, teátrális mozijai nagyjelenetekkel, szélsőséges érzelmekkel telítettek. A színházi világot évek óta bűvöletében tartó kérdés foglalkoztatja őt is, miként lehet a mára már könyvszagúvá vált klasszikus művekbe, elfeledett műfajokba új életet lehelni, közelebb hozni azokat a posztmodern kor nézőihez. A Kötelező táncok ujjgyakorlata után a Rómeó és Júlia már ezen dilemma példázata; Shakespeare reneszánsz drámája az acid partyk, a disco drogok, a bandaháborúk korában játszódik, míg a Moulin Rouge! az ifjabbik Alexandre Dumas A kaméliás hölgy c. történetét felhasználva a századforduló Párizsába vezet el, ahol a bohémek és a kurtizánok David Bowie és Madonna slágereket énekelgetve próbálják meghódítani a közönséget.
A Moulin Rouge! tüdőbeteg prostituáltjának és szerelmének édesbús története váz csupán, apropó egy pazar látványvilág megteremtéséhez, és egy filmes zsáner, a musical leporolásához, melyet a közönség – Shakespeare reneszánsz nyelvezetéhez hasonlóan – már száműzni látszott a múzeumokba. Amióta a ’70-es évekkel beköszöntött a rockoperák kora, a néző mintha megfeledkezett volna a zenés filmek gyökereiről, ezért is hat az újdonság erejével az, ami a „régi nóta” felelevenítése csupán. A jól ismert slágerek felcsendülése (csak a kedvenceimet megemlítve: Patty LaBelle-től a Lady Marmalade, egy szenzációs tangó-jelentben a Police-tól a Roxane, vagy a Queentől a Show Must Go On), a musical hőskorában bevett szokás volt, a közönségét nem terhelhette meg az alkotógárda ismeretlen dalokkal, ezért a rádióban már slágerré vált nóták szólaltak meg a filmekben is.
Luhrmann nem elégszik meg azonban a klasszikus stíl feltámasztásával, újra is értelmezi azt. A számok egymásba folynak, nem egyszer csak egy-egy sor, dallamfoszlány hangzik fel belőlük, mint ahogyan a régi filmekre, musicalekre történő képi utalások is egy-egy kocka erejéig villannak be (néhány idézetet kiragadva: Georges Méliés Utazás a Holdba c. 1902-es filmjének holdja süt a szerelmesekre, Satin imázsát a Kék angyal és a Gilda képsorai inspirálták, a lokál atmoszférájából a Kabaré képsorai köszönnek vissza). Az eklektikus, időtől és tértől elrugaszkodott audio-vizuális idézetek amellett, hogy a film díszítőelemei, stílusának megteremtői, folytonosságot hoznak létre a századforduló Párizsa és a modern kor között, a mozi két alapmotívumának, a Christianban (Ewan McGregor) és Satinben (Nicole Kidman) testet öltött múzsáknak, a Művészetnek és Szerelemnek örök voltát hirdetik.
A két főszereplő közül McGregor a jobb. Jó költőnek, szerelmesnek, szerelmes költőnek, táncosnak, színésznek, táncos színésznek és nem utolsósorban énekesnek. Kidman táncosnak meglehetősen gyengécske, darabos, merev, szinte kilóg a hajlékony, könnyed mozgású szereplők közül… Amit azonban az első fél óra szerencsétlenkedései után művel, mindent feledtet: meseszép és tehetséges, hiteles és felkavaró. A többiek, Jim Broadbent Harold Zidler szerepében, a Toulouse-Lautrecet alakító John Leguizamo, valamint kedvencem, a lengyel Jacek Koman, a higanytestű Argentin macho megformálásában csodásak, igazi színházi kompániát alkotnak, a Moulin Rouge időtlen társulatát, ahol az öltöztetőtől a segédszínészig mindenki tudja, hogy bármi történjék, a shownak folytatódnia kell.
